FARAGÓ PÉTER parlamenti képviselő beszéde az aradi június 4-i megemlékezésen

Tisztelt emlékezők, tisztelt aradi magyarok!

Egy évszázada cipeljük a vállunkon a vesztesek terhét. Egy évszázada minden esztendőben tudomásul vesszük, hogy akkor a tárgyalóasztalnál nem nyerhettünk. Hogy miért, annak hajszálakra bontásáról ennyi idő alatt mára elolvashatatlan mennyiségű elemzés, tanulmány, vélemény született, ezért nem is akarok most erről beszélni.

Mert beszélni lehet, ám egy évszázad elmúltával már fontosabb előre néznünk, mint hátra. Június 4-én emlékezni, akár csupán egy pillanat erejéig, természetesen, minden magyarnak kötelező. De nem mindegy, hol él az emlékező. Más emlékezni Budapesten, vagy Békéscsabán, más emlékezni Székelyudvarhelyen, Nagyszebenben, vagy Aradon, más emlékezni Sydneyben vagy Munkácson.

Visszakanyarodva ide, ne feledjék, tisztelt emlékezők, hogy Romániában Arad is a végek végének számít. Megszoktuk, hogy itt magyarnak lenni száz éve nem más, mint mindennapos kihívás. Talán pont ezért számunkra nem az önmarcangolás, a magunkba fordulás a legfontosabb, hanem a jövőépítés, az útkeresés ahhoz, hogy Arad megyében száz év múlva is éljenek, dolgozzanak magyarok, akik magyarul imádkoznak, akiknek gyermekei magyar iskolába járnak, akik őrizik identitásukat.

Ezért úgy vélem, az összetartozás az egyetlen építőkövünk. Akkor is, ha vitatkozunk, akkor is, ha sok mindenben nem értünk egyet. Az összetartozás építőköveivel viszont folytathatjuk Arad megyében a magyar utat.

Nem akarunk, és nem kérünk kiváltságokat, különleges bánásmódot. Kizárólag egyenlő állampolgári jogokat akarunk és azt, hogy a többségi románság fogadja el végre, hogy a magyarság is elévülhetetlen érdemeket szerzett ennek a térségnek és egész Erdélynek a felépítésében.

Minket semmiféle módszerekkel, legyen az diktatúra vagy a mai napig tapasztalható asszimilációs törekvések sem fognak elzavarni a szülőföldünkről.

Tudom, még három évtizeddel a diktatúra ledöntését követően, a felépült demokrácia-félében is szó szerint mindennapos kihívás itt megőrizni magyarságunkat. De azt is tudom, hogy az aradi magyarság már egy évszázaddal ezelőtt elfogadta a kihívást. Nem acsarkodó ellenfélként, hanem az országot, a magyarlakta régiókat fejlesztő partnerként.

És tudják mi a borzasztó? Hogy magyar és román ezred-annyit, vagy még kevesebbet háborúzott egymással, mint a francia az angollal vagy a némettel, mégis ők már együtt emlékeznek halottjaikra. Szeretném, akárcsak önök megérni a pillanatot, amikor román-magyar őszintén, a múlt sérelmeit rég elásva, európai szellemtől vezérelve koszorúz egy katonai temetőben.