– Éva néninek megvan a külön bejáratú, nem mindig hízelgő, magánvéleménye városunk ismert személyiségeiről. Vannak olyanok is, akiket tetszik szeretni, szimpatizálni, tisztelni?
– Mai napig első helyen áll Bognár Levente. Apja a Fürj utcai iskola igazgatója lobogó kabátjában, nagy táskájával, angyali volt. Két lányom odajárt, remekül tanultak. Ez a Levente, az alpolgármester diák volt, amikor én benn dolgoztam az iskolában. Tisztelettudóbb, szorgalmasabb gyereket nem ismertem.
– Az iskolában is tetszett dolgozni?
– Egy nap találkoztam a 3-as Számú Középiskola igazgatójával, Fiștioc Melaniával. Kiderült, hogy olyan emberre van szüksége, amilyen én voltam. Odahívott az iskolába adminisztrátori beosztásba. Én tartottam a kapcsolatot a szülőbizottsággal, foglalkoztam a kasszával, a bankügyeket intéztem, az internátus javítását irányítottam; hét évig dolgoztam ott. Közben anyám Alzheimer-kóros lett, és a két gyereket nem lehetett rábízni. Ott kellett hagynom az iskolát. Akkor indult be a Tehnometalica szövetkezet, ahol műanyag mütyűröket csináltunk. Naponta hoztam, vittem a munkát, és mellette főztem, vigyáztam a gyerekekre és anyámra.
– A Tehnometalicatól tetszett nyugdíjba menni?
– Új vezetőség jött, megszüntették a bedolgozást, felajánlották, hogy legyek az eladási osztály főnöke. Beintettem nekik, hogy „paripa pimpili”. Még a Tebában, amikor összevonták az UTÁ-val, akartak vezető állásba ültetni, ugyanis két diplomám volt: közgazdasági és filozófia.
– Hogy tetszett szerezni ezeket?
– Akkor, az ötvenes években, mivel nem voltak káderek, kétéves, gyorstalpaló képzéseket tartottak itt, Aradon. Temesvárról jártak át a profok, hogy vezető kádereket képezzenek. Rendes előadásokat tartottak, meg szemináriumokat.
– Mit tetszett tenni a nyugdíjazásig?
– Miután eltemettük anyámat, újból alkalmaztak a textilgyárba, ahol második férjemet, mint műépítészt ipari építészként foglalkoztatták. Számítógépen dolgoztam. Hét év után onnan mentem nyugdíjba.
– Tetszik érteni a számítástechnikához?
– Akkor ahhoz értettem. A mostanihoz nem.
***
– Milyen politikai beállítottságúnak tartja magát, Éva néni? Baloldali jobboldali, kereszténydemokrata, liberális?
– Vallásos, Isten-félő, magyar vagyok. Ez azt jelenti: magyar és keresztény. Apám német volt, anyám lengyel, de én magyar nevelést kaptam. Én nem tudok sem németül, sem lengyelül. Kereszténynek neveltek a Zárdában, de nekem ez nem azt jelenti, hogy nem tisztelem a reformátusokat, az evangélikusokat. Engem úgy nevelt apám, anyám otthon: gondolkozz, ha kapsz valamilyen megbízatást, soha sem fogunk olyasmit kérni tőled, amit nem tudsz megcsinálni.
– Milyen vallású Éva néni?
– Római katolikus. Nagyon vallásos vagyok.
– Hallhatnánk valamit házasságairól, gyerekeiről?
– Miután elvégeztem a közgazdaságit meg a filozófiát, férjhez mentem. Huszonnyolcadik évemben voltam, és azt mondtam, csipkednem kell magam, hisz gyerek nélkül nem tudtam elképzelni az életemet. Lányként mentem férjhez, bár sokan kurvának tartottak. Tanítóm a szerkesztőségből, Messer bácsi mondta: „Menjen már férjhez, szüljön gyereket, mert mindegyik cikkében születnek… eredmények.” Négy gyereket akartam: két fiút, két lányt. Első házasságom rettenetesen sikerült. Rosszul választottam. Kedveltem őt, de már a nászútra is keserű szájízzel mentem el. Három-négy hónapig itthon még próbáltam egyengetni a kapcsolatunkat, a lakást is berendeztem, de nem ment a vircsaft. Rájöttem, hogy ettől az embertől én nem akarok gyereket. Amikor visszajöttünk a nászútról, Predealról, megkérdeztem, miért olyan rosszkedvű, tán fáradt? Miért egészen más, mint azelőtt? Azt mondta, hogy a házasság előtt udvarolt, hogy megnyerjen, most már a feleségének nem kell udvarolnia. Pár hónap alatt múmiává alakultam.
– Mennyi idő után sikerült elválniuk?
– Négy hónap után elhagytam és egy éven belül kimondták a válást.
– A második, és utolsó férje?
– Lali temesvári születésű műépítész volt. Nagyon sokat kellett udvarolnia, míg meggyőzött, hogy szeret; a másikkal jól megütöttem a bokámat. Mikor megkérte anyámtól a kezem, feltételül szabtam meg, hogy Aradon telepedjünk le… Lali tizennyolc évvel ezelőtt hunyt el szívinfarktusban. Legszebb halál. Rosszul lett éjjel, nem engedte, hogy áthívjam a lányunkat, aki nővér a szülészeten.
– Vele sikerült gyereket összehozniuk?
– 1963-ban összeházasodtunk és 1964. március 5-én született meg Ági lányom, akivel együtt lakom jelenleg.
– Az ő fia Kolbert Dávid, aki nemrég a Csikyben végzett, és most Németországban él és dolgozik.
– Pontosan. Dávid ott elvégzett egy mesterképzőt és tovább fogják küldeni főiskolára.
– Másik unokája?
– Hat évvel Dávid után megszületett Dorottya. Dóri kiemelkedő eredményeket ért el testmozgásban, azaz aerobicban.
– Mikor született másik lánya?
– Ági után öt évvel jött világra Eleonóra. Ő Budapesten lakik. Nemrég voltak itthon, a férje ügyes ember, megjavította a bejárati ajtómat. Eleonóra gépészmérnök végzettségű, de történelemkutatással foglalkozik. Neki is van egy nagy fia.
***
– Hogy áll Éva néni az egészségével? Úgy látom, nincs gondja.
– A szívemmel van baj. Nagyon jó háziorvosom van, Darida Enikő, aki mindig odaküld, ahova éppen kell. Mivel 83 éves vagyok, vannak vérsűrűsödési problémáim. Minden hónapban elmegyek vérvizsgálatra, majd Enikőhöz. Agyérelmeszesedésem egyáltalán nincs, nagyon jól emlékszem sok mindenre. Egyesek ronda, vén tyúknak néznek. Nagyon sokat olvastam, kitűnő nevelést kaptam, sok szerencsém volt az életben. Engem a komcsik sem tudtak megétetni.
– Vannak-e barátai?
– Nincsenek! Régebben voltak. Csalódtunk, csalódtunk, csalódtunk…
– Szabadidejében mit szeret csinálni? Szokott szórakozni?
– Érdekes alaptermészetem van: nem terhes nekem az egyedüllét. Olyan nagy távolság volt köztem és a bátyám között, hogy ő nem pajtáskodott, hanem vigyázott rám.
– Szeret sétálni a Maros-parton?
– Azelőtt sem voltam sétálós típus. Amikor mentem, mindig valami cél vezetett.
– Szokott templomba járni? Hogy ott elbeszélgessen a Jóistennel?
– Sokat jártam addig, míg az asztma nem lett úrrá rajtam. Ötvenöt éves koromban jelentkezett először az asztmám. El kéne mennem Parajdra a sóbányába, hogy kezeljenek, de így is alig tudok kijönni a nyugdíjamból… Néha bemegyek a templomba, de nem a misékre. A miséket meg szoktam hallgatni a rádióban. A Jóistenhez otthon is lehet imádkozni.
– Olvasni szeret?
– Ajjaj!
– Milyen típusú könyveket? Vagy inkább folyóiratokat, napilapokat, magazinokat?
– A történelmet különösképpen szeretem. Rengeteg könyvet vásároltam a kicsi nyugdíjamból, és örököltem is nagyon sok kötetet.
– Tévézni szokott?
– Hogyne! Közben kézimunkázom. Párnákat hímezek magyaros motívumokkal.
– Melyik adót szereti?
– A Dunát, bár mostanában legyengültek a műsorok, túl sok hülye politikát vezettek be. Meg az M1-est is szoktam nézni. Követem a híreket, a migránsokat. Mindig volt bennem bizonyos vonzódás a politika irányába. De a normál politikát kedvelem, ami nemigen van manapság. Néha úgy feldühítenek, hogy elalvás előtt be kell vennem egy idegcsillapítót.
– Mi a véleménye a migrációról?
– Rettentően félek tőle. Féltem a fiatalokat, féltem Európát, a leszármazottaimat.
– Magának főz, vagy együtt a lányával?
– Teljesen külön élek, a ház egyik szárnyában. Minden külön működik. Így nincs ok vitákra.
– Milyen a hangulata mostanában?
– Jó. Optimista vagyok. Csak félek a háborútól. Egye fene, ha nekem egy bomba esne a fejemre! De gondolok a gyerekekre, borzalmasan féltem őket.
– Szokott álmodozni? Szerintem álmodni kell!
– Meg vagyok elégedve azzal, ami van. Nem esz már a fene semmi után. Érettségi előtt jogász akartam lenni. De mindenünket elvették…
***
– Szereti az embereket?
– Egyes emberek primitívségét útálom. Úriember lehet egy földműves is. A szememben úriember az, aki ellátja a családját, szorgalmas, olvas, ír, gondolkozik, használja az eszét a maga síkján. Nem az számít, hogy hova született, milyen a nemzetisége, párttag vagy párton kívüli.
– Éva néni párttag volt annak idején?
– Párttagot csináltak belőlem a Vörös Lobogónál az ötvenes években. „Párttag kell legyél!” – mondták. Nem akartam. Már öt éve újságíróskodtam, fontos volt nekik, hogy belépjek a pártba.
– Mit gondol, mi az, amiért érdemes volt élnie 83 évet?
– A két lányom és az unokáim. A többi csak aláfestés.
– Írni már nem szokott?
– Írtam levelet Arad megye prefektusához, amikor szükséges volt, például a Szabadság-szobor védelmében. De főleg szóban fejezem ki a véleményemet. Ezért aztán sokan nem szeretnek. Túl szókimondó vagyok. Nem szoktam kerülgetni a forró kását.
– Mások viszont kedvelik, szeretik.
– Nagyon sokan.
– Honnan ez a mély gyűlölet egyes emberekkel szemben?
– Akik fiatal koromban keresztbe tettek nekem, mára elfelejtették. Én nem! A sok bántás elraktározódott bennem. Egy gombnyomás, és előjönnek a rossz emlékek. Ezek nem boldogítanak.
– Mi boldogítja Éva nénit?
– Boldogított az, hogy eljöttem az újságtól, tudtam törődni a családommal. Az, hogy megértem azt, hogy szabad vagyok, azt csinálom, amit akarok.
– Mostanában boldog-e Éva néni?
– Nem. Tudniilik az öreg embereket nem szeretik. Az én gondolkozásom sem filozófiailag, sem gyakorlatilag nem lehet azonos az övékével ebben a semmitmondó, istentelen, rohanó világban.
– Mivel érdemli ki ellenszenvét annyi ember?
– Például, van, akit nem szeretek, mert gyerekkorában csúnya gyerek volt. Másokat azért nem, mert bántottak. Szóval és tettekkel. A gyáva, sunyi, egykori besúgókat sem tudom szeretni...
– Hogy telnek hétköznapjai?
– Reggel, mikor magamhoz térek, bekapcsolom a rádiót. Nálam lakik egy papagáj, megetetem.
– Törpe papagáj?
– Nem. Kontyos. Vikinek hívják. Több mint tízéves… Utána enni kap a németországi unokám cirmos cicája. Még van egy macska, meg két kutya. Jó koszton tartom az állatokat. Aztán teszek-veszek a ház körül, összetakarítok. Mániákusan ragaszkodom a rendhez.
– Mindennap tetszik főzni?
– Nem. Két-három naponként. Nem érdemes gyakrabban. A pesti lányom most is hozott egy csomó zacskós levest, meg más ennivalót. Egy időre ellátott. Borzalmasan keveset eszem, mert kicsi vagyok.
– Hány centi magas?
– Eredetileg 152 voltam. És 45 kilós. Legutóbb, amikor centiztem, 139 voltam. Összementem a mosásban. Oszteoporózis, csontritkulás. Összenyomódtak a csigolyáim.
– A múltkor egy ismerősöm azt mondta: „Olyan ez az Éva néni, mintha földönkívüli lenne, mintha egy másik dimenzióból pottyant volna közénk”. Én nem osztom a véleményét. Nagyon is földi embernek tartom, aki sokat megért hosszú élete során... Hisz egyáltalán a földönkívüli élet létezésében?
– Sok ember itt a Földön úgy képzeli, hogy itt van a Világegyetem közepe. Logikus, hogy több dimenzió létezik az Univerzumban. Lehet, hogy az ott élők egészen másként néznek ki, mint mi. Biztos vagyok, azonban abban, hogy más világokban olyan élőlények élnek, akiknek az értelmi, szellemi képességei felülmúlják sok földi emberét. Hiszem, hogy azok a lények sokkal tisztábbak lelkileg, mint itteni társaik, életüket a szeretet vezeti, nem a harag, nem a bosszúvágy, csakis az igazság keresése. Ilyen értelemben én is földönkívülinek érzem magam.
Hozzászólások