„Legyél nyíltszívű, őszinte, hiteles! A többit bízd Istenre! (1.)

– Rendszeresen jelennek meg írásaid a Szövétnek Hitélet rovatában. Mióta foglalod írásba gondolataidat?

– Úgy kezdődött, hogy negyedikes koromban, hazafelé jövet az iskolából, támadt egy ötletem. Azt mondtam a pajtásomnak: te, én most hazamegyek, és írok egy regényt. Úgy is történt. Hazamentem, elővettem egy üres füzetet, s felírtam a fedőlapjára: „Az időgép”. És elkezdtem írni. Nyárára befejeztem. Azóta folyamatosan írok és publikálok. Mondanom sem kell, hogy a tanító nénim nagyon büszke volt rám, és velem együtt örült. Aztán később, hetedikes koromban felfigyelt rám Irházi János, a Vörös Lobogó napilap munkatársa. Elkezdtem járni az Ifjú Riporterek Körébe, ahol Mózer István útmutatásait követtem, több-kevesebb sikerrel.

– Írsz más lapokba is?

– Igen. Szeben megyében is vannak szórvány-újságok, ahol a magyar nyelv nagy kincs, igazi arany. Publikálok a Nagyküküllő és a Nagyszeben című újságokban, egyházunk hivatalos lapjában, az Evangélikus harangszóban, az Orosházi harangszóban, ami magyarországi kiadvány. Jelent már meg írásom a szintén magyarországi és evangélikus Híd magazinban és az Evangélikus életben is, 1989 óta folyamatosan. Emellett az elektronikus sajtóban saját blogon is jelen vagyok.

– Még nem gondoltad, hogy kötetbe foglald írásaidat?

– Megígértem Irházi Jánosnak, hogy egyszer majd én is dedikálom neki a kötetemet. Nagyon hitt, és hisz bennem. Most már mindketten őszülünk, a kötetem még sehol. De hát, előttem az élet! Szerintem, nem a kötet a mértéke annak, hogy ki hogyan ír. Nem igazán nevezem vagy vallom magam írónak. Valójában „történet-árus”-nak tartom magam. Vannak történeteim. Ennyi!

– Gyakori beszélgető partnered történeteidben Kitti. Ki ő?

– Kitti akkor született, amikor Kiskapusra kerültem. Korábban hittantanár is voltam Aradon, a Csikyben. Az alsó tagozaton mindig volt egy-egy Kitti típusú gyerek, aki állandóan kérdezett és válaszokat várt. A kisdiákok karakteréből lett Kitti, nem egy konkrét személy alteregója. Kitti a mindig kíváncsi, kérdező, világot és túlvilágot megérteni és értelmezni akaró, nyíltszívű ember megtestesítője.

„Csodás élményeket éltem át gyerekkoromban”

– Mutatkozz be, kérlek, azoknak az olvasóinknak, akik nem ismernek!

– Aradon születtem 1976-ban. Tanulmányaimat a 13-as Általános Iskolában kezdtem. Itt tanultam a betűvetést. Meleg szívvel gondolok erre az iskolára. Aztán felvételiztem a Csikybe. Akkor indult a történelem és társadalomtudományok szak. Ujj János lett az osztályfőnököm, aki – amellett, hogy kiváló történész, nevelőként is nagy hatással volt rám. Érettségi után, 1994-ben felvételiztem a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe. Az első próbálkozás nem sikerült. Csak a következő évben kezdtem meg tanulmányaimat a lelkészképző főiskolán. 2000-ben tettem le a záróvizsgát, majd 2001-től Mokrán teljesítettem lelkészi szolgálatot. A pankotai egyházközség is hozzám tartozott. 2005 tavaszán kerültem Fazekasvarsándra, ahol 11 évet szolgáltam. 2016 őszén Kiskapusra kerültem. Azóta itt vagyok.

– Vannak maradandó gyermekkori emlékeid?

– Nagyon szép, élménygazdag gyerekkorom volt. Szoktam és szeretek is rá emlékezni. A nyarak voltak felejthetetlenek. Mintha végtelenek is lettek volna. Volt egy osztálytársam, Pityu, szintén Mosóczy-telepi. A Bradului utcában lakott. A szénapadlásukon berendeztünk egy „űrhajót”. Neki van egy húga, nekem egy bátyám, ez volt az alap-legénység. Felvittünk egy régi tévét, mindenféle kapcsolót, kütyüket. Egész nyáron repültünk; csodás kalandokat éltünk át együtt. Csillagtérképeink voltak az általunk kitalált univerzumról, bolygókról. Idegen civilizációkkal vettük fel a kapcsolatot, viaskodtunk a szörnyekkel. Szóval gyönyörű volt! Megsúgom, hogy még mindig megvan az „Űrhajó”. Ha nem is a régi pompájával és kütyükkel… Még mindig tudjuk, hol is volt.

„Isten a kis dolgokban is veled van”

– Mi késztetett arra, hogy a lelkészi pályát válasszad?

– Egy szombat esti hittanóra után hazamentem kisgyerekként, és megkérdeztem öregapámat: „Tata, mi lesz, miután meghalunk?” Az öreg nem volt akkor a legjobb hangulatban, s hamar meg akart szabadulni a sokat kérdező unokától. Így hát, rövidre fogta: „Fiam, amikor megdöglünk, bedobnak egy gödörbe, ránk dobálják a földet, az lesz a miénk.” Nem volt több kérdésem hirtelen. Öreganyám szörnyülködött: „Hogy mondhatsz ilyet, Apja?” Ez elindított bennem valamit. Mi értelme van az életnek? És mi lesz utána? Ha ez a Jézus-történet tényleg igaz, akkor én a végére járok, és megkeresem a választ a kérdésekre. Az imateremben volt egy Jézus-festmény. Ma is ott van. Olyan technikával készült, hogy én, gyermekként azt hittem, valóban fénykép Jézusról. Amikor először láttam, megkérdeztem a pap bácsit, ki az? Azt mondta, Jézus. Szóval, tényleg létezik, gondoltam, ha valaki lefényképezte. Azóta vagyok tanítvány.

– Nem bántad meg, hogy lelkész lettél?

– Nem bántam meg. Annak ellenére, hogy voltak kellemetlen tapasztalataim, voltak hullámvölgyek. De ezek elmúltak, és ezután is el fognak múlni.

– Értek csalódások az életben?

– Igen, értek. És még fognak érni. Isten nem ígérte meg nekünk, hogy akik hisznek benne, nem fognak csalódni, nem fognak veszteségeket átélni. Azt viszont megígérte, hogy mindig velünk lesz, a veszteségekben, a csalódásokban is.

– Mit jelent számodra a hit, Isten, a templom?

– A hit egy állapot, életforma, világnézet, bizonyosság. Tudom, honnan jövök, hová tartok, kivel utazom ebben a világban, és hová érkezem meg. Ez messzemenően kényelmesebb és biztonságosabb a kételkedésnél vagy a hitetlenségnél. A templom az a hely, ahol találkozni lehet Istennel. Úgy, mint közösség, mint gyülekezet. A kereszténység közösségi élmény, közösségi életforma. Nem elvonulunk egy helyre, és várjuk az angyalokat, vagy „otthon is tudok imádkozni” állapot. Persze, az is kérdés, hogy ha otthon is tudsz imádkozni, vajon megteszed-e? Ha bemész egy katedrálisba, látod, mekkora. Az arról beszél, hogy Isten milyen hatalmas. Ha belépsz egy békés, meghitt, csendes, falusi, kis templomba, úgy érzed, hogy mindig erre vágytál. Az arról beszél, hogy Isten a kis dolgokban is veled van. Nem csak arról, hogy van. Hanem arról beszél, hogy veled van.

„Úgy szeretem az embereket, ahogy vannak”

– Mi a lényegi különbség a katolikus, a református, az ortodox, a buddhista, az iszlám és az evangélikus egyház között?

– Ez bonyolult kérdés. És rosszul is van feltéve. Melyik nem keresztény vallás istene jelent meg testben, és áldozta fel fiát az emberiségért? Egyik sem. Ebben egyedi a keresztény vallás. A felekezetek különbözőek, de az Uruk egy. Különböző szertartásaink és hitvallásaink ellenére is egyek vagyunk a legfontosabb tanításokban. A nem keresztény vallások utak, amelyek nem biztos, hogy elvezetnek valahova. Én nem szeretnék megérkezni oda, ahova nem vezetnek. Mindenképpen el kell mondani azt is, hogy nem a vallás üdvözít, nem a szertartások, rendtartások, hanem Krisztus. Azért fontos mindig elismételni, hogy Jézus neve azt jelenti: szabadító, üdvözítő. Azért kell a keret, az egyház, a vallás, hogy benne megéljük ezt. Jézus az egyetlen út. Tőlünk Istenhez nem vezet út. Csakis Tőle mihozzánk. Ez úgy történt, hogy Ő emberré lett. Nem mi leszünk tökéletesek. Nem rajtunk, igyekezetünkön van a hangsúly, hanem az Ő kegyelmén és emberszeretetén.

– Szereted az embereket?

– Igen, szeretem őket úgy, ahogy vannak. Nem akarom megváltoztatni őket.

– Téged szeretnek az emberek?

– Igen, úgy érzem, és úgy tapasztalom.

– Mennyiben jelent áldozatot a lelkészi hivatás?

– Nem barátkozol akárkivel, nem mész el akármilyen helyre, nem beszélsz akárhogyan, nem mész vasárnap kirándulni a haverokkal. Talán lemondani ezekről, nem is akkora veszteség, ha számításba vesszük a nyereséget. A nyitott ég, a szolgálatok sokszínűsége, az áldások megtapasztalása felülírja a „veszteségeket”.

„A fiatalok vágynak a lelkiségre”

– Mikor kerültél Kiskapusra?

– 2016 őszén. Korábbi helyemen, Fazekasvarsándon megromlott a kapcsolatom a gyülekezettel, ellehetetlenedett ez az állapot, így hát kértem a vezetőséget, hogy helyezzenek el. Választhattam Csíkszereda és Kiskapus között. Kiskapust választottam. Jó döntés volt.

– Hány evangélikus hívőd van ott? Járnak templomba az emberek?

– Majdnem másfélszázan vagyunk, de szerte a világban, Kanadától, Olaszországon át Németországban, Magyarországon, továbbá szórványokban, Medgyesen, Martontelkén, Erzsébetvároson. Járnak templomba. Van, mint mindenhol, egy mag, amelyiknek fontos, akik mindig ott vannak, akik példát mutatnak a következő generációnak, és vannak, akik csak járogatnak.

– Sok magyar él még Kiskapuson?

– Megfogyatkoztak. Amíg üzemeltek a gyárak, majdnem tízezer ember dolgozott ott. Nyilván a magyarság száma is más volt akkor. Mára, aki tehette, elment. Akik maradtunk evangélikusok, mint egy sokszínű, nagy család, olyanok vagyunk. Mondjuk, ötszázan.

– Vannak román, német tagjai is a gyülekezetnek?

– Németek nincsenek. A szászok nagy része elment. Azoknak, akik maradtak, van szász templomuk, ők szintén evangélikusok. Románok a vegyes házasságok révén vannak.

– Milyen a kapcsolatod a fiatalokkal?

– Kevés fiatal van itt. Többnyire nehezen beszélik már a magyart. Nem járnak templomba. Konfirmáció után úgy gondolják, kijárták a templomot, mint mások az iskolát. Interneten még tartjuk a kapcsolatot. Még egy-egy táborba is eljönnek, de nem beszélhetek rendszeres templomlátogatásról. Öt alatti létszámról van szó.

– Fontosnak tartod-e a fiatalokat?

– Mindenképpen. Szerintem a fiatalok vágynak is a lelkiségre. Ezért nekünk oda kell figyelnünk rájuk. A szülőknek és a pedagógusoknak is. Övék a jövő. Nem mindegy, milyen irányt mutatunk nekik.

– Mennyire tudja elősegíteni a fiatalok lelki fejlődését a lelkipásztor?

– Egy hitében mély és hitét hitelesen megélő lelkész életre meghatározó módon és mértékben képes erősíteni a fiatalok lelki fejlődését.

„Nagy erő rejlik a közösségi élményben”

– Mivel foglalkozik az evangélikus lelkész Kiskapuson?

– Pontosítanék, mert nem csak Kiskapuson szolgálunk, hanem Oltszakadáton is. Van elfoglaltság a vasárnapi istentiszteleteken kívül is. Hétköznap bibliaórát tartunk mindkét helyen, vallásórát, konfirmációs felkészítőt, emellett családlátogatást, beteglátogatást végzünk. Filmklubot is tartunk a fiataloknak, néha az időseknek is. Bibliai témájú filmeket nézünk meg. Részt veszünk gyülekezeti szinten a különböző közegyházi rendezvényeken, mint ökumenikus női világ-imanap, presbiteri találkozók, presbiteri csendesnapok. A fiatalokkal, konfirmandusokkal táborozunk.

– Hányan vesznek részt egy átlagos vasárnapi istentiszteleten?

– Átlag tizenöten. De a másik gyülekezetben, Oltszakadáton húszon felüli a megszokott létszám.

– Hét közben is találkozol híveiddel?

– Természetesen. Szerdán bibliaóra van, emellett hétfőn van egy kézimunka csoport az asszonyoknak és pingpongklub a férfiaknak, ahova felekezeti hovatartozástól függetlenül fogadunk bárkit. A pár gyermeknek hittanórát, a kátésoknak felkészítőt tartunk.

– Az embereknek miért van szüksége a templomra?

– Hogy találkozzanak Istennel. Nem, mint egyén, hanem mint közösség. Nagy erő rejlik a közösségi élményben. Az áhítatot otthon nem lehet úgy megtapasztalni és főleg megélni, mint egy templomban. Nemcsak a találkozás helye, hanem a leborulás, a hódolat helye is a templom.

– Milyen kell hogy legyen a jó lelkipásztor?

– Hiteles.

– Vannak példaképeid?

– Nincsenek.

„Örülök, ha összefutok egykori tanáraimmal”

– Emlékszel-e még régi iskoládra?

– Nagyon is! Szerettem iskolába járni. Főleg hazamenni az iskolából. Az volt a legszebb.

– Kedvenc tantárgyaid, pedagógusaid?

– Kedvenc tantárgyam a magyar irodalom volt. A nyelvtant nem szerettem. Meg a természetismeret, a földrajz, a világirodalom, a művészettörténet. Jó tanáraim voltak. Sokat gondolok rájuk, és örülök, ha összefutok velük az utcán. Az általános iskolai tanáraim közül a teljesség igénye nélkül kiemelném Ivánka József fizikatanárt, aki megszerettette velem tantárgyát, és mindig talált lehetőséget arra, hogy a kötelező tananyag mellett a tankönyvön túli fizikáról is beszéljen. Sokat köszönhetek neki. Ápolta a kíváncsiságomat. Továbbá megemlíteném Friedrich Lajos történelemtanárt, aki kordában tartotta a csikóéveket, és rendszeres készülésre, tanulásra szorgalmazott. De a nagy kedvenc Nagy Gizella volt. Ötödikes koromban került az iskolába. Hamar felfedezte, milyen szépen fogalmazok, és milyen szárnyaló a fantáziám. Mindig értékelte a fogalmazásaimat, és tanácsaival kimunkálta bennem azt, hogy szeressek írni. Nem lohasztotta le a kedvem a helyesírás mumusával. De ott van még a sorban Milka Péter földrajztanár és Éhling Julianna biológia–kémia szakos tanárnő, aki a kémián és a biológián kívül emberségre is tanított. A középiskolában kiemelkedett Ujj János osztályfőnök, mint emberfaragó és mint élő legenda, meg Nótáros Lajos, a kételkedő. Hasznomra vált a kételkedés, amit tőle tanultam. Megnyerő, közvetlen stílusa elmosta a tanár–diák határokat, és a tanulás emberibb, személyesebb módját ismertette meg velünk. Sokat köszönhetek neki is abban, hogy az lettem, ami vagyok. Megemlíteném még Magyari Etelkát, aki világirodalmat tanított, és persze Szente Laci bácsit, aki a régi, „nagy öreg” kategóriás tanárok sorát gyarapítja.

– Emlékszel még a tömegvonzás törvényére?

– Igen, persze. Kicsit jobban, mint a fizikatanáraim a tízparancsolatra. A tömegvonzás mértéke egyenesen arányos a két test tömegével és fordítottan arányos a közöttük levő távolság négyzetével. És ott van még a képletben a gravitációs állandó is.

– Majdnem tökéletes.

– Jó fizikatanáraim voltak: Ivánka József, Éder Ottó, Reketes Imre. Szerettem a fizikát, és értettem is a magam szintjén.

– Tudnál-e idézni egy-két sort valamelyik Petőfi-versből?

– „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája! / Tán csodállak, ámde nem szeretlek, / S képzetem hegyvölgyedet nem járja. / Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom; / Börtönéből szabadult sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom.”