Európa egy nyelven dalol

Kedden késő este Bécsben, tízezernyi néző előtt, elindult a 2015-ös Eurovíziós Dalfesztivál Építsünk hidakat mottójú versenye. Az első elődöntőben 16 ország képviselői léptek fel, közülük, a szabályzatnak megfelelően, részben a nézők, részben egy szakértőkből álló zsűri szavazatai alapján tíz énekes, azaz ország jutott tovább a szombati döntőbe. A másik, ma, csütörtökön tartandó elődöntőből ugyancsak tíz ország megy tovább, majd a döntőben csatlakozik hozzájuk az „öt nagy”, a végső megmérettetésbe selejtező nélkül bekerülő ország (Francia-, Olasz-, Német- és Spanyolország, valamint az Egyesült Királyság) versenyzője, idén Ausztrália is (Európától ugyan meglehetősen messzire esik, de állítólag a fesztiválnak ott nagy a sikere, s végeredményben európai bevándorlók által alapított országról-kontinensről van szó), valamint a tavalyi nyertes Ausztria képviselője.

Hogy ez a versenylebonyolítás igazán „demokratikus”-e, azon el lehetne merengni. Gondoljunk azonban bele: ha az „öt nagy”, mondjuk, már a selejtezőben kiesne, ami könnyen megtörténhet, a kontinens lakosságának nagyobbik felét adó országaikban hatalmasat zuhanna a vetélkedő iránti érdeklődés, ami több szempontból se lenne kívánatos. A XXI. század pedig kimondottan pragmatikus.

Szóval: nézi az ember az első elődöntőt, és azon elmélkedik, vajon melyik versenydal lehet, lesz ezek közül sláger, igazi „menő” a következő hetekben, hónapokban.

És az első versenynap után (persze: ízlések és pofonok különbözők) úgy érzi: jószerével, kettő-három kivételével nincs igazán gyenge dal, előadó, de igazán kiemelkedő sem. Mintha „egy lére” mennének a nóták, régebbi példákat utánozva: szinte mindegyiknek felfedezhető, sőt konkrétan meg is nevezhető elődje.

Nincs új (vagy csak ritkán) a nap alatt.

A másik észrevétel, amit már az előző években is megfogalmazhattunk volna, de talán nem ennyire pregnánsan, mint idén: szinte mindenki (a szó szoros értelmében) egy nyelven dalol. Kell-e mondani, hogy melyik nyelv ez? Hát persze, hogy az angol. Amelyet nem is annyira a nyelv „kitalálója”, az egykori legnagyobb világ- és gyarmathatalom, az Egyesült Királyság, polgáribb nevén Nagy-Britannia, hanem inkább a szuperhatalom Egyesült Államok kényszerített a világra.

Aki ma nem angolul énekel, sugalmazza az Eurovízió idei versenye (is), az nem igazán létezik.

Márpedig, ha jól tudom – javítsanak ki, ha mellébeszélnék –, Európa nagyobbik felének (még…) nem az angol az anya-, vagy mindennap használatos nyelve, továbbá (ha jól tudom) a kontinens meghatározó szerveződésének, az Európai Uniónak annyi a hivatalos nyelve, ahány a tagországok száma. Továbbá: tudomásom szerint az Eurovízió szabályzata nem tiltja a nemzeti nyelvek használatát, eszerint a versenyzők (nem feltétlenül saját kútfejükből merítve) önként (?) mondtak le arról, hogy örményül, szerbül, magyarul stb. énekeljenek. Lehet, persze, hogy anyanyelvüket rajtuk kívül senki se érti (a közismert magyar slágert idézve: nem is akarja senki megtanulni) – de a mai műszaki feltételek mellett gyermekjáték megoldani a szimultán tolmácsolást, feliratokkal, szövegkönyvek kiosztásával stb. Ha viszont mindenki egy nyelven dalol, az a nagyon is fals benyomás támadhat a sok tízmilliónyi európai nézőben, hogy manapság a vén kontinensen már nincsenek is, vagy alig vannak, s ha vannak is, nem megbecsültek a nemzeti nyelvek (és az ezzel járó identitások), minthogy az előadók, önként és (ezúttal szó szerint) énekelve lemondtak róla.

A romániai (a Voltaj által előadott, nagyon is versenyképesnek tűnő) dal románul kezdődött (gratulálok!), és angolul folytatódott. Legalább megadta a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.

Egyébként: mind a román, mind a magyar versenydal (ez utóbbit Csemer Boglárka – Boogie – adta elő) a szombati döntőben szerepelhet. Szurkolok mindkettőnek.