„Kéklő bélyeg”, emlékezet

A temető néma, méltóságteljes kihalt... és félünk tőle. Telve sejtelmekkel és misztériumokkal, a rossz lelkiismereteket megkísérti azok szelleme, akik ellen életükben vétettek.

A temető rideg, elutasitó, félelmetes. Messzi ívben elkerüljük hát, s így szeretteink sírjain kajánul bujálkodik az enyészet. A temetőben fájdalmas a séta, mert eszünkbe juttatja, hogy ez bizony utolsó egyirányú út: zsákutca.

A temető hátborzongató..., hullagyalázók, kriptaszökevények, sírfosztogatók, pszichopata kéjgyilkosok éjjeli menedékhelye.

A temető gyalázatosan kárörvendő, még néhai halálos ellenségünknek is öröklakást biztosit...

DE: A temető emlékhely és mert mindent megszépít az emlékezet, szép is. A temető vidám színek és illatok orgiája.

A legcsendesebb zug, ahová elhúzódhat az ember, a holtak titoktartók, soha senki sem szedi ki belőlük suttogóra fogott, vég nélküli jajjainkat, tépelődéseinket, gondjainkra bizott bűneinket.

A temető diszkrét, barátságos, vendégmarasztaló és igazságos: még a legelvetemültebb gonosztevőt sem veti ki magából.

A temető örök nyugalom... az utolsó elégtétel.

Persze, hogy torz, túlzó és szubjektív a temető-tükör, hiszen ki-ki saját képére és hasonlatosságára képzeli el, formálja a földi és túlvilági élet mezsgyéjén tiszteletből és félelemből fölállított kegyhelyet.

Még jó, hogy egyszer egy évben mégis hajlandók vagyunk megfeledkezni önmagunkról, amikor gátlásainkat levetkőzve, érzelem-túlcsordulásainkat megfékezve, kizárólag az elhunytak kedvéért megyünk ki a temetőbe. Megmutatni a világnak, hogy nemcsak voltak... vannak is. Mert addig senki sem távozik el örökre közülünk, amíg a legszerényebb, fejfa nélküli halmocska tetején is bár egyetlen gyertya ég, legalább egy szál virág illatozik rajta.

Merthogy a holtak csakis bennünk, emlékeinkben élnek tovább, síron innen legalábbis, legelemibb és legemberibb kötelességünk utódainkkal is megosztani azokat. Nem szabad oly felületesen élnünk egymás mellett, hogy valaki még „kéklő bélyeg” se maradjon emlékezetünkben.

Mert voltak akik buldózerrel mentek neki megszentelt emlékhelyeinknek, a temetőknek, s legutolsó kétségbeesésünkben már csak egyetlen remény éltetett: „Senki sem veheti el tőlünk azt, ami egyedül a miénk: emlékeinket”.

És végül minden emlék egy-egy sírhanthoz, a temetőhöz kötődik.

Péterszabó Ilona