Kovách Gézára emlékeztünk

Október közepén tíz éve, hogy végleg eltávozott közülünk Kovách Géza. De Aradon még ezrek élnek, akik mintha tegnap, tegnapelőtt látták volna senkivel nem összetéveszthető alakját. Egykori tanítványai – három és fél évtizedig volt aradi tanár – a tanórákon vagy hétvégi, nagyvakációs kirándulásokon megesett számtalan humoros történetet főszereplőjét idézik fel, közeli barátai a kártyapartikon ádáz ellenfelüket, sokan a mindenféle rendezvényeken előadóként fellépő nagy tudású férfit látják benne.

Emblematikus, feledhetetlen alakja volt az Ujj János által könyvben felidézett „Gazsi” Aradon a huszadik század második felének.

A Szabadság-szobor Egyesület az idei Aradi Magyar Napok egyik rangos rendezvényén dr. Kovách Gézára emlékezett. Király András államtitkár, „civil foglalkozása” szerint történész, az Egyesület elnöke bevezetőjében azt emelte ki: köztünk volt és köztünk is kell maradnia. A már tavaly meghirdetett mostani Kovách Géza-napon nemcsak a pedagógus, a kutató alakját elevenítették fel, hanem az emlékét ápoló aradi társaság tevékenységét is.

Igen, Aradon van Kovách Géza Társaság, a Jelen Ház fogadta be, és Réhon József, a régi barát és munkatárs, a kezdeményező ennek a majdnem másfél éves baráti körnek a rendszeres összejöveteleiről számolt be. A „szerény presztízsű” társaság (idézet R. J.-től) „kicsit játék, kicsit sport jellegű” rendezvényeinek résztvevői „civilek és ártatlanok”. „Ha a nemzetbiztonságot felügyelők figyelnének ránk, az idejüket vesztegetnék”. „Van sakk, kártya, römi, zenehallgatás, pletykálkodás, jeles napokon koccintunk”, a társaság Havi Hangos Harsonája (Ha-ha-ha, eddig 13 száma jelent meg) a Nyugati Jelenben lát nyomdafestéket. Réhon József elmondta még: a napokban két hölgy (a társaság tagja) kinn járt az aradi (Felső)temetőben, rendbehozta Kovách Géza sírját, és jó lenne, ha ez állandó foglalatossággá válna.

A Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpádról elnevezett dísztermét megtöltő hallgatóság előtt ezután Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár főmunkatársa tartott átfogó, jól dokumentált előadást (az általa személyesen nem ismert) Kovách Géza életéről és munkásságáról, tanulmányairól, kolozsvári egyetemi éveiről (a neves Gonda Béla és Jakó Zsigmond professzorok tanítványa, később munkatársa volt), a Wesselényi- és Bethlen-família, Bihar vármegye és Nagyvárad levéltárainak megmentésében professzorai mellett végzett munkájáról, az 1951–1986 közötti, nyugdíjazásáig tartó tanári pályafutásáról, az ezzel párhuzamosan futó tudományos munkásságáról, publikációiról, könyveiről. (Az első a szilágysági népi űrmértékekről szól.) Írt a zilahi céhek történetéről, Ahol Dózsa és Horia hadai jártak címmel Arad megye történetének jelentős korszakairól, a Téka sorozatban jelent meg Erdélyi jobbágyok panaszleveleicímmel fontos munkája. Az erdélyi céhes életről szóló könyve a magyar tudományos életben is újdonságot hoztak, kitartóan kutatta Márki Sándor tudományos hagyatékát, Egyed Ákos professzorral közösen könyvet írt a Temesi bánság XVIII. század eleji mezőgazdaságának fejlődéséről. Sok aradi bizonyosan érdeklődéssel forgatta Az emlékező város című, a 13 vértanú előtt tisztelgő kötetét.

Közel húsz önálló kötet, hétszáznál (!) több, tudományos szakfolyóiratokba szánt történelmi, néprajzi tárgyú publikáció, tudomány-népszerűsítő, ismeretterjesztő cikk, pedagógiai, módszertani szövegközlés, mintegy száz, magyar és román nyelvű könyvismertetés, recenzió sorakoztatható fel neve mellé. És akkor még nem szóltunk szépirodalmi alkotásairól (karcolat, novella, elbeszélés), amelyek Szejkei Gábor, Zilahi Géza írói néven jelentek meg.

Sokan azok közül is, akik úgy vélik, ismerték Kovách Gézát, múlt pénteken Héjja Julianna Erika előadásából döbbenhettek rá, hogy annyira talán mégsem…

Dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója nagyszerű (erre szokták mondani: „élményszámba menő”) szabad (azaz nem felolvasott) előadásban idézte fel Márki Sándort (1853–1925), a kiváló történészt aradi naplójának tükrében. A kétegyházi (ma Magyarország) születésű történészről, Arad vármegye monográfiájának és több más alapvető történelmi mű mindmáig megkerülhetetlen, sok román kutató által is idézett szerzőjéről számos „intim” részletet tudhattunk meg. 12 éves korában újságot szerkesztett (családtagjainak „árulta”, pénzért, a kéziratos példányokat), Nagyváradon, 14-15 évesen, premontrei (nem cisztercita, ahogy az előadásban elhangzott) diákként egy pályázatra megírta – 21 részben közölte is egy váradi lap – Bihar vármegye történetét. A következő évben kicsapták az iskolából, mert bírálta a középiskolai szabályzatot. A magyar történetírás szerencséjére édesapja Pozsonyba vitte (német nyelvet is tanulandó), majd Budapesten folytatta és fejezte be tanulmányait földrajz–történelem szakon. Másodéves korában történeti és bibliográfiai lapot indított… 1877-ben került, tanárként, az aradi gimnáziumba.

Innen a Naplónak adta át a szót az előadó.

A napló pedig – milyen jó, hogy megírta, s az ránk is maradt – igen sok érdekes mozzanatot rögzít. Megismerkedését és szerelmét az aradi Spilka Juliannával (élete végéig hű társával), napi elfoglaltságait (hetente 18-19 órát tartott, többnyire szabad délutánjait tanulmányokra, írásra fordíthatta), a hétköznapi és társasági élet mozzanatait (magam most hallottam először: valamikor Aradon, októberben a tanároknak, következésképpen, gondolom, a diákoknak is, szüret idején háromnapos vakáció járt), sok egyéb más érdekességet.

Az aradiak által (mint ahogy a kétegyháziak által is) magukénak tekintett Márki Sándor karriere azonban nem a Maros-parti városban fejeződött be. Aradról Budapestre került, felvették az Akadémia tagjai közé, végül a kolozsvári egyetem professzora.

Bibliográfiája 1244 (!) tételt számol.

Elemi és középiskolai tankönyvírói tevékenységét is figyelembe véve nyugodtan mondhatjuk: Márki Sándor a közgondolkodást befolyásoló személyiségek közé tartozott – vonta le a következtetést, előadásának végén, dr. Erdész Ádám.