Forradalmárok, 25 év után

Vasárnap délután – 18 órakor ilyenkor már sötét este van – az aradi Városháza előtt az aradi forradalmárok és szimpatizánsok találkoztak a forradalmárok emlékművénél. Az 1989. december végi történésekről talán ez a legbennsőségesebb, legcsaládiasabb megemlékezés azok részvételével, akik annak idején, december 21-én is itt voltak, hogy Kelet-Európa újabb időkben legvéresebb diktatúrája ellen tiltakozzanak, s a 22-re virradó éjszakán életveszélyben (szó szerint értendő!) kitartottak, miközben a csőre töltött fegyverek ellenük irányultak.

Patetikus szavak, de hát akkor rendkívüli idők jártak.

Az 1989-es forradalmárok családja, amelytől azóta sok belső ellentmondás, veszekedés sem volt idegen, az ünnepi pillanatban meghatottan hallgatja Timotei Seviciu aradi ortodox érsek és papjai az elesett hősök  emlékére celebrált miséjét. Az ortodox egyház annak idején ott volt a téren a tüntetők között, és a papokkal együtt mondott ima kitartásra ösztönözte őket és megerősítette hitükben, hogy az igaz ügy mellett állnak.

Az elesett hősök emlékére mondott misét követően, amelyben elhangzott az akkor életüket áldozó 24 aradi és nem aradi neve is, az érsek beszélt, majd Valentin Voicilă színész, az 1989-es aradi forradalomnak kétségtelenül vezéralakja. Sokan emlékeznek rá, amint 21-én és 22-én a tér közepén, a két villamosvonal között sebtében összeállított emelvényen állva biztatja, lelkesíti, imára buzdítja a néha már-már csüggedni látszó tömeget. (Akkor is csodáltam, ma se igen értem, honnan volt akkora lelki és fizikai ereje végigcsinálni.)

Vasárnap este a december 21-ről 22-re virradó borzalmas éjszakáról beszélt, amikor csak a Jóistennek köszönhetően (Voicilă mélyen vallásos ember) menekültek meg a tüntetők, akkor, a vérontástól. Megemlékezett Aristică Popescu katonatisztről, aki megtagadta, hogy a nép közé lövessen, bajonettel kergesse szét az embereket, ahogy az akkori párt Központi Bizottságának Aradra érkezett titkára megparancsolta, ezért azonnali hatállyal menesztették. Szólt arról, hogy a kompromisszum néha szükséges. A forradalmárok 21-én kivágták a román zászlóból a szocialista köztársaság címerét, de az aradi Városháza elé kivezényelt katonaság parancsnoka, Eugen Bădălan azt mondta: kénytelen lövetni, ha nem az ország akkori hivatalos zászlaját lobogtatják (hisz ő arra esküdött fel).

Voicilă köszönetet mondott mindazoknak az intézményeknek és szerveknek (egyház, milícia, sőt: állambiztonság), amelyek annak idején a forradalom ügye mellé álltak. Elmesélte, csak 25 év múlva, egy korabeli filmösszeállítást végignézve-hallgatva döbbent rá, hogy 1989. december 21-én egyebek közt azt mondta az összegyűlt tömegnek: „Kitekerem a nyakát annak, akinél alkoholt látok”. A gyanúját is szerette volna elkerülni annak, hogy a tömeg esetleg szeszes ital hatására, meggondolatlanul cselekszik…

Tudjuk: Aradon, az ország második szabad városában hihetetlen rendben tüntettek tízezrek, egyetlen kirakatüveget sem törtek be…

***

Mával, december 23-val, beléptünk a szabad Románia második negyedszázadába. Hogyan látja két egykori forradalmár a mai helyzetet?

Duka József Attila:

Talán nagyobb kiábrándulással, mint elégtétellel. Világos, sok minden kedvezően változott, de nem minden akkori, a forradalom idején elképzelt vágyunk teljesült be, sőt: sok minden kedvezőtlenül alakult. Sajnáljuk az akkor életüket áldozókat, mert egy láthatatlan, padlásokról, rejtve lövöldöző ellenséggel vívott harcban áldozták életüket egy olyan politikai osztályért, amely 1989 után egyre silányabb lett, csak saját és csoportérdekei, és nem a nép mellett állt ki. Mi egy jobb életet akartunk mindeninek, gyermekeinknek, szüleinknek, nagyszüleinknek, de úgy tűnik, hamar abbahagytuk a harcot – talán nem is hagytuk, inkább ellopták tőlünk, nem küzdöttünk elég kitartóan, hogy legalább az 1989 decemberében hatalomra jutott törékeny demokrácia őrzőkutyái legyünk.

Valentin Voicilă:

Emlékeztetni szeretnék, hogy 25 évvel ezelőtt a Városháza erkélyéről azt kiáltottam mindazokkal együtt, akik mellettünk álltak, lefelé, a tömegnek: „Testvérek vagyunk!” Testvérek voltunk akkor a magyarokkal, németekkel, szerbekkel, mindenkivel. 25 éven keresztül én testvér is maradtam, az is maradok végig azokkal, akikkel kezdtük, és tovább akarom vinni közösen ezt a történelmünkben nagyon szép és nem sokszor feltalálható óhajt, hogy maradjunk és építkezzünk együtt a Jóisten kegyelméből egy helyre kerültekkel.

25 év után optimista vagyok, de soha nem is vesztettem el a reményt. Klaus Iohannis elnöksége szerintem a jó irányú változás felé mutat. Nyugati orientációjú vagyok és voltam mindig, azért is hagytam ott a tanácsot az 1990-es májusi választások után, amikor a Nemzeti Megmentési Front győzött (én függetlenként indultam).

Továbbra is észak-atlanti, nyugati a beállítottságom, Iohannis megjelenése pedig egy nagyobb, egészségesebb lépés egy olyan Nyugat felé, ahol lennünk kell.