Beszélgetés ft. Sándor Tivadar arad-gáji plébánossal

„Fiacskáim, ne szeressetek szóval, hanem tettel és igazsággal!” (II.)

2016. február 21. 17:29 (vasárnap) /

– Mondanál-e néhány szót a Caritasról?

– Közvetlenül a forradalom után megalapítottam a Caritast. Ez a szervezet igen sokoldalú, elsősorban karitatív  tevékenységet folytat, úgy, ahogy ezt hitünk előírja. 1991-ben kért fel a Caritas akkori vezetője, hogy vállaljam el.  Először a szociális munka anyagi hátterének megteremtése céljából, Szentpálon létrehoztuk az Agrocaritas egységeit: magraktárt, asztalos-, lakatos- és esztergaműhelyt, fűrésztelepet, mezőgazdasági gépparkot. Javításokat, karbantartásokat, egyéb bérmunkát végzünk.

– És itt Gájban?

– Először megépítettük a Caritas-házat. Cziszter Kálmán és Darida sokat segítettek a tervezésben, illetve a kivitelezésben. ’95-ben megvettünk Nádason egy tanyát.                   

– Oda járnak ki  nyaranta a kisiskolások, tanítóikkal, szüleikkel együtt, Khell Levente tanító bácsi vezetésével?  

– Igen. Nyolc hektár területünk van ott, öt faházzal, gyönyörű kilátással. Nomád körülmények: se villany, se telefon, se gáz, se vezetékes víz. Lent a patak, fent a forrás, onnan hordják a vizet...

– Mivel foglalkozik még a Caritas?

– Külföldi segélyszállítmányokból ruhaneműt osztunk a rászorulóknak, a Caritas Komplexumban szociális központot működtetünk, van orvosi rendelőnk, több vendégszobánk. Nemrég az egyikbe befogadtunk egy fiatal édesanyát kisgyermekével, aki családjában nem találta meg a helyét; már egyéves a kicsi!... És segítünk a magyar iskoláknak ott, ahol szükséges.  Még sorolhatnám.

– Sok jót tettél életedben.

– Még elmondanám, hogy húsvét után, immár hagyományosan, találkozunk egykori osztálytársainkkal. Évente összejövünk a húsvét utáni első kedden. Idén rám esett a sor, én vagyok a vendéglátó. Negyvenöt éve szenteltek fel pappá.  Itt, a Gizella-templomban ünnepeljük az évfordulót.

– Szépek ezek a találkozások.

–Papszentelési emlékképemre is azt nyomtattam rá, Szent-János evangéliumából: „Fiacskáim, ne szeressetek szóval, hanem tettel és igazsággal!” Nem szeretek dicsekedni, hanem inkább teszem, csinálom. A munkától nem félek, akár vécét is takarítok, kanálist tisztítok...

                                         

***

– Voltak példaképeid?

– ’71-ben én voltam a legfiatalabb az egyházmegyében, mára odajutottam, hogy az én esperesi kerületemben a legöregebb pap vagyok; mindegyik legalább tíz évvel fiatalabb. Elmentek olyan jelentős egyházi emberek, mint dr. Grúber Ernő, dr. Benőcs Zoltán, Héjja atya, Dónáth atya, Bálint András, Dunai Feri, akik mindannyian itt működtek körülöttünk, s most mind-mind a túlvilágról néznek le ránk. Aztán, nagyon mély barátság kötött engem Godó Mihály atyához Kisiratosról. Kétszer tartott itt nálunk hetes lelkigyakorlatot. Esténként nagyon sokat beszélgettünk. Mesélte, hogy a börtönben elkezdett hittant tanítani a rabtársaknak. Befogadóbb lelkeket sehol sem talált addig, mint ott, a gyilkosok között. Annyira szomjasok voltak az igazság megismerésére... Aztán bejött az őr, és ráordított: „Nincs jogod katekizálni!”... Hát ezek az én legfontosabb példaképeim.

– Külföldi papokkal is tartottál kapcsolatot.

– Kiemelném Josef Hohmaiert hildesheimi püspök atyát, akivel ’96-ban ismerkedtem meg. Akkor itt, Szentpálon volt az első romániai sátortábor, ahol hat nemzet fiatalsága találkozott három püspök, az ortodox, a temesvári és a hildesheimi jelenlétében. Azt hiszem, a történelem során Szentpálon sohasem járt egyszerre három püspök. És a jelenlegi püspökünk is jelen volt akkor, mint irodaigazgató. Attól kezdve tartottuk a kapcsolatot. ’97-ben Párizsban voltunk, Verduntól egészen Reimsig megtettünk egy 120 kilométeres gyalogutat, egy békemenetet az első világháborúban elkövetett bűnökért. Akkor volt a párizsi ifjúsági világtalálkozó, arra igyekeztünk. Százhúszan voltunk, tizenkét nemzet gyermekei. Egy csoportban mentünk a horvát és a szerb fiatalokkal akkor, amikor a horvátok és a szerbek egymás ellen harcoltak. Három napot töltöttünk Reimsben, az érsekségen; a fiatalokat szétosztották családokhoz. Ott jöttünk rá, hogy kiöregedő Európa vesz körül bennünket. Kérték a fiatalokat, hogy maradjanak ott, rájuk hagynak mindent, házakat, pezsgőspincéket, szőlőket, mert nincs gyermekük, kiöregedett a vidék. Clermontban a püspök bocsánatot kért a német nemzet nevében az elkövetett bűnökért. Sírva fakadtak a népek. Visszaemlékeztek nagyszüleikre, akik ott estek el. Szép volt. Mély lelki benyomásokkal jöttem vissza onnan.

 

***

– Lenne egy kíváncsi kérdésem: a papoknak jár-e pihenőszabadság? Szoktál-e szabadságra menni?

– Éveken keresztül nem jártam szabadságra. Most, hogy öregszem, érzem, hogy egyre jobban esik, ha pár napra el tudok szabadulni. Ennyi tevékenység és ennyi feladat mellett nagyon jólesik, ha el tudok menni legfeljebb tíz napra.

– Van-e, aki helyettesítsen akkor itt?

– Öcsém marad olyankor helyettem. Kölcsönös a segítség.

– Akárhányszor meglátogattalak, azt láttam, hogy többen ültek ebédlőasztalod körül. Vendégek, alkalmazottaid, vagy szomszédok?

– Mindig 7-8 személyre főzünk, és akárki jön, akármikor, mindig megkínáljuk... A papnak nagyon nagy teher az egyedüllét. Igen fontosnak tartom, hogy ki tudjak alakítani magam körül egy családias környezetet a munkatársaim, a besegítők, a szakácsnő családja, barátaim részvételével. Szakácsnőm két gyermeke az ölemben nőtt fel kicsi korától fogva. A hároméves Ricsi asztmás volt. Nagymamája, a házvezetőnőm, csípőprotézise miatt, nem tudta volna levinni a gyereket a 220 lépcsőn Parajdon a sóbányába. Elvállaltam én ezt a feladatot, tíz napon keresztül ott voltam vele.  Egy nap a kicsi gyerek elkiáltotta magát: „Pap bácsi, kakálni kell.. Gyere, törüld meg a popsimat!” Másnap az egész sóbánya tudta, hogy pap vagyok, és én szoktam törölni a gyerek popsiját. Két napra rá, mikor mentünk fel a zsúfolt autóbusszal, egy nő a hátam mögül megkérdezte: „Református tiszteletes tetszik lenni?” Mondtam: „Nem, katolikus.” „És a gyerek?!” Elmondtam, hogy a gyerek a házvezetőnőm unokája, a szülők dolgoznak, s a gyereket én viszem le. „Na, ilyen papból sok kéne még!”, mondta...  

 

***

– Elfoglalt ember vagy. Mit csinálsz szabadidődben? Van egyáltalán szabadidőd?

– Nemigen. Beosztják mások az én szabadidőmet. Mindig azt teszem, amit kell. Mindig mások írják a programomat.

– Egy papnak van alkalma szórakozni?

– Szórakozni nem szoktam. Inkább olvasgatok, valamire készülődöm... Ha nagyon jeles magyar előadás van a színházban, el szoktam menni. A tévében megnézem a híreket.

– Melyik adót szereted?

– Az M1-est. Azt hiszem, az a leghitelesebb.

– Jobboldalinak vagy baloldalinak tartod magad?

– A kereszténydemokrata eszmék állnak hozzám a legközelebb. Ugyanakkor szociális beállítottságú vagyok. Nagyon szeretem a szegényeket, rajtuk sokszor megesik a szívem. Vonzódom az öregekhez, több öreg mamát elgondoztam, jártam hozzájuk hetente, bevásároltam nekik, megbíztak bennem.

– Hány misét tartasz egy héten a templomban?

– Esténként szoktam misét tartani, minden nap. Ma például, fél hattól van keresztúti ájtatosságom, utána egy házasságrendezésre készülő fiatal pár gyóntatása, majd megáldoztatom őket, és holnap következik az esketésük. Azután egy keresztelőm lesz.

– Láttalak már temetési szertartáson is.

– Öt temetőbe szoktam járni.

– Csodálom, hogy bírod.

– Beléptem a hatvankilencedikbe. De a hetventől sem riadok vissza.

– A papok szoktak nyugdíjba vonulni?

– Amikor betöltöttem a hatvanötöt, gondoltam, visszavonulok. De meggondoltam magam... Közben tatarozom a szülői lakásomat, a sportiskolával szemben. Kívülről már bevakoltuk. Ott szeretnék padláslakásokat létrehozni, jótékony magyar célokra. Szívesen látnék, például, ott lakni kezdő, fiatal, magyar pedagógusokat; közel van az iskola.

– Sokan járnak a templomba itt, Gájban?

– Hála Istennek van körülbelül száz család, akik Székelyföldről jöttek ide, és ezeknél megmaradt a templomhoz való ragaszkodás. Elvesztették szülőföldjüket, gyönyörű erdeiket, a jó levegőt, de a templomban – úgy látom – jól érzik magukat. Minden csütörtökön hat órától kilenc-fél tízig népdalestéket tartunk a Caritas-házban, a protokollteremben.  Huszonöten-harmincan is összegyűlnek, télen is, nyáron is.  A zsebekből előkerülnek a kis üvegecskék, együtt ünneplik a születésnapokat, a névnapokat, családi eseményeket.  Önfeledten nótáznak, jól érzik magukat. Igazi közösségalkotó erő, ami összefogja ezeket az embereket. Olykor én is felmegyek közéjük, én is nagyon szeretem a népdalokat meg Székelyföldet.

– Egészségileg rendben vagy, ugye?

– Nagyjából. Fél fülemet elvesztettem 2000-ben. Felidegesítettem magamat, és a középfülben megszakadtak az idegszálak. Különben, jól vagyok.

                                         

***

– Van-e még valami érdekesség, amit el szeretnél mondani, és nem kérdeztelek róla?

– Nagyon sok emlékem fűz Márton Áron püspök atyához. Teológiai éveim alatt minden nyáron egy-két hónapot bent töltöttem a Teológián. Akkor újítottuk fel a tantermeket, meszeltünk, festettünk, tetőt javítottunk, kőműveskedtünk, építettünk. Minden szükséges munkálatot mi, teológushallgatók végeztünk el. Úgy mondták, mi vagyunk a „nyári egyház tagjai”... Nyáron hét órakor, télen nyolckor volt püspök atya szentmiséje. Pontosan tudtuk, mikor hagyja el a hálószobáját, hány kimért lépést tesz meg az ebédlőn keresztül, mire kinyílik a kápolna ajtaján a zár, belép, körülnéz, letérdel, imádkozik, elmélkedik. Feláll, öltöztetjük. Ministráltunk neki. Nagy élmény volt részt venni azokon a miséken ott, az ő magánkápolnájában. Nyáron jöttek hozzá a székely csoportok; ’68-ig szobafogságban volt, azalatt nem mehetett bérmálni. Minden vasárnap más faluból jöttek hozzá bérmálkozók. Az ünnepi nagymiséken mi ministráltunk a püspök úrnak. Így ismertem meg a székely viseleteket. Tudom, melyik a szenttamási, melyik a menasági, melyik az újfalusi… Ha ma meglátok egy népviseletbe öltözött székely asszonykát vagy leánykát, megmondom, hogy hova való.

– Az internettel sikerült-e megbarátkoznod?

– Nem volt türelmem hozzá. A házvezetőnőm férje kezeli a számítógépemet.

– Van-e utánpótlás a katolikus papok sorában?

– Kevés. Sajnos, kevés. Olyan nemzedék nőtt fel, és került szülői státuszba, akiknek fakultatív tanították a hittant, azoknak nem szíve-lelke a vallás. S ha nem lát a gyermek imádkozó szülőket, akkor nem vonzza őket a hit. Még elmegy ministrálni, elsőáldozó lesz, bérmálkozik, kedveli ezeket a szép ünnepségeket, de hogy áldozatot kell hozni, hogy imádkozni kell, hogy az imádságban Istennel eggyé kell forrni, ezt már nem látják. Mi ezt tanultuk a szüleinktől. Pedig tiltották. Én annyi pofont kaptam a számtantanárnőmtől, amiért ministrálni jártam...

– Most már kikapcsolom a diktafont.

– Amit mondtam, mind felvetted?

– A felvett anyagból ki fogom válogatni azt, amit érdekesnek tartok. Ha akarod, miután elkészült és nyomdakész az interjú, elhozom, hogy olvasd el.

– Nem tartok rá igényt. Bízom benned. Biztosan tudom, hogy olyasmit nem írsz bele, amit nem mondtam. És azért, amit elmondtam, vállalom a felelősséget. 

Hozzászólások