Az ódon épület falán nevek: Knezich Károly, Nagy-Sándor József, Pöltenberg Ernő. 1849.
Ugyanazokat a lépcsőket koptatjuk, ugyanabba a térbe lépünk, mint ők akkor. Lehet, van valahol egy parányi zárvány a falban, mely ugyanazt a levegőt őrzi, amit még ők leheltek. Mint óceánok mélye a hajóroncsokat. A kastély vendége volt, kétszer is, Lenkey János, a híres huszár, akiről Petőfi gyönyörű sorokban verselt. Majd fogolyként itt (is) őrizték Teleki Sándort, a „vad grófot” s Degré Alajost, a világosi fekete nap után. Minden bizonnyal betért ide vigasztaló, jó szóra Marzsó Imréné, született Colonna Jozefa nápolyi hercegnő, mikor férjét és fiait kereste, de halálát találta.
Kétéves korától itt cseperedett Márki Sándor. Később egyetemi tanár, tudós ember korában is minden karácsonyt és húsvétot itt ünnepelt, míg édesapja élt.
Kétségtelen, a kastély legérdekesebb arca gróf Teleki Sándor volt. Más szállal is fűzhető Sarkadhoz. Veress Sándorral jól ismerték egymást, 1859/60-ban együtt szolgáltak az olaszországi Magyar Légióban. Ráadásul az a Táncsics Mihály volt gyerekkorában a házitanítója, akit 1849/50-ben épp a sarkadi emberek s személyesen Osváth Imre tiszteletes istápoltak és bújtattak az osztrák fogdmegek elől.
Teleki Sándor akkor született (1821), mikor az emberek olyan szent Igék ízétől, erejétől mámorosodtak, mint: haza, szabadság, nemzet, szerelem, becsület, lovagiasság, vakmerőség, halál. És bor. A teljesség, a végletek átélése kedvéért. A tragédia legyen tragédia, a selejt az legyen selejt. A férfi legyen Férfi, a nő legyen Nő. Mi ez, ha nem vegytiszta romantika? (A magyar történelem olyan lenne romantika nélkül, mint a lakodalom menyasszony nélkül.) S akkor hal meg (1892), mikor ez az ő világa tűnni kezd – és a csataterek, világmegváltások, hősök és mártírok átadják helyüket a kávéházaknak, a libidónyavalyáknak, a csömörnek, a sokasodó „-izmusoknak.” Habár „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”, már látod amottan a „romlás virágait”, a disznófejű nagyúrt, a percemberkék dáridóját is.
A grófot már ifjonckorában is lehetetlen volt bármilyen skatulyába gyömöszölni. Mindig mindenünnen valahogy „kilógott”. Az arisztokraták közül például azzal, hogy fütyült a rangra, címre – ő csak az embert, annak jellemét, tehetségét nézte. Ha kellett, úgy káromkodott, mint egy kocsis s egyszer kocsisnak öltözve menekült, persze, megint a Habsburgok kopói elől. Haynau – szerencsére, szökése után – őt is halálra ítélte. Így hát jelképesen, „in effigie”, felakasztották. (Valami vudu micsodákra emlékeztető módon, rettenetesen komolykodó rituálék közepette, nevét nyilvánosan az akasztófára szegezte a hóhér.) Miért is a bitó? Mert Teleki Sándor volt Bem József jobbkeze, az erdélyi magyar hadsereg hadbiztosa, aki az ellátás, felszerelés előteremtéséért felelt – s kitűnőre felelt. Ma úgy mondanánk: szervezési, logisztikai ász volt. Nem mellékesen, a gálfalvi csatában megmentette Bem életét, Vízaknánál pedig két lovat is kilőttek alóla, maga is megsebesült. Hát ettől Bécs kitüntető figyelme.
Ám Teleki már jóval korábban elszórakozott a halállal. Amihez természetesen egy intenzív szerelmi föllobbanás is szükségeltetett. A bonyodalmakat elkerülendő, aggódó szülei világlátni küldték s ráadásul filozófiát tanulni Berlinbe. A filozófia – vélhették – jó szerelemirtó szer. Az ifjú erdélyi gróf unalmat és fejfájást kapott a Hegel-féle abszolút eszmétől, a magánvalóságtól, a magábanvalóságtól és a magáértvalóságtól stb. Keserves kínlódások után kijelentette professzorának: adja becsületszavát, hogy amit Hegel állít, az igaz s ez neki elég. Itt be is fejezte filozófiai tanulmányait.
Barátságok
A Liszt–Teleki jelenség önmagában egy korrajz lehetne, tanmese – mikor az életben romantika lüktet, és az élet túltesz a képzeleten. Liszt német földön szerepelt, mikor a hírhedett párbajhős, Nordhausen porosz kapitány a művészért rajongó szórólapok nagy részét fölvásárolta, hogy az utcákon sárba szórja, gúnyolódva. Épp ott volt Teleki, aki ezt nem tűrhette. Párbaj, karddal, utolsó vérig! Teleki levágta a porosz jobb karját, ő a homlokán sérült. Az esetnek híre ment, egy ismeretlen vadmagyar kinyírta a sztárt, egy személyesen nem is ismert magyarért! Liszt mélyen meghatódott s ezzel igazi, sírig tartó barátság vette kezdetét.
Az akkor már (1843) világhírű művész magával vitte a harcias grófot európai turnéjára, bár, mint mondotta, „a gróf nem volt valami nagy zenedühönc”. Most éppen Oroszországba mentek. Szentpéterváron Liszt (ki tudja, hányadik eset ez?) halálosan beleszeretett a gyönyörű Glasenapp hercegnébe. Márpedig addig nem utazik Moszkvába (ahol a cár, I. Miklós és udvara várta), míg nem lesznek egymáséi. Mi lesz most? A nő férjezett, s a cár mégis csak a cár! Sándor gróf vállalta, hogy megszökteti a hölgyet. Sikerült. (Ma úgy mondanánk: beszerzési alvállalkozó, asszonyeltérítő menedzser.) S most jön a képbe újra Sarkad. Világos után (1849. aug. 13.) a fogoly honvédtiszteket (2262 fő) ide, hozzánk kísérték az oroszok. Közben Glasenapp herceg, orosz tábornok csakazértis díszebédet adott a magyarok tiszteletére, így hajtván főt a legyőzöttek vitézsége előtt. (Óh, az a romantika...) Teleki és Glasenapp rögtön tudták, ki a másik. Most már csak az a kérdés, akasztófa vagy golyó? – mélázott elégikus hangulatban Teleki. Ám a herceg váratlanul odalépett hozzá, felköszöntötte, mint magyart és megköszönte, mint ember, hogy kiszabadította szerencsétlen házasságából – mert így elvehette, akit szeretett és most boldog. A tábornok felajánlotta azt is, hogy segíti a szökésben. Mintha ez az egész emlékeztetne a Kőszívű ember fiaiból a cári tiszt és Baradlay Ödön történetére. (Még egyszer: óh, az a romantika...)
Teleki Sándornak sok híres barátja volt, de lelke legbensőbb szentélyébe csak négyen jutottak be: Liszt Ferenc, Petőfi Sándor, Victor Hugo és Giuseppe Garibaldi.
Helyszűke miatt mindet képtelenség részletezni, a vihartépte emlékek, hullott szirmok között csak bogarászhatunk.
Önzetlen, igaz barátság fűzte Petőfi Sándorhoz és viszont. Erről rengeteget írtak, maga a gróf is. Ha a „Szeptember végén” érettségi tétel, mindig életre kel Júlia, a Költő, Koltó, a romantikus szerelem és a „vadgróf.” Azt, hogy önzetlen, igaz barátság – többször leírni fölösleges, mert Teleki Sándor csak ilyet ismert, akár adta, akár kapta. A. I. Herzen, a nagy orosz forradalmár gondolkodó „a legkedvesebb magyarnak” nevezte, id. Alexandre Dumas pedig „a magyar D’Artagnannak”.
Élete mozgalmas, veszélyes, néha szeszélyes – de így teljes. Az elvekhez, a szabad, erős Magyarországhoz való rendületlen hűség sugárzik tetteiből és kétkötetes, élvezetes emlékirataiból, cikkeiből. Iratai nélkülözhetetlenek a történészek, irodalomkutatók számára.
Nemrég mondotta Alexander Brody, Bródy Sándor Amerikában élő unokája a nagybányai Teleki Napok alkalmából „hogy valószínűleg Teleki volt az első igazán európai magyar – és hogy mennyire szerették a nők.”
Hogy jön ide Bródy? Következik.
Szerelmek, veszedelmek
Keveset tudunk. Akkoriban a skalpokkal dicsekvő, fecsegő alakot nem tekintették férfinak, legföljebb hímnek. Hol volt még a kibeszélő show? Mindent a nőért – de semmit a nő miatt! – hangzott a kor csatakiáltása. Gondoljunk csak Mikszáth Kálmánra, aki elvált a feleségétől, hogy feleségül vehesse. Mikor majd méltó életet biztosíthat számára. Teleki, tudjuk, nemcsak a szó mestere volt, hanem a cselekvésé is. Mindig. Minden szempontból.
1856-ban (35 éves ekkor) megismerkedik az elhunyt lord Langdale leányával, a 19 éves Bickersteth Jane Francesszal. Meghatottan írja haza jövendőbelijéről: „S tudja-e édesanyám, hogy miért szerencséltet engemet? Mert magyar vagyok.” (Magyarnak lenni – önmagában tőke! Micsoda idők!) Ezen kívül Telekinek se hazája, se háza, se pénze. Jövője sincs. De van becsülete, bátorsága, esze és szíve, grófi rangja, címe és vannak nyűgös hitelezői. No persze, azért volt még ez-az. Kortársai ilyeneket írnak róla: pazar, arszlán, egy szerfelett gentleman ember, a nők kiváló kedvence, meg hogy fiatal éveiben nem volt Erdélyben se hozzá fogható lovas, se vívó, sem céllövő. Sokatmondó, hogy jövendő anyósa és asszonya kitűnően megtanulnak magyarul. Teleki tejben-vajban és angol luxuskádakban fürdik. Bemutatják Viktória királynőnek, s megkapja a lord Harley címet. Mesés! Révbe ért. Révbe ért?
Azt mondogatja, feleségének csak négy hibája van: túl fiatal, túl szép, túl gazdag és túl okos. A „vadgróf” nem érzi elemében magát az igen előkelő és igen unalmas társaságban. Hívja a kaland, a harc, az ismeretlen. Hiába, akinek a szabad puszta volt az iskolája, Táncsics a tanítója, Liszt Ferenc és Victor Hugo a professzora és Kossuth, Bem, Garibaldi a bajtársa és példaképe... Három év múlva otthagyja a fényes angol kastélyt és sosem tér vissza. Garibaldi vörösingesei közé áll. Csaták, halál, veszély, vakmerőség az ő oxigénje. Két ütközet között megszereti a vonzó Litez de Tiverval Matildot, egy francia tábornok leányát. Házasságukból négy gyermek született. Jókai írja az asszonyról, hogy „az első francia nő, kit szépen magyarul beszélni hallottam.” A honvágytól gyötört nagy harcos és családja 1867-ben végleg hazatér az édes otthonba, Koltóra. Azt hinnénk, most már csak gyermekeit és birtokát rendezgeti, emlékeit írja, megpihen – de nem.
Hunyady Margit, avagy a lemenő napnak is van ereje...
Gyerekkorától nagy színházrajongó, gyakran feljár Kolozsvárra. Már túl a hatvanon, egyszer csak beleszeret a tehetséges, elbűvölő H. M. színésznőbe. Igaz ugyan, hogy a nő vészesen fiatalabb, de egy Teleki Sándor számára mi az a potom 33 év korkülönbség? Hisz még ezután írja Benedek Elek: „Nem félnék az öregségtől, ha tudnám, hogy olyan fiatal maradok, mint Teleki Sándor”. A románc üzemképes volt. Hatvany Lajos szerint hosszú évekig tették boldoggá egymást. De 1889-ben az ifjú titán, Bródy Sándor szétveti az idillt. (Ő 9 évvel fiatalabb Hunyady Margitnál, tehát az akaratlanul is szelídülő vadgrófnál 42 évvel.) Eme izzó találkozásnak lőn gyümölcse Hunyady Sándor, az írófia író. A vén romantikus (ma úgy mondanánk: idősödő) harcolva vonul vissza. Öngúnya és gúnya élesebb, mint szablyája bármikor. Tanúk rá a színésznőhöz írt levelei. A büszke férfi végső menedéke, ahogy Cyrano mondja: „Mert kigúnyolom magam, ha kell / Hogy más tegye, nem tűröm el.” Még megérte azt a fanyar elégtételt, hogy Bródy Sándor, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen hagyta faképnél a primadonnát.
Summázva Teleki Sándor csodálatos életét, Napóleont idézzük: „Nem tudtam pontosan mit akarok, de azt tökéletesen megvalósítottam.”
Idén van halálának 125. évfordulója.
(Az írás kis appendixét, amely az aradi vonatkozásokat hangsúlyozza, következő lapszámunkban olvashatják – szerk.)
Szabó István
Hozzászólások