„Ez nem az a városkép, amit egykor megálmodtunk”

Október 24-én, szombaton a Kultúrpalota hangversenytermében került sor a szeptember 27-i helyhatósági választásokon a legtöbb voksot begyűjtött polgármesterjelölt, Călin Bibarț ünnepélyes beiktatására és az új, 23 tagú képviselőtestület tagjainak az eskütételére. Az ünnepséget a rangidős Bognár Levente, Arad város volt alpolgármestere vezényelte le.  

Bognár Levente húsz éven keresztül (5 mandátumon át), megszakítás nélkül képviselte az aradi polgárokat, ezen belül az aradi magyarságot alpolgármesterként – ezzel párhuzamosan képviselőtestületi tagként. A hatodik alpolgármesteri mandátumot már nem vállalta. A továbbiakban városi képviselőként folytatja munkáját az Aradi Polgármesteri Hivatalban. Az RMDSZ megyei szervezete az elkövetkező négy évben két képviselővel igyekszik majd érvényre juttatni az aradi magyarok legfontosabb szempontjait, igényeit.

Bognár Leventét az alpolgármesteri kabinetben, csomagolás közben faggatuk az elmúlt húsz évről, a jelenlegi közigazgatási-politikai helyzetről és egy kicsit a jövőről is.

– ’96 és ’97 között megyei tanácsosként vágott bele a közigazgatásba, 1997 és 2000 között pedig már alprefektusként tevékenykedett. 2000-től városi tanácsosként és alpolgármesterként dolgozott Aradért, az aradi magyarokért. „Arad mindenkori magyar alpolgármestere” – gyakran lehetett ezt a jelzőt hallani az elmúlt években. Milyen érzésekkel hagyja el az alpolgármesteri tisztséget?

– Huszonnégy éves közigazgatási múlt után a Városháza épületében, melyből húsz évet a polgármesteri hivatalban töltöttem, vegyes érzések kavarognak bennem. Mindez valahogy egy kötődést is jelentett a közügyek intézéséhez. Sikerült terveket megvalósítani, egyrészt természetesen a magyar közösség érdekében, ugyanakkor szülővárosom fejlődése érdekében is. Ezek olyan irányvonalak voltak, amiket sorban kellett felépíteni. Vannak megkezdett tervek is, azt szeretném, hogy ezek folytatódjanak és a további közösségépítést szolgálják.

– Bizonyára nem volt könnyű döntést hozni, viszont szerintünk sokan szeretnék tudni, hogy miért nem vállalt még egy alpolgármesteri mandátumot?  Milyen szempontok alapján döntött?

– Azt mondhatnám, hogy sok dilemmát jelentett a döntés meghozatala. Elsősorban a fiatalítás volt a cél. Reggelente, a tükörbe nézve az ember látja, hogy már nem az, aki akkor volt, amikor elkezdte a munkát. Úgy gondoltam, hogy nem elég csak beszélni a fiatalításról, ezért tenni is kell. Szükség volt a változásra. Huszonnégy év után éreztem, hogy sok mindenhez több energiával álltam hozzá az elején. Közel harminc év a politikában, ezzel párhuzamosan a közigazgatásban nem múlik el nyomtalanul egy ember életében. Megviseli az embert, lelkileg és fizikailag egyaránt, közben a balesetem után sem volt könnyü visszaállnom ebben a mandátumomban. 

– Számos tanulmány, képes album, kézirat és egyéb, Ön által kezdeményezett, majd kivitelezett projekt sorakozik a volt kabinetjében. Mi lesz ezekkel az anyagokkal? Egyáltalán lesz-e majd olyan, aki ezekre igényt fog tartani? Aki ezeket továbbviszi.

– Valóban ezek értékes anyagok, némelyikük többéves, évtizedes munka eredménye, amelyekre lehet építeni, mind a zöldövezetek megőrzése, mind a műemlékvédelem területén. Valamennyi közösségünk és városunk érdekét szolgálhatja. Próbálom ezeket az anyagokat olyan szakembereknek átadni, akiknek ez a szakterületük, és természetesen ezeket az új alpolgármestereknek is ajánlani fogom. Erről már az új városmenedzserrel, illetve a főépítésszel is tárgyaltam.

– Patthelyzetben van a helyi városvezetés. Nem elég, hogy a vírus miatt 3 hónappal el kellett halasztani a helyhatósági választásokat, a politikai erőknek nem sikerült közös nevezőre jutniuk a két aradi alpolgármesteri tisztséget illetően. Most mi a helyzet Aradon? Lesz-e magyar alpolgármestere a városnak Bognár Levente után, kérdezi a legtöbb magyar (és román is).

– Én remélem, hogy sikerül érvényesíteni az elvárásunkat. Aradon már hagyománynak számított, hogy az aradi magyar közösségnek sikerült a választások után egy alpolgármesteri tisztséget kieszközölni. Ebben természetesen közrejátszott a szavazatok matematikája is. Nekünk akkor volt jó, amikor mi lehettünk a mérleg nyelve. A tárgyalások most ott rekedtek meg, hogy több az igény, mint az alpolgármesteri helyek száma. Az eddigi többségi párttal volt egy íratlan szabály, mely szerint egy ilyen jelentős nemzeti közösséget, mint a magyar, megillet egy ilyen tisztség. Sajnos törvény erre vonatkozóan nem született, úgyhogy jelen pillanatban további tárgyalásokon múlik, hogy az alpolgármesteri hely megmarad-e vagy sem. 

– Mi lesz, ha nem sikerül érvényesíteni ezt a követelményt?

– Mindig azt szoktam mondani, hogy az alpolgármesternek annyi az ereje, ahány szavazat áll mögötte, valamint amennyivel a polgármester felruházza. Két képviselővel, két szavazattal a képviselő-testületben eddig sem voltunk könnyű helyzetben és most sem leszünk. Ezért, bizonyos szavazatoknál, amikor a mi voksunkra is szükség lesz, ott a mi igényeinket is nyomatékkal hangsúlyozni fogjuk.

„Mi a választóknak köszönhetően vagyunk itt!” 

– Előszeretettel szokta ismételni, hogy tisztségviselőnek lenni nem privilégium, hanem egy nagyon komoly felelősség, aminek célja a lakosság érdekeit szolgálni. Az elmúlt húsz évre visszatekintve, mennyire sikerült ennek a feladatnak, kihívásnak megfelelni?

– Úgy gondolom, hogy minden tisztség közösségszolgálatot jelent. Én igyekeztem ebben a felfogásban dolgozni, úgy gondoltam, hogy annak idején, 1989-ben, azért mentünk ki az utcára, hogy változás legyen. Hogy ne nómenklatúrát jelentsen a tisztség, hanem közösségi szolgálatot. Persze nem volt könnyű, mert soha nem egyedül vezettem egy-egy intézményt; alpolgármesterként és alprefektusként is mindig a második helyen voltam. Az intézményvezető bizony rányomja a bélyeget az intézményre. Igyekeztem mindig kiemelni és ezt is szorgalmaztam, hogy ne felejtsük el: mi a választóknak köszönhetően vagyunk itt, a választóinknak pedig elvárásaik vannak velünk szemben! Mi azért vagyunk itt, hogy az aradiak meg legyenek elégedve a munkánkkal. Jómagam így gondoltam s gondolom ma is, és így is cselekedtem!

– Mi az, amire a leginkább büszke a megvalósításai közül? Amit a szívügyének tekintett? 

– Talán abból indulnék ki, hogy sikerült az aradi magyar közösség identitásának megőrzésére egy három pilléren álló támogatási rendszert kiépíteni, ami nem létezett, gondolok itt az oktatásra, művelődésre és egyházainkra. A kulturális közösségi rendezvényeink erősítették és összefogták a magyarságot (Aradi Magyar Napok, Majális, nótaestek stb.). Másrészt számos magyar kulturális rendezvényt – például az aradi magyar színjátszás 200 éves évfordulójának megünneplése –, sikerült beemelni Arad kulturális programjába. Keretet biztosítottunk az önkormányzaton belül a magyar nemzeti ünnepeinkre, október 6-ra, vagy a Szent István-napi ünnepségekre, mindez tulajdonképpen a jelenlétünket is hivatott erősíteni. De, civilszervezeteink támogatását, sokszínűségének a biztosítását is sikerült kivívnunk képviseletünkkel. Nehéz most mindenkit felsorolni, fontos azonban, hogy az aradi magyar színjátszást fenntarthattuk a Kamaraszínház előadásaival. A Csiky Gergely Főgimnázium számára ki tudtuk eszközölni azokat a forrásokat, melyekkel a korábbinál jobb szintre emelhettük az aradi magyar oktatást. De a magyar egyházainkat is tudtuk támogatni, mindezek mellett pedig igyekeztünk az identitásunkhoz tartozó, a jelenlétünket biztosító és a magyar közösségtudatot erősítő műemlékeket helyreállítani, illetve emléktáblákkal ellátni. Gondolok itt főleg a Szabadság-szoborra, majd a Szentháromság-szobor újraállítására, a Kultúrpalotára vagy az elődeink által száz éve megálmodott orgona felszerelésére. Örömmel tölt el az is, hogy sikerült a Városházán kifüggeszteni Arad egykori polgármestereinek a portréját, Salacz Gyulának pedig szobrot állítottunk.

Ezért érdemes volt dolgozni.

– És mi az, amit bár nagyon szeretett volna, mégsem sikerült véghezvinni?

– Aradi születésűként úgy szoktam fogalmazni, hogy nekem minden olyan kő vagy tégla, ami eltűnik, fáj. Mindez a városunk identitásához tartozik, és ezen a téren nagyon sok mindent nem sikerült megoldani. Sajnos ez nem az a városkép, amit egykor megálmodtunk, és ami még fájdalmasabb, hogy a tudatos felelősségvállalás fontosságáról nem tudtuk minden polgártársunkat meggyőzni. Zavar, hogy nem tudtam meggyőzni a kollégáimat, hogy ne építsenek be, ne betonozzanak be mindent, nem beszélve azokról a „palotákról”, melyeknek semmi keresnivalójuk nem lenne a modern építkezésben. 

– Köztudottan Ön volt a határon átnyúló kapcsolatok, különösen a magyarországi együttműködések egyik legfőbb mozgatórugója az önkormányzaton belül. Mi lesz ezekkel a kapcsolatokkal az Ön távozása után?

– Két szempontból is nagyon fontosak voltak ezek a kapcsolatok. Egyrészt a tapasztalatszerzés tekintetében, nekünk csak oda kellett volna figyelnünk, hogy tanuljunk a nálunk tapasztaltabb városoktól. Itt számos pozitív példát említhetnénk a Gyulával elindított sikeres pályázatoktól, a kulturális fővárosi címet elnyert Péccsel való együttműködésig. 

Vannak olyan munkatársak a városházán, akikkel együtt dolgoztunk ezeken a kapcsolatokon, így bízom benne, hogy mindezt tovább lehet majd vinni és ezt a városvezetés is fontosnak fogja tartani.  

Másrészt ezek a határon túli együttműködések a magyar–magyar kapcsolatok kiépítésében és megerősítésében is fontosnak számítottak, ezáltal előtérbe tudtuk helyezni a térségünkre jellemző hagyományainkat. 

– Egy alpolgármesteri tisztség rendszerint nagyon sok kritikát, támadást, számonkérést is von maga után. Önt is érték már hasonló sérelmek, nem kevésszer magyar oldalról is. Mennyire érezte ezeket megalapozottaknak az utóbbi években? 

– Én is elégedetlen ember vagyok. Harminc év után én is többet szeretnék. Világos, hogy egy felelősséget is felvállaltam. Aki ismeri a rendszert, tudja, hogy mennyire nehéz két szavazattal eredményeket elérni egy városban. A mögöttünk levő erők nem mindig adtak kellő eszközt igényeink érvényre juttatására. Ezért olykor olyan döntéseket is fel kellett vállalnunk, amit talán nem mindenki tartott megfelelőnek. Egy eléggé szűk mezsgyén kellett lavíroznunk azért, hogy a magyarság elvárásainak eleget tegyünk.

– Gyakran hangoztatta, hogy a romániai rendszerváltás után nagy lendülettel és reményekkel, merész tervekkel vágott bele a közigazgatási munkába. Mit remélt akkor és milyennek látja most a hazai és akár helyi közigazgatási-politikai helyzetet?

– Annak idején egy valós demokráciáért vonultunk ki az utcára, és reménykedtünk abban, hogy azok az értékek kerülnek előtérbe, melyek számunkra egy megálmodott jövőt jelenthettek volna. Ehhez képest sok minden elmaradt, a mai napig nem valósult meg a helyi autonómia garantálása. Minden párt hajlamos egyfajta diktatúrára, megfelelő törvények hiányában pedig nem beszélhetünk megfelelő helyi közigazgatásról.

– Amennyiben sikerül az RMDSZ-nek egy újabb alpolgármesteri tisztséget kivívni, mit tanácsolna az utódjának?

– Azt hogy mindenképpen folytassa a közösségszolgálati munkát, lévén hogy RMDSZ-es színekben a magyarság érdekeit szolgáljuk, és álljon ki választói és közössége elvárásaiért. Az embernek sokszor bölcsen és higgadtan kell megtalálnia azokat a kiskapukat, melyeken át ki lehet vívni a magyar közösség jogait. Bízom benne, hogy az elkövetkező magyar alpolgármester tovább viszi majd azt, amit elődjei megkezdtek.

– Milyennek látja az aradi magyarság sorsát az elkövetkező (mondjuk) tíz évben?

– Ez egy összetett kérdés, mert sok mindentől függ. Egyrészt az országos jogi garanciáktól, illetve azon kisebbségi jogok biztosításától, amiket régóta várunk, másrészt, hogy mennyire érzik magukat otthon az aradi magyarok. A kulturális autonómia biztosításával az önkormányzati képviselők is függetlenebbül tudnának szavazni. A nagyobb döntésekhez ugyanis többségi szavazat kell, ilyenkor elvárják tőlünk, hogy fontosabb kérdésekben mi is támogassuk a regnáló városvezetést. Ilyenkor kell odafigyelnünk arra, hogy a közösségi identitás számára fontos dolgokat fenn tudjuk tartani. Ehhez mindig kellenek a helyi egyezségek. Mindenképpen több szinten kell dolgozni azért, hogy valóban úgy érezzük: mindaz, amit elődeink ebben a városban felépítettek, megbecsülésnek örvend. Ez adhat egy olyan érzetet, ami megerősíthetné a magyarságot. 

– Köszönjük a beszélgetést!