Kiszabadulás a lelki rabságból

1848 március 15-én a magyarság lerázta az igát, elszakította fogsága láncait, ezáltal nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is felszabadult. A lelki rabság ugyanis rosszabb, mint a fizikai – hangsúlyozta bevezető beszédében a házigazda Tóth Róbert, Hunyad megyei baptista lelkipásztor.

Akárcsak Petrozsényban, a lupényi magyarság is vallási felekezettől függetlenül, évről évre váltakozó helyszínen, együtt ünnepli a modern magyar nemzet 1848-as megszületését. Idén a baptistákra került sor, imaházuk zsúfolásig megtelt vasárnap délután a nemzeti ünnepségre.

Kovács-Szabadi Tünde református lelkész imája után Marthy Attila plébános hirdetett igét. Méghozzá velőset, melyben a lélek szabadságának háttérbe szorítását ostorozta. Mert az ember csak akkor lehet szabad, ha lélekben szabad, s ha lélekben szabad, a nemzetet sem lehet leigázni, anélkül viszont rabságra szorul, még ha külsőleg önállónak és függetlennek is tűnhet. Elszomorító, hogy vannak olyanok, akiknek „a gyomruk fontosabb, mint a lelkük, akik visszasírják a kommunizmust, visszamennének a mocsokba, mert akkor adtak munkahelyet és lakást, miközben terelték, mint a birkanyájat”. Kitartó munkával és szabadságszeretettel az ember viszont nagyszerű megvalósításokra képes. Szabad magyar sosem fél azért, mert magyar, még mostoha kisebbségi környezetben sem, mindig is büszke anyanyelvére, hitére és nemzeti öntudatára és minden körülmények között ápolja, tovább örökíti utódaira. A nemzet felemelkedését azonban türelemmel, munkával és kitartással lehet elérni, vélekedett a katolikus plébános Széchenyi „higgadjunk fel és lerázzuk az igát” példája alapján – szerinte ez ésszerűbb, hasznosabb és célravezetőbb út, mint a Kossuth-féle forradalmi út, mivel „a tömegek buták, ostobák, nyájként manipulálhatók és félrevezethetők, önmagukra veszélyesek”.

Benedekfi Dávid, a helyi RMDSZ elnöke az évről évre összefogó Zsil-völgyi – és különösképpen lupényi – magyarság iránti büszkeségét fejezte ki, magyar jövőt ugyanis csakis összefogással lehet felépíteni, ami nyilván komoly felelősséggel jár. A hazaszeretet ott kezdődik, ahol az összes ott élő nép szereti közös szülőföldjét. Bizonyára mindenki a maga módján, de a hazaszeretet azt is eredményezi, hogy mindazok, akik a közös hazát szeretik, végül egymást is szeretik.

Széll Lőrincz rövid, de annál felemelőbb beszédben a 167 évvel ezelőtti márciusi ifjak lelkesedését említette példának, akkori haza- és szabadságszeretetükkel Európa elismerését váltották ki.

Miután Gyerő Attila unitárius lelkész megáldotta az egybegyűlteket, a lupényi magyarság nagykönyvét, a Szent Bibliát, valamint magyar és székely zászlót tartalmazó kincsesláda ünnepi átadására került sor, melyet – mint minden március 15-én – az ünnepség tavalyi házigazdái, a katolikusok átadták a baptistáknak. A helyi iskola diákjai pedig Petőfi verseket szavaltak el, őket Farkas Éva tanárnő készítette fel. Végül a közösség átment a római katolikus templomkertbe, ahol megkoszorúzta a 2010-ben felállított székely kopjafát: a gyökereket szimbolizáló kopjafa ugyanis a lupényi magyarság másik nemzeti ereklyéje a nagykönyv mellett, hangsúlyozta Antal Amália, a helyi nőszervezet elnöke.