Lelassultam kissé. Ahogy a világ többi része is. És ez nem feltétlenül baj

A sok rémhír között szeretnénk egyfajta oázist nyújtani olvasóinknak, és közismert embereket kérünk arra, hogy engedjenek betekinteni házi karanténjukba, hétköznapjaikba, osszák meg velünk érzéseiket, gondolataikat, esetleg ötleteiket, jó tanácsaikat, melyekkel talán egymás segítségére lehetünk ebben a nehéz, megterhelő időszakban.

Lelassultam kissé. Ahogy a világ többi része is. És ez nem feltétlenül baj

ILONA  JÁNOS, a Csiky Gergely Főgimnázium számítástechnika-tanára

Március 11-én, szerdán még bent voltunk az iskolában, gyűléseztünk, másnaptól viszont megkezdődött a tanügyi kényszerszünet. Számomra lényegében akkor kezdődött a karantén, bár a kijárási korlátozások csak később léptek érvénybe.

Előbb másfél hétre, majd a szükségállapot kihirdetésével további egy hónapra távolodtam, távolodtunk el az iskolától. (Majd még eggyel, ahogy azt várni is lehetett.) (Vagy többel, ha a járvány nem csillapodik kellőképpen addig.) (Csillapodjon, ha lehet!)

Első reflex: de jó, nem kell korán kelni! Többet alhatunk, rendesen reggelizhetünk, a tanítás mellett egy csomó itthoni munkát is elvégezhetünk. Második reflex: oké, de hogyan tanítunk majd, milyen lesz a tanügyi home office-ünk? Ez is kialakult elég hamar. Osztálycsoportok formálódtak a Facebookon, vagy más közösségi weboldalon, ott feladatlapokat, gyakorlatokat, vetítéseket, kisfilmeket, érdekes háttéranyagokat osztottunk meg a diákokkal, s egy idő után láttuk és hallottuk is őket az online órákon. Igyekeztünk folyamatosan tartani velük a kapcsolatot (s ez nem kevés munkával, nagy számú házi feladat javításával, írásbeli kommunikációval járt), bár elejétől fogva sejtettük, s közben bőven meg is tapasztalhattuk, hogy lehet akármilyen szép és vonzó a digitális távoktatás, a hatékonysága (értelme?) minimum megkérdőjelezhető. Nem két lábon járó adathordozók a diákok, akiknek a memóriájába online önthetjük az információt, hanem érző, gondolkodó emberi lények, akikkel a fizikai közelség, a személyes jelenlét, apró gesztusok, közvetlen magyarázatok, érzelmi motiváció által teremthetünk kapcsolatot. Társas lények ők is és mi is, igénylik és igényeljük a közösséget, a közös munkát, s ezt csak nagyon-nagyon áttételesen biztosítja a képernyő, a webkamera és az internet. Arról nem is beszélve, hogy egyik nap még óva intjük gyermekeinket (sajátokat és tanítványokat) a túlzott virtuális élettől, a másik nap pedig már mi magunk hajkurásszuk őket új és még újabb oktatási platformokra, digitális osztálytermekbe, regisztrációval egybekötött internetes kalandozásokba, a képernyők bámulásával eltöltött hosszas órákba. Nem jó ez így, sehogy sem… Elnézést, ennyit a szakmáról, most vissza a személyes síkra.

Hogy telnek a napok itthon? Csöndesen, békésen, elfogadhatóan. Ha még egy kis kert is akadna, ahová kiülhetnénk, még jobb lenne. Akárhogy is, együtt a család apraja-nagyja, már hosszú hetek óta! Nyilván ennek inkább a nagyja örül, az egyetemista apraja szívesebben mászna sziklát, hegyet, kirándulna, bicajozna, csak ne kelljen bezárkózva ücsörögni a betonkalitkában…

Hogy kijárok-e? Igen. Vásárolni, a közeli üzletbe, és két-három naponta szaladni, a közeli üzletnél picit távolabb. Nem sokat, csak néhány kilométert, többet most nincs hol és minek, hisz az összes tavaszi és nyári futóversenyt elhalasztották, ami ret-te-ne-tes!!!

Lelassultam kissé. Ahogy a világ többi része is. És ez nem feltétlenül baj. Jut idő töprengeni, összefüggéseket keresni és találni. Jut idő elgondolkodni azon, hogy huszonegyedik századi fejlettségünk csúcsán is simán le tudott gyűrni egy nem is mikroszkopikus, csak nanoszkopikus kis izé, és néhány hét alatt szinte teljes izolációba szorította vissza az emberiség közel felét. Olcsó kis nyelvjátékkal élve, a természet „koronáját” simán legyűrte a természet egy aprócska koronája. S az obligát felhördülések és méltatlankodások után (miért nem gondoltunk erre előre, miért nem vették komolyabban a vakcinák fejlesztését már a korábbi járványok után, miért nincs több szájmaszk és lélegeztető készülék, miért nincs elég liszt és élesztő, és egyáltalán, miért esznek denevért meg tobzoskát a kínaiak) talán következhet a komolyabb, tartalmasabb diskurzus. Arról, hogy mivel és hogyan tehetnénk kevésbé veszélyessé magunkat a természetre, s ezáltal, közvetve, a természetet is mireánk nézve. Arról, hogy a belélegezhető, tiszta levegő, az iható víz, az élhető Föld talán mégiscsak fontosabb az irdatlan mennyiségű káros anyagot kibocsátó iparmonstrumoknál és a „dinamikusan fejlődő” közlekedésnél. Arról, hogy bár egyértelműen fontos a járvány mihamarabbi lefékezése s ezáltal minél több emberi élet megmentése, de talán nem csak a gyors megoldásokat, nem az újra dübörgő gazdaságot, hanem egy emberibb, élhetőbb világhoz való visszatérés feltételeit is meg kellene lelni. Ha még lehet…

És, igen, jut idő egymással is többet beszélgetni, bár ez is olyan szokatlan tud lenni, ha már kezdtünk elszokni tőle.

Jut idő sok mindenre, amire korábban nem. Hiszen most (elnézést, Vörösmarty) tavasz van és csend… és rügyek és remény.