„Engem nem nagyon ismernek. Egyszerűen festő vagyok”

– Szinte minden aradi magyar kulturális rendezvényen szoktunk találkozni. Jelen vagy pároddal nemcsak a képzőművészeti, hanem az irodalmi eseményeken is.

– Szeretünk részt venni mind a kiállítás-megnyitókon, mind a könyvbemutatókon. Máshova nemigen megyünk.

– Aradi vagy?

– Igen, itt születtem.

– Minek tartod magadat: amatőr festőművésznek vagy egyszerűen festőnek?

– Egyszerűen festő vagyok. Aki a szabadidejében fest, de mellette minden mást csinál. Csak akkor festek, amikor ráérek. Van elég házimunka otthon, a házunkban: udvar, kert, utcaseprés, főzés; két lakásunk van az udvarban, azokat rendben kell tartani. Ezenkívül varrok is; készítettem egy perzsaszőnyeget, mert a régit kirágta a moly, és pirograváltam is.

Nagyon sok mindennel foglalkoztam. Tavaly augusztus óta próbálom bebizonyítani, hogy annak idején, amikor apámat deportálták a Szovjetunióba, bányában dolgozott. Egy nemrég megjelent törvény szerint a deportáltak leszármazottjainak nyugdíj-kiegészítés jár. Nagyon nehéz a bizonyítási művelet, de nem adom fel. Apukámat a Neuman-gyárból vitték el egy éjszaka. Tizenhét év után jött haza, akkor ismertem meg.

„Varrónőként dolgoztam”

– Árulj el, kérlek, valamit tanulmányaidról!

– Magyar óvodába jártam a volt Zárdában, a nagy gesztenyefa alatt. Majd abban az iskolában tanultam 7. osztályig. Utána 9. osztályig a 3-as Számú Középiskolában. Azután, mivel apukám nem volt itthon, és anyu egyedül nevelt két kicsi gyereket, nem tudta megengedni anyagilag, hogy tovább tanuljak. Beíratott az Artex kisipari szövetkezetbe, hogy sajátítsak el egy szakmát, mert az mindig jó. Ott dolgoztam tizenegy évet. Közben beiratkoztam az esti líceumba, és leérettségiztem 1962-ben. Volt osztálytársaim a nappaliról 1961-ben végeztek. Most készítjük elő a 60 éves találkozónkat. Én vagyok az egyik szervező.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a képzőművészettel?

– Érettségi után beiratkoztam az Aradi Művészeti Népiskolába. Stache Valentin volt a tanárom. Tőle tanultam festeni három évig.

– Amatőr festő vagy. Mi a különbség az amatőr és a profi között?

– A profiknak hírnevük van, sokan ismerik őket. Engem nem nagyon ismernek, mert hátravonuló vagyok, sarokban ülő.

„Elajándékoztam képeimet”

– Iskolás éveidből kellemes vagy kellemetlen emlékeid maradtak?

– Nagyon kellemes emlékeim vannak az iskolából. Csodálatos tanáraim voltak: Pataki Sándor volt a rajztanárom, velünk szemben lakott a Közép utcában, vannak képeim tőle. Kovács Miska bácsi volt az osztályfőnököm. Szerettük a matekot. Ficzay Dénest is imádtuk. Szerettem tanulni, iskolába járni.

– Mióta vagy tagja a Ion Andreescu Képzőművészeti Alapítványnak?

– Még Alaszú Pál elnöksége alatt beiratkoztam a Képzőművészeti Körbe, de abbamaradt egy időre. Volt egy sikeres kiállításunk a Forum teremben. Az utóbbi tíz évben mindegyik kiállításukon részt vettem.

– Vannak példaképeid a festők között?

– Első helyen Csernyánszky Judit. Nagyon szépek a képei. Rajta kívül Jurik Pál és Melics László.

– Van műtermed?

– Most már van. A fiúnknak szánt lakás egyik szobáját berendeztük festőműhelynek. Van ott állványom, a polcok tele festékekkel…

– Kedvenc témáid?

– A csendéletek, a virágok és a tájképek. Az udvarunkban rengeteg virág van: rózsa, bazsarózsa, gyöngyvirág, hóvirág, azokat nagyon szeretem.

– Természet után festesz?

– Igen. Az az igazi.

– Milyen technikával dolgozol?

– Először vízfestékkel készítettem akvarelleket, majd olajjal, most pedig akrillal dolgozom. Az akril vízben oldódó olajfesték, ami nem büdös.

– Termékeny vagy?

– Elég sok képet készítettem. És elajándékoztam őket.

„A virágcsendélet arra való, hogy gyönyörködjenek benne”

– Vásárolják munkáidat?

– Nem hirdettem őket… Hagytam egyszer egyet a lippai múzeumban, a radnai templomnak is ajándékoztam egyet, többet barátoknak adtam. Eljutottak munkáim Németországba, Amerikába, Görögországba…

– Milyen hamar készül el egy-egy képed?

– Általában, ha hozzáfogok reggel, ebéd utánig befejezem. És akkor ebédelünk este… De megtörténik, hogy két napig tart egy kép megfestése.

– Kinek mutatod meg először az elkészült alkotásodat?

– Férjem, Laci mindig jön, és beleszól, kritizál. Nem szeretem, ha figyel valaki, amikor festek… Övé az elsőség joga.

– Képeidnek van mondanivalója, vagy csak egyszerűen szépek?

– Mondanivalója a tájképeknek, az épületeknek lehetne. A virágos kép arra való, hogy tedd be a szobába, és gyönyörködj benne. A virágot kidobod, ha elnyílt, a kép megmarad.

– Szükséged van ihletre, ahhoz hogy alkossál valami szépet?

– Igen. Amikor nagyon fáradt vagyok, nem megy semmi.

– Hogy értékeli munkáidat a közönség?

– Nézik őket. Páran mindig hozzám jönnek, s mondják, hogy tetszik, kérdeznek terveimről, főleg az ismerőseim, idegenek nem nagyon, mert nem tudják, hogy ki vagyok.

„Szeretném, hogy egészségesek legyünk”

– Elárulnál valamit családodról?

– 1965-ben mentem férjhez Matekovits Lászlóhoz. Fiúnk született, ifj. Matekovits László. Sok örömünk van benne. Szorgalmas, ügyes gyerek volt, nagyon szeretett tanulni. Jelenleg a Torinói Egyetemen dolgozik. Világviszonylatban elismert szakember. Kutatómérnök és tanít az egyetemen. Vettek egy házat Marosvásárhelyen, menyem az orvosi egyetemen tanít. Fiam másfél évig onnan tartotta online az óráit. Unokánk tavaly leérettségizett Vásárhelyen, most egyetemista Torinóban… Férjem villanyszerelőként 40 évig dolgozott a villanygyárban. Anyai nagyapám, Schreffel Ferencz kőművesként 1903–1904-ben részt vett a belvárosi katolikus templom építésén.

– Voltak olyan álmaid, amelyeket nem sikerült megvalósítani?

– Nagyon sok volt… Nehéz volt a gyerekkorom. Nem volt apukám, nem volt egy nagymamám sem. Karácsonykor mindig arról álmodoztam, hogy apu hazajön.

– Mit tervezel a következő évekre?

– Én már öreg vagyok. De szeretném, hogy egészségesek legyünk, tudjunk menni a fiamhoz, és hogy még lássunk egy kis világot.

– Hogy áll az egészséged?

– Ahhoz képest, hogy műtöttek pajzsmiriggyel meg epével, és két nagy csavar van a medencecsontomban, köszönöm, jól vagyok.

„Pufi kutyánk nekünk a legszebb”

– Mit szeretsz tenni szabadidődben?

– Dolgozom a kertünkben. A múlt héten leszedtük a hársat, most kezdjük szüretelni a cseresznyét, amit nem ettek meg a seregélyek, én majd elteszem, kompótnak, lekvárnak. Van egy fügefánk, tavaly rengeteget termett. Finom lekvár lett belőle.

– Van háziállatotok?

– Igen, van egy kutyánk, Pufi. Nekünk ő a legszebb. Korcs. Egy lejért vettük meg a piacon egy vasárnap. Hosszú a szőre. Amikor eszik, mindig összekeni.

– Olvasni szeretsz?

– Igen.

– Mit olvastál utoljára?

– Beleolvastam megjelent interjúköteteidbe, hogy lássam, miket fogsz kérdezni. De jár nekünk a Nyugati Jelen, a román újság, a Kertész Magazin, meg a Corvin Rejtvényújság. Nagyon szeretem a keresztrejtvényeket. Sokszor nyertünk is.

– Van kedvenc tévésorozatod?

– Igen. A Hölgyek Paradicsoma a Duna tévén. Milánóban játszódik, abban a galériában, ahol mi is jártunk.

– Érdekel a politika?

– Egyáltalán nem.

– Hogy viszonyultál a koronavírus-járványhoz?

– Nem nagyon jártunk ki, maszkot hordtunk, állandóan fertőtlenítettünk a konyhában, a fürdőszobában. Hála Istennek, megúsztuk.

– Van hiányérzeted?

– Általában, amit elterveztem, el is értem.