Ismeretség nélkül nem ment

Sorozatunk előző részében Nagy Sándor a kommunizmus „dühöngő” korszakában, 1981–82-től meghonosodott szigorú ellenőrzésekről, elszámoltatásokról beszélt. 

Mindezek a külföldi, tetemes államadósságnak a terményekben történő visszafizetése érdekében történtek, csakhogy az ötletek kiagyalói nem számoltak azzal, hogy a szigorú takarékosságra kényszerített, az éhínség határáig kiszipolyozott nép, illetve az ország beleroppanhat az erejét meghaladó áldozatvállalásba. A kérdést a következő részben próbáljuk körüljárni.

Nagy Sándor szerint azért süllyedtek a téeszek és az állami gazdaságok oda, hogy a temérdek állatnak nem jutott ennivaló, illetve az üzletek mindenféle terméktől kiürültek, mert nem csak a gabonát, a gyümölcsöt, a zöldségféléket és a hústermékeket, hanem a hazai ipar minden termékét az adósságtörlesztés szolgálatába állították, vagyis potom áron exportálták. Nem csak a tévékészülékekért, a hűtőszekrényekért, a mosógépekért, hanem a műtrágyáért is közelharcot kellett vívni. Bevezették az önellátó programot, minek során kötelezték a lakosságot minden termesztésre felhasználható közterületnek, az utcáknak gyümölcsfákkal, illetve zöldségfélékkel, a maguk javára történő beültetésére. Maga mindezt megelőzve, már alelnöksége kezdetén, 1974-ben hozatott 3800 gyümölcsfát a két település számára. Mindet az utcákon ültették el, egy részük most is terem. Kispereg utcáira 2000, jól termő szilva- és almafát ültettek, míg Nagyperegen a megmaradt 1800-at. Természetesen, az ellenőrzések sem maradtak el, folyton a község vezetőségén kérték számon, helyszínen ellenőrizték, hogy szerződéssel hány száz négyzetméter területet ültettek be fával, vetettek be zöldségfélékkel. A mezőgazdasági terményeknek nagyjából a 80%-át be kellett szolgáltatni, a többi helyben maradt. 1986-tól a megszorítások egyre jobban fokozódtak, a célkitűzéseket olyan magasra állították, hogy már nem lehetett teljesíteni, ezért ráhazudtak az eredményekre. Ezzel párhuzamosan, szigorították az ellenőrzéseket is, amelyek során a községi tanácselnököt Kisperegért mindig megdicsérték, Nagypereg miatt viszont rengeteget kellett nyelnie. Olyan eset is volt, hogy a községi adminisztráció vezetése mellett, két hétig magának kellett vezetnie a negyperegi farmot is, amelyiknek a vezetője, hogy mentesüljön a felelősségre vonástól, befeküdt a kórházba. A gazdasági megszorításokkal párhuzamosan, az üzletek is kiürültek, de eltűntek a gyógyszerek, rendszeressé váltak az árammegszakítások. Mivel a műtrágyahiány, illetve a géppark fokozatos leromlása miatt a mezőgazdasági termelés is visszaesett, a beszállítások akadoztak, a kenyérgabona termésének a felbecsülését már februárban, az áttelelés végén el kellett kezdeni. Pontosan meg volt határozva, hogy egy 50 hektáros búzatábla milyen részein, hány négyzetméteres próbaszámlálást kell végezni a vetésben. Nyár elején, a viaszérés állapotában újra el kellett végezni a felbecsülést, aminek nagy vonalakban egyezniük kellett a tél végi eredményekkel. Hasonlóképpen történt a kukoricával is, amivel kapcsolatban ugyancsak a sűrűséget kellett ellenőrizni kelés után, kapálás idején, illetve a betakarítás előtt. A búza tekintetében kiszámolták, hogy egy négyzetméteren hány kalász található, amit beszoroztak a búzaszemek számával, aminek tudatában, azonnal ki lehetett számolni a hektáronként várható termést. Ha az megközelítőleg nem egyezett meg az előzetes számításokkal, vizsgálatot indítottak. Így próbálták nullára vinni a veszteségeket. Hiába jött időközben a szárazság, nem érdekelte őket, a terméskiesés miatt kérdőre vonták a tanácselnököt. Elkészítették az előzetes mérleget, a betakarítás utánit, míg a végső mérleg ellenőrzésére 3 hetet adtak, hogy addig összeszedhessék az úgynevezett „elszórt” gabonát is. Ha az elvárásoknak nem felelt meg a végső mérleg, elsősorban a néptanács elnököt, utána a téeszelnököket, a főmérnököket, a főkönyvelőket, illetve végső soron a kisrégió termelőközpontjának a vezetőségét vonták felelősségre. Tehát gyakorlatilag kisepertették a magtárakat is, csakhogy behajtsák a szükséges gabonamennyiséget. Példának okáért, Nagypereg községnek az előzetes számítások szerint 7800 kilós átlagtermés jött ki hektáronként. Mivel azonban a valóságban nem volt ennyi, számon kérték a hiányt, amit hiába magyaráztak a szárazsággal. Csakis maguk lehettek a hibások, mert a szárazság ellen öntözéses berendezést kellett volna alkalmazni, a dolgozóknak kevesebb gabonát kellett volna a munkanapok után kiosztani. Ha nem volt öntözőberendezésük, a mezőgazdasági szakembereknek előre kellett volna látniuk a kedvezőtlen időjárást, kevesebb terméssel kellett volna elkészíteniük a tervet. Nem volt mit tenni, az államnak járó, hektáronkénti, mintegy 5000 kilót maradéktalanul a központi alapba kellett adni, de a téesztagoknak járó gabonarészt is ki kellett osztani. Ezt csak úgy tehették meg, ha feláldozták a takarmányozási alapot, amiből a sok sertést és a szarvasmarhát kellett volna eltartaniuk a következő termésig. A minden oldalról történő szorongattatásokból egyetlen kivezető út volt, az ismeretség, amit Nagy Sándor is megszerzett. Jóban volt a Mezőgazdasági Igazgatóság egyik akkori vezetőjével, aki segített abban, hogy az állami takarmányalapból a jövő évi termés fejében megelőlegezték a minimálisan szükséges takarmányt az állatok számára. Az övéhez hasonló ismeretséggel azonban nem minden község vezetősége rendelkezett, az állami takarmányalapból viszont nem nyílt volna mód minden bajba jutott község számára hitelben takarmányt szerezni, ezért sok helyen az állatok egy része elpusztult, máshol a szarvasmarhák annyira legyengültek, hogy képtelenek voltak felállni. A túléléshez elengedhetetlenül szükséges ismeretségi kör kiépítése már a továbbképzésen elkezdődött, amit párhuzamosan végzett a munkájával. Itt ugyanis a hallgatók mind felelős beosztásban lévő farmvezetők, a közigazgatásban dolgozó, magas rangú tisztségviselők voltak, akik közül sokkal jó kapcsolatokat épített ki. Ők ugyanis két év alatt hat évnek megfelelő szakképzést szereztek a Ştefan Gheorghiu Akadémián azzal a kikötéssel, hogy rendszeresen részt vettek a szessziónkénti két hét intenzív képzésen. Nagy Sándor elismeri, sokan nevetnek az efféle szakképzésen, de maga nem vesztegette az idejét, hanem a tananyagból minél többet próbált elsajátítani. Megtehette a kiválóan felszerelt könyvtárban, ahol a lehető legtöbbet tartózkodott, sokat olvasott, az éjféli könyvtárzárás előtt rendszeresen ki kellett onnan tessékelni, mert érdekelték a vezetéssel, a szervezéssel, az adminisztratív munkával kapcsolatos tudnivalók. Akiben megvolt a kellő szorgalom és érdeklődés, az Akadémián jó közigazgatási szakemberré válhatott.