„Maradjon meg Aradon még nagyon sokáig a magyar iskola!”

– Azt hallottam, hogy készülsz leállítani a Kölni Alma Mater Alapítvány működését.

– Nem leállítani akarom az Alapítványt, hanem átadni. Sőt, minden tapasztalatomat és segítségemet felajánlottam a következő elnöknek. Mi tagadás, öregszünk! Nagyon nagy szükség lenne egy kis frissítésre. Sokan eltávoztak közülünk örökre. Szám szerint 28-an. Jó páran lemondták a tagságot, többen öregotthonban élnek félvakon. Az érdeklődés is hanyatlott; az én lendületem is csökkenőben.

– Mikor kezdtétek?

– Férjem, Erdélyi Károly, 1997. július 24-i halála után született az ötlet. Nálunk gyűlt össze a baráti társaságom. Valaki engem javasolt elnöknek. Elvállaltam. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire hosszú távú lesz ez a munka. A hat hónapig tartó, intenzív ápolás megszűntével megint volt feladatom.

– Milyen cél vezérelte alapításkor az Alapítvány tagjait?

– Egyik célom Karcsi emlékének az ápolása volt. Egy másik cél a felmenőim hagyományainak a folytatása. Dédapám, Nesnera Aladár alapította Aradon az ipariskolát. A telket, amire épült az iskola, többekkel együtt ő ajándékozta Arad városának. Ezért 1911-ben nemesi címet kapott.

– Kik segítettek munkád során?

– Először is ki szeretném emelni  egy nagyon jó, német barátunkat, Heinz Devrient, aki beteglátogatásai alkalmával megígérte Karcsinak, hogy ha ő már nem lesz, majd segít a hivatalos ügyek intézésében. Őt kértem meg, hogy újra adjuk be az Alma Mater Alapítvány alapító iratait. Kézbe vette az ügyet; fogalmazott, levelezett, járta az irodákat, míg el nem intézte. 1998. szeptember 21-én megkaptuk a hivatalos iktató okmányt. A következő közgyűlésen Heinznak Tiszteletbeli tag oklevelet adtunk át… Most is megkértem, hogy segítsen a lezárásban. Erre ő: „Ha a születésnél ott voltam, akkor a temetésnél is segédkezem.”

– Ezelőtt is működött valamilyen formában a kölni „csapat”?

– A Kövér fivérek jöttek Aradról Réhon József ötletével: az iskola két, Németországban élő tanára, Erdélyi Károly és Princz Pál tartsa össze az Aradon végzett véndiákokat. Összetoboroztunk mindenkit, és 1991. június 6-án beadtuk első próbálkozásunkat az Alapítvány alapítására. Sajnos, tapasztalat hiányában, na meg azért, mert egy külföldi iskolát akartunk támogatni, kérésünket visszautasították. Utána betegségek uralta, nehéz évek következtek. Mind az elnök, Erdélyi Károly, mind pedig a titkár, Princz Pál meghaltak.

 

 „Évi közgyűléseink aradi találkozóvá nőtték ki magukat”

– Mennyi ideig vezetted a Kölni Alma Mater Alapítványt?

– Sokáig. Majdnem 22 évig. Fáradt és öreg vagyok egy újabb bizalmi kapcsolat kialakításához. A 22 év alatt Aradon több elnök is váltotta egymást az Aradi Alma Mater Alapítvány élén: Réhon József, Éder Ottó, Pálfi Sándor, Hadnagy Éva, Nagy Etelka és Kranowszky-Nagy Andrea. Az utóbbi kettővel nem igazán sikerült az ideális kapcsolattartás. Pedig én ott, Németországban nagyon jól tudtam, mit jelent a gyümölcsöző kapcsolat kialakítása és megtartása, a levelezés, a könyvelés, az adóbevallás, a sok Szövétnek és egyéb irományok postára cipelése.

– Kik segítettek legtöbbet munkád során?

– Nagyon sokan segítenek most is; elsősorban a családom. De köszönettel tartozom mindenkinek, aki pozitívan állt a közös ügy mögé. Az első perctől nővéremmel, Andrényi Katalinnal dolgozunk együtt.  Ő alapítványunk leghűségesebb „íródeákja”, hivatalosan titkára. Minden év januárjában együtt töltjük ki az évi befizetett összegek igazolásait a tagok és a támogatók számára. Volt olyan időszakunk, amikor 100 fölé emelkedett a címlistán szereplők száma.

– Személyesen is tartottad a kapcsolatot a tagokkal?

– Sokan eljöttek az évi közgyűléseinkre, amelyek aradi találkozóvá nőtték ki magukat. Ilyenkor mindegyik kölni barátunk tele volt hálóvendégekkel. Brémától Freiburgig, München, Frankfurt, Erlangen, Aachen, Krefeld, Starnberg képviseltette magát. Jól éreztük magunkat együtt. Mindenki vállalta a sütést-főzést. Mai napig emlegetjük Lengyel Babi kitűnő töltött káposztáját, sült disznóhúsát. A kórházam kongresszusi termében jöttünk össze. Miután kevesebben lettünk, már egy kocsma különtermében találkoztunk.

 

„A Szövétnek megjelenését is támogattuk” 

– Konkrétan hogyan működött a kölni Alapítvány?

– Én tartottam a levél- és telefonkapcsolatot Araddal, a mindenkori elnökkel és Hadnagy Éva ügyvezető elnökkel. Ő volt a biztos pont, az a személy, aki mind az internátusról, mind pedig az iskolai gondokról tájékoztatott. Így mindig ott tudtunk segíteni, ahol a cipő szorított. Itt megbeszéltem a kuratóriummal, ők rendszerint rábólintottak, és mehetett Aradra a gyorssegély…  A németországi tagokat és pártolókat mindig körlevélben tájékoztattam pénzük sorsáról.

– Hogy sikerült pénzt szereznetek?

– Adományokból. Nekünk mindig az volt fontos, hogy segítsük az aradiakat kitűzött céljaik elérésében. Voltak olyan adakozók is, akik nagyobb összegeket szántak megnevezett célra. Például Apponyi Sándor fakultatív románórákat adatott az internátusban azon gyerekek számára, akik nem beszélték gimnáziumi szinten a román nyelvet. És ezt éveken keresztül tette. Egy kölni család matematikaórákat fizetett, és akadtak többen, akik a Szövétnek megjelenését akarták támogatni. Éder Ottó elnöksége alatt az internátus renoválása és berendezése volt a fő cél. Egyik évben a magyar óvoda kapott egy kölni házaspártól egy fából készült mászóházat. Remélem, még ma is nagy örömet szerez a kicsiknek. Egy krefeldi házaspár jutalomkirándulást finanszírozott egy gyerekcsoportnak és nevelőiknek Ópusztaszerre. De anyagi támogatást kaptak a „kisnyelvész” és a „kismatematikus” versenyek is, és még sorolhatnám. 2000 óta folyamatosan működött a „keresztgyerek program”. Megtörtént, hogy évente 7-8 tehetséges gyerek anyagi támogatását vállaltuk. Előfordult, hogy egy család két „keresztgyereket” segített egy időben… Visszagondolva a 22 évre, a pénzszerzés volt számomra a legkellemetlenebb tevékenység. Családon belül könnyebb volt. Gyakran megkérdeztem viccesen: „Na, mit kap az Alma Matyi?”

 

„Rendkívül felemelő, jóleső érzés segíteni”

– Milyen volt kapcsolatotok a Budapesti Alma Materrel?

– A magyarországi alapítvány létrehozása az én ötletem volt, már jónak bizonyuló tapasztalatok alapján. A kölni kuratórium megszavazta erre a célra az alapítási összeget az Aradi Alma Mater Alapítvány nevében.  Az elnökséget Karcsi férjem egyetemi kollégája, nagyon jó barátja, dr. Fitori Péter vállalta el, aki kolozsváriként kezét-lábát törte Aradért. 1999 januárjától 2019-ig működött. Az egyesület hivatása az volt, hogy tartsa össze a Magyarországra emigrált öregdiákokat. A tagoktól nem adományokat, hanem az adójuk 2%-ának felajánlását kértük. Voltak céggel rendelkező rokonaink, barátaink, ismerőseink; mindenkitől elkértük a 2%-ot. Az elején még működött a dolog, de aztán majdnem mindenki nyugdíjas lett, és megszűnt a 2% utalása. Körülbelül három éve küldtek a hatóságok egy felszólítást, miszerint meg kell szüntetni a budapesti alapítvány működését, mert már nem rentábilis. Valamikor 2019-ben ügyvédi segítséggel sikerült bezárni. Nagy köszönet Péternek az önzetlen munkájáért!

– Milyen érzés segíteni – anyagilag, lelkileg – azokat, akik rászorulnak?

– Vannak emberek, akiket azért hozott a gólya, hogy segítsenek a rászorultakon. Én ebbe a csoportba tartozom. Rendkívül felemelő, jóleső érzés segíteni.

– Kaptál olykor köszönetet valamilyen formában?

– Nagyon sok visszajelzést kaptam. De senkitől sem vártam köszönetet. Talán – önző módon – azért, mert mindezt magamért tettem, ettől éreztem jól magam.

– Ismertek személyesen azok, akiken segítettél?

– Valószínűleg sokan tudták Aradon, hogy én vagyok az Alma Mater-es.

– Volt számodra anyagi haszna annak, amit tettél az aradi magyar iskoláért?

– A jótékonysági munkának nem lehet anyagi haszna, hamarabb ráfizetéses. Megtörtént, hogy előlegeztem pénzt Aradon, és elfelejtettem kivenni az alapítvány kasszájából.

– Erkölcsi elégtételt kaptál-e?

– A legnagyobb elégtételt az jelentette, amikor meghallottam, hogy egy volt „keresztgyerekünk”, aki befutott üzletember lett, jelentkezett, és elmondta, hogy ő is szeretne segíteni egy rászorultat. Ez olyan erkölcsi siker, elégtétel volt, amit soha nem fogok elfelejteni.

 

„Azt gondoltam, Aradon van a Paradicsom”

– Mi kötött téged városunkhoz?

– 1943-ban születtem Aradon, családom harmadik lányaként. Ötéves voltam, amikor kiemeltek családostól Dévára, ahol 17 évig kényszerlakhelyen éltünk. Egy idő után mi, gyerekek már utazhattunk. Akkor minden nyári vakációnkat Aradon töltöttük, rokonoknál, barátoknál. Nagyon jól éreztük ott magunkat. Gyerek fejjel azt gondoltam, hogy ilyen lehet a Paradicsom. Déván a Csángótelepen laktunk jólelkű, mélyen magyar érzelmű, becsületes, csángó emberek között. Ott jártunk iskolába. Egy nagy székely kapun keresztül lehetett bejutni az udvarra. A tantermek L alakban sorakoztak. Egy nagy különálló épületben volt a tornaterem. Engem az érdekelt legjobban.  Az I–IX. osztályt Déván, majd a X. és a XI. osztályt Aradon jártam a Moise Nicoară Líceumban. A tornaszeretet miatt változtattam iskolát. Tornász lettem mesterfokon, de nagy bajnok soha sem lett belőlem.

– Mennyire viselt meg párod, Erdélyi Károly, fizika–kémia szakos tanár elvesztése? (Jól ismertem a Csiky Gergely Főgimnázium elődjéből, a 3-as Számú Líceumból.)

– Óriási sokk ért, amikor kiderült Karcsi betegsége. Már a diagnózis megállapításakor tudtuk, hogy nincs remény. Nem is akarta semmi kezelésnek alávetni magát, kórházba sem akart menni, amit én is akceptáltam. Mindössze néhány hónapunk maradt még hátra együtt. Megpróbáltuk elviselhetővé tenni, kellemesen eltölteni közös életünk utolsó szakaszát. Januártól működött az oxigént fejlesztő gép, júniustól már a csillárról lógott le az infúzió. Kértem tőle, hogy karácsonyra rögzítsük lemezekre kedvenc verseit. Olykor előveszem ezeket. A mai napig szívesen hallgatom szavalatait, élvezem kellemes orgánumát.

– Későbbi párod, Lészay Béla is korán eltávozott.

– A Bélával eltöltött időszak egészen más jellegű volt. Nem voltak életszükségleti gondjaink, kötelezettségeink, nem kellett összeszoknunk, mivel ő Aradon, én meg Kölnben éltem. Egyszerűen nem voltak hétköznapjaink. Minden együtt töltött nap ünnepnek tűnt. Borzasztóan sajnálom, hogy csak 12 évig tartott kapcsolatunk. Most is rettentően hiányzik.

 

„Két tervezett utamat törölni kellett”

– Hogy állsz egészségileg?

– Szerencsés ember vagyok. Már 45 éve alulról szagolhatnám az ibolyát, ha Maroshévízen egy sebész nem operál meg. Azóta nem egészségesen, de fegyelmezetten, diétázva élek.

– Szeretsz utazni?

– Igen, nagyon szeretem az utazást. Most is úton kellene lennem…

– Merre jártál a világban?

– Eljutottam Afrikába, Amerikába, Európa több országába, Indiába, Kanadába, Kambodzsába, Vietnámba, Thaiföldre.

– Hova készülsz utazni a közeljövőben?

– Nem merek rá gondolni, mert a koronavírus-járvány miatt már két tervezett utamat törölni kellett. Sokan fognak szomorúan emlékezni erre az évre.

– Sok embert ismersz Aradon, illetve Németországban?

– Nagy az ismeretségi köröm mind Aradon, mind Déván, mind Németországban, sőt egész Európában.

– Van sok igaz barátod?

– Sok barátom van, közöttük sok igazi, akikről még nem derült ki semmi rossz…

– Irigyeid vannak-e?

– Biztos, hogy vannak, de nem törődöm velük.

– Milyen jegyben születtél?

– A Bak jegyében, de a horoszkópomat nem szoktam böngészni.

– Értek csalódások életedben?

– Persze, hogy értek csalódások, mint mindenkit. De túltettem magam rajtuk. Állítom, hogy rosszabb lenne nekem, ha mindenkire mindig gyanakodnom kellene. Akkor inkább csalódjak néha!

 

„Virágaimban még soha sem csalódtam” 

– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?

– Kertészkedéssel. A növényekben, virágaimban még soha sem csalódtam. Ők mindig meghálálják a törődésemet.

– Még mindig sokat kerékpározol?

– Nagyon sokat, de hosszú utakra már nem vállalkozom. Ha a szívem már nem fogja bírni a tekerést, beszerzek egy elektromos „bringát” (ahogy Aradon hívták a biciklit).

– Mit olvastál utoljára?

– Kuszálik Péter Hosszú úton című könyvét, amelyben többek között Jákob zarándokútját írja meg.

– Szereted még az itthoni ízeket, vagy megszoktad a német konyhát?

– Én Kölnben rendes, Anyutól tanult háztartást vezetek, amit ő is édesanyjától lesett el. Egy pár idegen ételkülönlegességet, ami nagyon ízlett egyik-másik szabadság idején, megtanultam elkészíteni. De Aradon is átvettük a román konyha gyöngyei közül a legízletesebbeket.

– Érdekel a politika?

– Mi gyerekkorunkban megszoktuk, hogy nem mondjuk ki a véleményünket. És jó ez így!   Tudom, hogy a döntéseknél úgysem számít a véleményem. Soha életemben nem tüntettem, nem sztrájkoltam, szürke közlegényként éltem végig munkaéveimet. Most meg már miért hőbörögnék?

– Elégedett vagy mindazzal, amit elértél az életben?

– Ismertem a lehetőségeimet; azokon belül helyeztem el a mércét. Igencsak sikerült elérnem azt, amit célul kitűztem magamnak. Mit értem volna el az állandó sikertelenséggel? Legfeljebb egy depressziót. Mindkét lábammal a földön maradtam. Soha nem ábrándoztam, sem nyitott, sem lecsukott szemmel.

– Emlékszel még első szerelmedre?

– Nagyon későn érő voltam. Soha sem álmodoztam tanáromról, színészről, papról. Volt egy kedves osztálytársam, akire szívesen emlékszem. De ahogy kipattant a szikra, szétváltunk: én Aradra kerültem, ő meg Kolozsvárra. Még kétszer találkoztam vele. Nővére viszont egy életen keresztül barátnőm maradt. Utolsó 30 évét Bonnban, illetve Berlinben élte le.

– Boldog vagy?

– Biztosan sokszor boldog vagyok, de én ezt kiegyensúlyozottságnak hívom. A boldogság meghatározása bizonytalan. Mindig ott bujkál a hétköznapjainkban. Amikor sikerélményed van, jó hírt hallasz, meghatódsz, ha okod van örülni, akkor rövidebb-hosszabb ideig boldogságot érzel. Csak oda kell figyelni! Fel kell ismerni!

 

„Még keresek új, ismeretlen célokat”

 

– Szoktál énekelni a fürdőszobában?

– Sokszor énekelek, de a fürdőszobában soha. Amíg élt édesanyánk, napi szinten énekeltünk. Ő remekül zongorázott, mindenféle zenét, klasszikust, operettet, sanzonokat, de leginkább magyar nótát, cigányzenét. Amikor összegyűlt a család, ő a zongorához ült, énekeltünk mindnyájan, olykor csárdásra penderültünk. Sajnos, halála után csendesebb lett a ház. A hagyományt K. Pisti sógorom folytatta. Bélával is remekül tudtunk mulatni, kellemes hangja volt, és minden nótát ismert.

– Kedvenc zeneszerzőid, előadóid?

– Több kedvencem van. Grieg, Csajkovszkij, Beethoven, Mozart, Bizet… Szívesen hallgatom az operavilág nagyjait, a Kaláka együttes lemezeit, Elvist, Andrea Bocellit, Udo Jürgens-et, Máté Pétert…

– Pozitívan gondolkozol?

– Igen, menthetetlen optimista vagyok.

– Szoktál álmodozni nyitott szemmel?

– Nem, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek terveim. Talán túl sok…

– Féltél-e valaha valamitől?

– Eddig nem volt olyan, amitől féltem volna, de most már én is rettegek a ráktól.

– Mit tervezel a következő 20-25 évre?

– Ahogy öregszem, mind rövidebb időre tervezek. Tervezgetéskor mindig ott van a „ha”… De azért még keresek új, ismeretlen célokat.

– Mit üzensz az aradi magyar pedagógusoknak és tanítványaiknak?

– Azt kívánom Arad városának, pedagógusainak, diákjainak, hogy a magyar iskola, a Csiky Gergely Főgimnázium maradjon fenn még nagyon sokáig!