– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet maradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimuscíműregényemet. Azírótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jóésszépelfelejtődik, méga rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az aradi utcákra és az aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is maradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, ésmeghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabbanrászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrétharmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosúBolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenéka családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyámfedezte annak idejénegyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradonmégjobban kellene vigyáznunkmegmaradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, ésvégüllecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Hozzászólások