Márkos Dávid kőműves emlékei

Márkos Dávid jelenleg a Pécskai Ipartestület rangidős tagja. A legutóbbi újkenyér-ünnepen adott közös ebéden beszélgettünk.

Amint elmondta, 1937 januárjában Kézdigelencén született, ahol az elemi iskoláit végezte. Heten voltak testvérek, közülük 5 fiú és 2 lány. 1953 nyarán Gyergyószentmiklóson szakiskolába felvételizett, fémiparos szeretett volna lenni. A felvételiző 380 fiatal közül 195-nek sikerült, ezért meghívót kaptak a különböző szakmákra. Maga vasesztergályos szeretett volna lenni, a meghívóban az szerepelt: jelentkezzen Gyergyószentmiklóson a Fémipari Iskolában. 1953. szeptember 1-jén, amikor a kollégájával a vonatról leszálltak a város állomásán, az ott várakozó fiákeres bácsi megkérdezte, hova akarnak menni. Miután megmondták, hogy hova, felszálltak az egylovas fiákerre, amivel beszállította őket a város központjába, ahol megállt egy nagy épület előtt. Mindketten legkevesebb háromszor elolvasták az épületen lévő tábla szövegét: „Faipari Szakiskola”. Megállt mellettük két úriember, akikről kiderült, hogy tanárok, akik megkérdezték, mit keresnek. Miután elmondták, hogy a Fémipari Szakiskolát, magukkal hívták őket. Bementek egy udvarba, ahol meszes létrák voltak felállítva, de a tanárok beküldték őket az ebédlőbe enni, hogy később visszajönnek értük. Miután jóllaktak, megérkeztek a tanárok is, akik azt mondták: be lehet iratkozni, asztalos, kőműves, ács és szobafestő szakmákra. Márkos Dávid asztalosinas szeretett volna lenni, csakhogy már 15 éves volt, ezért oda nem vették fel, mert azok 3 évig tanultak. Azt mondták: kőműves- vagy ácsképzésre iratkozhatnak, mert azok kétéves tanfolyamok. Végül a kőműves szakmára iratkozott: egyenruhát, kerek sapkát, derékövet kaptak, mint amilyent manapság a rendőrképzősök viselnek. Reggelente 250 fiatal szép sorban, magyar énekszóval vonult végig a városon a szállásuktól az iskoláig, miközben a lakosok kinyitották az ablakokat, hogy hallják, lássák a vonuló diákokat.

Amikor felszabadult (elvégezte a szakiskolát), Csíkmadarason kapott állást, egy hónapig olyan építkezésen dolgozott, ahol a munkadíj már ki volt fizetve, ezért olyan kevés fizetést kaptak, hogy nem volt elég havonta a 120 lejes, háromszori étkezésre sem az a 60 lej, amivel kiszúrták a szemüket. Éppen ezért, otthagyták a munkát, de nem volt pénzük. Más megoldás nem lévén, éjjel egy tehervonattal utaztak Gyergyószentmiklósra. Az úgy történt, hogy éjjel, titokban felszálltak a tehervonatra, és megbeszélték, hogy Gyergyóban majd ugyancsak titokban leszállnak. Mivel azonban gyors-tehervonattal utaztak, nem állt meg Gyergyószentmiklóson, ezért menet közben ugráltak le a szerelvényről. Alaposan megütötték magukat, lement a bőr a térdükről és a tenyerükről. Miután véresen, piszkosan összeszedték magukat, megmosakodtak és elmentek az irodára, ahol a munkára elosztották őket. Az igazgatónak megmondták, milyen helyre kerültek, hogy a bérükből az étkezést sem tudták kifizetni, ezért találjon nekik olyan munkát, amiből meg lehet élni. Megtudták, hogy Gyergyóremetén épül egy új gyár, ahol rendes fizetésük lesz. Miután megérkeztek, másnap reggel mindhárman kaptak 100-100 lejt. Itt teljesen más feltételek voltak, havonta kerestek 700-800 lejt.

Hogy mennyit ért akkor ennyi pénz?

Nos, egy sepregető nő havonta akkoriban 245 lejt keresett.

Meg voltak elégedve, mert a jó fizetés mellett ruhakartellát is kaptak. Márkos Dávid két évig ott dolgozott, majd visszakerült Sepsiszentgyörgyre, ahol akkor épült a Szövőgyár. Ott barakkokban laktak, később eljött Tornyára, ahova a bátyja nősült, aki levélben hívta: Gyere Dávidka, mert itt a kőművesek jól keresnek. Eljött, ott dolgozott, de 1957-ben betöltötte a 20. évét, ezért besorozták katonának. Amíg Tornyán dolgozott Szepcsik Mátyással felépítették a kultúrotthont, amit már ősszel fel is avattak, noha a padlója földes volt, később betonozták le.

– De hát a tornyai kultúrotthonnak nincs rendes betonalapja – vetem fel a kérdést.

Ha 1957 óta állt az a kultúrotthon, amely megrepedve sehol nem volt, azt jelenti, rendes alapra épült. Amikor Márkos Dávid 1957 tavaszán Tornyára került, a kultúrotthon alapja megépült, a fala asztalmagasságban betonból készült. Tehát a földtől felfele beton, lefele viszont homokos, döngölt földre épült. Az olyan jól meg volt verve, hogy az épület nem repedezett meg. Tornyán Márkos Dávid is épített vert földes alapra, ugyancsak döngölt földből házat. Az úgy történt, hogy kiásták a fundamentumot, amit a nedves, homokos földet alaposan ledöngölve készítettek el. Amikor a földszín fölé értek, pallókból készített, kívülről alaposan kitámasztott zsaluk közé verték furkókkal a nedves-homokos földet, amibe a sarkoknál dróttal összekötött, mindkét irányba lefektetett fagallyakat tettek, majd döngölt földdel fedték le. Mivel a gallyak nem kaptak nedvességet vagy levegőt, a vert földben 100 évig is elálltak. A 60-65 centi vastag falakat olyan keményre ki lehetett döngölni, hogy miután kiszáradt, a szeget nehéz volt beleverni. A döngölt (vert) fal előnye volt, hogy a lakás nyáron hűvös, télen meleg volt, mert a föld a legegyszerűbb, egyben legjobb szigetelőanyag.

1957-ben Tornyáról sorozták be katonának, két év múlva ugyanoda szerelt le, 1961-ig kőművesként dolgozott, csakhogy akkor bevonták a működési engedélyét, IGRA néven létrehozták az Aradi Épület-karbantartó Vállalatot, ahol mindenfajta építkezéssel, épület-karbantartással kapcsolatos szakmákat tömörítettek. Maga a Pécskai Néptanácsnál dolgozott, akkoriban már sok kőművest és ácsot elvittek a nemzeti építőtelepekre éhbérérét dolgozni, ráadásul már túl idős volt, ezért nem vitték el, de a segédjeit szinte mind elvitték.

Amikor 1974-ben megalakult a Búzavirág Néptánccsoport, a fia is ott táncolt.

1990–91-ben a Pécskai Ipartestületet is visszakapták az iparosok, de az Ipartestület 2003-ban alakult újra Kelemen János vezetésével, aki a legjobb barátja volt. Az idősebb iparosokat maga gyűjtötte össze, mert ismerte őket. Manapság Márkos Dávid a Pécskai Ipartestület legidősebb tagja. Amíg a vírusjárvány nem köszöntött be, folyamatosan szerveztek itt programokat, manapság Csepella János az elnöke – zárta visszaemlékezéseit Márkos Dávid, a legidősebb pécskai iparos.