Határsértők, „idegen ügynökök”

Sorozatunk legutóbbi számában arról írtunk, hogy az átlagembernek, illetve a községvezetőnek milyen körülmények között kellett élnie, tűrnie a szűkölködést, a terrort, a megfélemlítést. 

Ezúttal nem a gazdasági, hanem a politikai, lelkiismereti szempontból gyakorolt elnyomásra, a határsértők elleni kegyetlen erőszakra próbálunk rávilágítani.

A kérdésre, hogy a múlt rezsim dühöngő időszakában gondolt-e arra, hogy egyszer demokratikusan megválasztva, valódi demokráciában vezetheti-e a községet, elgondolkozott, majd kifejtette: álmatlan éjszakáin millió dolog megfordult a fejében, de ismerve az elnyomó rendszer szervezettségét, kegyetlenségét, a rendszer megbukása, a demokrácia helyreállása annyira távolinak, lehetetlennek tűnt, hogy gondolni sem mert a változásra. Jól működöt a titoktartás, a hírzárlat is, hiszen azon a néhány személyen kívül, akik a rendszerellenes, nyílt levelet összeállították, arról szinte senki nem tudott, akárcsak a brassói lázadásról. Ezekről jóval később egy bukaresti útja során szerzett tudomást. Az elégedetlenséggel szembeni ellenállással a községben is szembesülhettek, ugyanis 1988-ban elkezdődtek a zöldhatáron, Magyarországra történő szökések. Éppen ezért havonta egyszer, de megesett, hogy kétszer is gyűlésre hívták a megyei párttitkárságra, ahol gyakran megfenyegették, majdnem felfalta őt a megyei első, hölgytitkár, Elena Pugna, akinek egy mosolyt soha nem látott az arcán. Tekintve, hogy a község nyugati határa 14,5 kilométer hosszan országhatár is volt, fokozott ellenőrzést gyakoroltak náluk. Nagy- és Kispereg minden kijáratánál ellenőrző pontokat hoztak létre, a dűlőutakon élesre töltött fegyverekkel járőröztek a határőrök, akik sok, úgymond határsértőt lelőttek. Emlékezetes marad számára az 1988. október 25-i eset, amikor a hadsereg, illetve a határőrség napját ünnepelték. Eközben a kisperegi, 19 éves Oláh János, aki talán összeveszett a barátnőjével vagy az ünnepi laza fegyelmet ki akarta használni, este későn elindult Magyarország felé, de alig hagyta el a falut, lelőtték. A parancs szerint ugyanis, csak egy figyelmeztető lövés után lett volna szabad emberre lőni, csakhogy nem lehetett ellenőrizni, hogy az első avagy a második lövés történt-e emberre. Egy-egy halálesettel végződő határsértés után kihívták a katonai vizsgálóbírót, akinek minden információ hiányában el kellett döntenie a lövés törvényességét, de bizonyára minden esetben törvényesnek találtak. Az október 25-i esetből a község első embere, a tanácselnök sem maradhatott ki, éjjel arra ébredt, hogy verik a kaput, hívják azonosítani a kisperegi lelőtt fiút. Azt pokróccal letakarva, bevitték a helybeli téeszközpontba, ahol a félhomályban, félálomban kellett azonosítania. Mivel a határőrök tudták, hogy a lelőtt kisperegi, körbefogták az épületet, senkit nem engedtek be. Megérkezett a parancsnok, aki kioktatta a teendői felől a község tanácselnökét is, akinek az a szomorú feladat jutott, hogy az esetről értesítse a családot. Meg is tette, de amikor éjjel a szülők a helyszínre érkeztek, a parancsnok elmondásából nem értették meg, mi történt a fiukkal, ezért neki kellett magyarul elmondania. Borzasztó volt az anya kínjait látni a lelőtt fia mellett. Akkoriban nem volt olyan éjszaka, hogy ne legyen 2-3 határsértés miatt riadó. Olyankor az egész falu tudta, mi történik, szinte minden éjjel elfogtak valakit. Nem csak a környékről, az egész országból érkeztek, legtöbben oltyánok, akiket pécskai vagy aradi embercsempészek azzal ámítottak, hogy jó pénzért, biztonságosan átvezetik őket az országhatáron. Elkísérték őket a határövezetbe, s miután elvették a pénzüket, elindították egy megadott irányba, ahol legtöbbször a határőrök várták őket. Akiket azok elfogtak, fához kötötték a kisperegi határőr laktanya udvarán – maga is szemtanúja volt, amikor október végén, november elején levetkőztették félmeztelenre, majd hideg vízzel öntözték, miközben kegyetlenül rugdosták, ütötték őket. Olyan eset is volt, hogy, akik látták a kínzásokat, a tanácselnököt kérték meg, próbálja emberséges bánásmódra bírni a kínzókat. Ki is ment a laktanyához, ahol emberséggel próbált hatni a verőlegényekre, sikertelenül. Csak hangoztatták, neki semmi köze az “idegen ügynökökhöz”, ezért menjen dolgára, hagyja őket végezni a saját feladatukat. Egy estben, amikor képtelen volt végig nézni, milyen brutális módon vertek egy elfogottat, kihívta a határőrség alparancsnokát, de az talán a többinél is hülyébb volt, így nem lehetett az áldozaton segíteni. A lelőtt idegenekről a községben nem is tudtak, azokat sebtében Aradra szállították. A helybeleik csak a behallatszó éjjeli riadókból, a lövöldözésekből, az ordítozásokból, a jajgatásokból következtettek a határsértések kimenetelére.

Abban az időben csak Kisperegről 193 fiatal szökött át a határon. Közülük vagy 10-et elfogtak, visszaadtak. Nagyperegről is sok német, sőt szlovák is átszökött. Azóta mindnyájan családot alapítottak, önszántából nem tért vissza senki. Egyik kisperegi román kitelepült a határ túloldalán a legnagyobb magyarrá vált.

A községbeli határsértésekkel kapcsolatban a tanácselnök soha, semmilyen tájékoztatót nem kapott, de miattuk rendszeresen berendelték a megyei pártbizottság első titkárához, ahol utasították a lakosságnak a határsértésről történő lebeszélésére, a határőrökkel történő közreműködésre – emlékezett vissza a rendszerváltás előtti nehéz időkre Nagy Sándor.