– Az utóbbi években többször hallgattam hozzászólásait különféle gyűléseken, rendezvényeken: az aradi magyar sajtó napján, a Kölcsey Egyesület közgyűlésén... Az maradt meg bennem, hogy mindenki Éva nénije annyira szeret beszélni, hogy ha egyszer elkezdi, alig tudja abbahagyni. Mindig is szeretett felszólalni, hozzászólni a vitához, mindig elmondta a véleményét. Olykor próbálták leállítani, de nem hagyta magát.
– Lánykori nevem Reicher Éva. Bár kétszer is voltam férjnél, ezt használom mai napig. Elég régóta: Szentgyörgy napján töltöm be a 83. évemet. A Pozsgai szanatóriumban, az Orczy utcában jöttem világra, ahol később az onkológiát rendezték be. Ott is kereszteltek, 1933-ban. Hitler hatalomra jutott januárban, én megérkeztem áprilisban... Rettenetesen szókimondó asszonyság vagyok. Ági lányom másfél éves volt, amikor szörnyű, migrénes fejfájások gyötörtek, sem enni, sem aludni nem tudtam. Kiderült, hogy egy maréknyi epekövem van. A szavak visszatartása, a nemkimondás miatt. Be akartak utalni a sebészetre – másfél évvel a császármetszés után. Nem egyeztem bele az operációba, nem akartam cipzárosra alakítani a hasamat. Volt egy vakbélműtétem, meg egy császármetszés, nem akartam mellé egy körbemetélést. Erre az orvosom felírt egy receptet egy olyan gyógyszerre, amely feloldotta az epeköveimet. Akkor elhatároztam, hogy mindent, ami a szívemet nyomja, ki fogok mondani. Nem tartom magamban a mérget, amitől újabb epekövek termelődnének bennem. Ki kell mondani mindent, ami kikívánkozik! Nagyon jó memóriám van. Rendkívül furcsa ember vagyok. Ha egyszer valamit kimondtam, az akkor úgy van. Alaptermészetem szerint, nálam valami vagy fehér, vagy fekete. Szürke nincs. Politikában sem.
– Milyen gyerek volt Éva néni? Biztosan elmondták a szülei.
– Irtó dumás kölyök voltam, és nagyon mozgékony. Három és fél éves koromban beírattak torna-, balett- és stepórákra. A stepcipőmet máig megőriztem. Az állandó mozgásigény rettenetesen megmaradt bennem. Mindenbe beleszóltam, mindenről volt véleményem.
– Úgy látom, hogy ez a jellemvonása máig megmaradt... Itt, Aradon járt óvodába?
– Román óvodába adtak, mert a Zárda nagyon messze volt. Ismertem a nyelvet, ugyanis Kovaszincon gyerekeskedtem, ott ahol a család szőlői meg kolnái voltak.
– Milyen volt az óvoda?
– Nagyon rossz. Egy román katonatisztnek a felesége volt az óvónéni, aki betyárul útált.
– Milyen vér csörgedezik Éva néni ereiben? Német, zsidó, magyar, román?
– Apai részről német, anyai részről lengyel. De én magyarnak vallom magam.
– Hol kezdte az iskolát?
– 1940. szeptember elsején beírattak a Notre Dame-ba, vagyis a Zárdába.
– Ott akkor apácák is tanítottak?
– Csak apácák. ’44 őszén bejöttek az oroszok, az iskolákban kórházakat rendeztek be. Mi a Csiky jelenlegi kollégiumának épületébe jártunk délelőtt, délután meg a fiúk. Az első gimnáziumot a ruszkik bejövetele után kezdtük, de csak januárban. ’46 őszétől Ficzay tanított, érettségiig. Remek ember volt, felnéztünk rá. Az apácák a Zárdában nagyon gatyába ráztak minket, irtó fegyelmet tudtak tartani. Nem veréssel. Neveltek minket. Aztán ’48-ban államosították a Zárdát. Marhák voltak azok a komcsik...! Nem becsülték meg az apácák pedagógusi munkáját.
– Hogyan tovább?
– Átkerültünk a Vegyes Líceumba. A mi generációnknak borzasztó szerencséje volt. Tanított Szántó Gyuri bácsi, Ficzay, Fábián, Kalvazina, Schweizer...
***
– Az államosítás megkurtította a gazdag Reicher családot?
– A kollektivizálás során elvették a szőlőket, lerombolták a kolnákat. Déli fekvésűek voltak a szőlők, első osztályú borok termettek ott. Akkor kezdtek beszivárogni az oltyánok. A helybeli román parasztság nagyon tisztelte a dédnagyapámat. Jópofa, rátermett ember volt. A felesége vezette a gazdaságot. Szigorú volt, ő ütött rá az asztalra alkalomadtán. Őt, Kisjeszenyi Jeszenszky Juvasovics Paulovics Máriát emiatt nyilván nem szerették.
– Jeszenszky Géza, egykori magyar külügyminiszter, majd washingtoni nagykövet is a családhoz tartozik?
– Igen... Érdekességként elmondom, hogy nagybátyám, apám öccse, dr. Reicher Endre jogász, utólag Ráth András, kisgazda párti képviselő, aki a Kölcsey Egyesület titkára volt a háború után, átment Dunántúlra, Bálványosra, és beállt disznópásztornak. Így sikerült megszabadulnia a munkatábortól.
***
– Mi történt az érettségi után?
– 1952-ben volt az érettségi. Rosszul álltunk anyagilag, pedig apám, anyám dolgozott. Kénytelen voltam állást keresni. Több helyre beadtam a kérvényemet. De akkoriban, amikor meglátták a nevemet „céhá”-val, még válaszra sem méltattak. Aztán egyszer egy társaságban anyám megismerkedett egy idős német emberrel, elmondta neki a család gondját velem kapcsolatban. Megkérdezte, hol végeztem, ki volt a magyartanárom? Amikor megtudta, hogy Ficzay Dénes, másnap reggelre behívott a szerkesztőségbe, s kijelentette, hogy felvettek; ő volt az egyik főszerkesztő. Két egyenrangú főszerkesztő volt: ő, Ehling meg a Lantos.
– Melyik lapnál?
– A Vörös Lobogónál, a Nyugati Jelen elődjénél.
– Meg tudott felelni, Éva néni, az újságírói hivatásnak?
– Olyan vagyok, hogy mindent, ami a szívemet nyomja, ki szoktam mondani. Van, amikor ez nagyon jó. Persze, megfelelően kell csomagolni. És nem kell tennem magamnak szemrehányást, hogy ronda, kussoló alak vagyok.
– Hogy ment az újságírói munka?
– Fogalmazni, írni tudtam, irtó kíváncsi alaptermészetem volt, ez nagyon fontos egy újságírónál. Mindig, mindenkit kérdeztem, ha meg találkoztam egy kényesebb témával, akkor tízszer körüljártam a problémát. Hogy megtudjam a színtiszta igazat. ’52 augusztus elsején szerződtettek kéthetes próbaidőre. A főnököm is írt, de a színvonalról inkább ne beszéljünk! Nagyon rendes, magyar parasztember volt, kétgyerekes családapa. Egyszer egy másik kolléga megkérdezte, hogyan végeztem el az iskolát. Mondtam, normálisan. Erre eldicsekedett, hogy aznap délelőtt négy évet végzett el, négy osztályból vizsgázott. Nem mint én, egy évben egy osztályt. Megkérdeztem, hogy sikerült ez? Azt mondta, az első, a második, a harmadik és a negyedik elemit végezte el. Kancsin maradtam. Azt hittem, becsúszom az íróasztal alá…
– Újságíró volt?
– Az. És ezek szerint analfabétaként lépett be a laphoz. Akkoriban jöttek-mentek az emberek az újságnál. Volt köztük olyan, akit faluhelyről hoztak be, s mikor látta, milyen a munka, azt mondta, megy vissza, inkább műveli a földet, hagyják békében!
– Úgy látom, hogy akkor a Vörös Lobogó egy igazi kommunista újság volt.
– Legjobb újságírók voltak: Messer Sanyi, Bakács, Rózsa Aliz. Lantos, a főszerkesztő eredetileg bőrdíszműves volt. Az Ehlinget közben előléptették, politikai kontroll, azaz cenzor lett. Minden éjjel ellenőrizte a nyomdában a lap tartalmát.
– Elmesélne egy érdekes történetet a szerkesztőségből, ami nyomot hagyott az emlékezetében?
– Majdnem egy éve dolgoztam, amikor Lantos elvtárs, a főszerkesztő behívott a nagyon elegáns, táncteremnyi irodájába. Jól megnézett. A szerkesztőséget a volt nácipárt egykori épületébe költöztették, ahol azután a járványkórház működött. Két ruhám volt akkoriban, de mindig vasaltak. Tizenkilenc éves voltam. Megkérdezte: „Magának melyek a kedvenc színei?” „A pasztellszínek” – válaszoltam. „Többek között a halvány rózsaszín.” „Látom”, mondta, „mert a maga ajka halvány rózsaszínűre van kifestve”. Ránéztem dühösen, és megkérdeztem: „Ehhez magának mi köze?!... Miért? Nem szabad?” Erre azt válaszolta: „Egy jó elvtársnőnek kell hogy csüngjön a rongy a szoknyája szélén… És hallottam, hogy maga az első fizetéséből vett magának egy táskát, amely vörös is meg fehér is, és abban tartja a noteszét… Azt tanácsolom, ne fesse magát, ne viseljen gyöngyöt a nyakán, és órát meg gyűrűt se hordjon!” Erre én: „Legyen szíves, hagyjon békében és mondja meg, tulajdonképpen miért hívott be?” Nekem szegezte a kérdést: „Maga milyen származású?” Megmondtam: „Apám a Rangheț esztergapadgyárban dolgozik gépen, milyen származásom lehet? Munkás!” Látszott rajta, hogy valaki már azelőtt informálta arról, hogy a nagyapám 1919-ben a megye pénzügyének első embere volt, bele is pusztult egy szívinfarktus alkalmával. Dühösen rámförmedt a pasas: „Maga nemhogy munkás-, nemhogy kispolgári-, maga nagypolgári származású!” Akkor azt hittem, hogy összetojom magam. „Mi baja van magának az én származásommal?” Nagy bátran elővettem az ő nagyváradi múltját, hogy kizsákmányolta a bőrdíszműves munkásait, meg bujkált és ilyeneket… Később megtudtam, hogy a káderlapomba beírták munkás származásomat. Soha többet nem volt hasonló jellegű problémám.
– Járt vidéki kiszállásokra is?
– Első kimenetelem Kisjenőbe vezetett. UTM-UTC, gyűlés volt ott, két napig tartott. Itt volt Ceaușescu is, mint ifjúsági vezető. Nem nagyon értettem, miről van szó a gyűlésen. Vittem magammal uzsonnát, gondoltam, délután hazajövök. Este, a gyűlés után az állomáson tudtam meg, hogy elment az utolsó vonat, majd csak reggel indul a következő. Visszarohantam, mondtam, nincsen hol lehajtsam a fejem. Odajött a titkár: „Menjen a kantinba, és az iskolában letett szalmazsákokon lehet aludni. Keresztbe állt a szemem: „Ezt aztán megkaptad, Eva von Reicher!” Erre odajött Ceaușescu elvtárs, aki a vadászat miatt jött a gyűlésre. Én is kicsi voltam, ő is kicsi volt, én ott ájuldoztam, mint egy karikatúra. Odaszólt egy vadászembernek: „Tudod, hova viszed!” Első kiszállásomon elvittek egy kastélyba. A gondnok bácsi végigmért, biztosan azt hitte, hogy megjött a másik kurva… Bevezetett egy rusztikusan, nagyon ízlésesen berendezett szobába. Két ágy volt. Mondta az öreg vadász, hogy az egyik ágy egy elvtársnőé, nem lehet tudni, mikor jön lefeküdni, a másik az enyém. Magas parasztágy volt. Égve hagytam a villanyt, hogy lásson az elvtársnő, amikor jön lepihenni. Megnéztem az ágyat: Habsburg monogram, pehelypaplan, meg minden. Akkor jöttem rá, hogy én a Habsburgok vadászkastélyában vagyok. A bácsi egy nagy tálcán annyi kaját hozott be, hogy a negyedét sem tudtam megenni; nem hízókúrára mentem oda. Az éjszaka során a szobatársam nem jött meg, konzumnéni lehetett. Hajnalban kicsapódott a szoba ajtaja: „Ébresztő!”; hívták a vadászokat. Majdnem leestem a magas ágyról… Ez volt első találkozásom Ceaușescuval. A pasasnak irtó jó memóriája volt. Később még többször találkoztam vele, mint újságíró, és megismert. Iliescut is ismertem. Ő akkoriban egy harmadrangú politikus volt.
– Hány évig tetszett a Vörös Lobogónál dolgozni?
– Tizenöt évig, a „Ceau-éra” kezdetéig. Attól kezdve már nemigen lehetett leírni az igazságot. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy soha sem írtam le: „Szeretett pártunk és kormányunk”, és ezek a marhák nem vették észre. Ezért hülyére röhögtem magam. Ficzay úgy nevelt, hogy többféleképpen ki lehet fejezni a mondanivalót. Telt az idő, megszületett a kisebbik lányom, Ceaușescu politikája egyre keményebb lett, a sajtótól egyre vadabb dolgokat kértek, eljutottam oda, hogy nem volt miről írjak, ha az igazsághoz akarom tartani magam. Ha kettőt fialt egy disznó, akkor tízet jelentettek. Igaz, nem a mezőgazdasági rovatnál dolgoztam. Vezettem az ipari rovatot, meg még sok mindennel foglalkoztam. Újságíró tanárom Messer volt, sokat tanultam tőle.
– Melyik volt kollégáról tetszik tudni még jókat mondani?
– A Mandics (Bălaj) Kati volt szememben a leg, leg, leg.
– Piáltak akkoriban az újságírók?
– Már aki... Török Pista, a Sólya Emilia nagyapja, például, remek ember volt, ragyogó diplomata. Miután eljöttem, kezdtünk összejárni. Az volt az elvem, hogy a kollégákkal nem járok egy társaságba. Mert ötven százalékuk szekus volt. Nem is írtak, csak ott tébláboltak a szerkesztőségben.
– Húzott-e különösebb anyagi hasznot az újságíróskodásból?
– Nagyon szép fizetésem volt, sokkal nagyobb, mint a férjem mérnöki fizetése. Mindig mindent el tudtam intézni, lakást szereztem, és akkor, amikor nem lehetett kapni húst meg egyebeket, minden héten kaptunk disznóhúst és karácsonyra karácsonyfát.
– Szépen tetszett eljönni az újságtól, vagy kevésbé szépen?
– Volt egy gyűlés. Szememre vetették, hogy nem beszélek, nem nyilatkozom, nem tudják, hogy mit gondolok... Megmondtam, hogy soha sem fogják megtudni, hogy mit gondolok. Kiszúrtam, hogy az elvtáras, akit kiküldtek a párttól, egy szót sem tud magyarul. Egész gyűlésen unatkozott. Azzal vádoltak, hogy az írásaim nem eléggé pártos szelleműek. Elmondtam – magyarul –, hogy a cikkeimet úgy fogalmaztam meg, hogy aki akarta, beleértette, aki nem akarta, nem értette bele a mondanivalómat. De ha akarják, írok egy háromhasábos vezércikket, amelynek minden második sorában leírom: „Szeretett pártunk és kormányunk”. Egyetlen cikkbe 300-szor fogom leírni. Néma csend a teremben. A kollégák konklúziója az volt: Éva megbolondult a szüléstől meg a szoptatástól. Nyugodt voltam, mert már a zsebemben volt a papír: átszerződtettek a TEBA textilgyárba. Volt elég bajom akkoriban: apámat guta ütötte, anyámat szívbaj gyötörte, már megvolt a nagyobbik lányom, másfél éve léptem ki az első házasságomból. Nem érdekelt más magánügye. Akkor az én lelkembe se kukkantson be senki!
– Milyen munkakörbe tetszett odamenni?
– Statisztikusnak vettek fel. Feküdt ez nekem, mert mindig jó matekos voltam.
– Meddig tetszett ottmaradni?
– Addig, míg meg nem szüntették a Tebát, vagyis össze nem vonták az UTA textilgyárral. Az új munkahely egy órányira lett volna az otthonomtól. Ezt nem tudtam vállalni.
– Nem tetszett elfáradni? Ne folytassuk inkább máskor?
– Ha maga elfáradt, leállhatunk. Én holnap reggelig mondanám.
Hozzászólások