Megmaradásunk akarat kérdése

Tele van a Kárpát-medence magyar végvárakkal. A magyarság önfeladása tette azzá őket, azé a magyarságé, amelyet más népek kiemelkedő tehetségéért, és szorult helyzetből való felemelkedési képességéért csodálnak. Melyek a magyar paradoxon mozgatórúgói?

Gazda József nyugalmazott kovásznai magyar tanár több mint 40 éve kutatja a kérdést, jóformán a világ minden szögletében. 44 országot járt be, nemcsak a Kárpát-medencei utódállamok szórványközösségeit, hanem olyan távoli egzotikus országokat is, mint Új-Zéland, Brazília vagy Zöldfoki szigetek. Mert magyarok a világ minden sarkában élnek, derült ki szombat délutáni lupényi előadásából. „Magyarokat kerestem, népem után érdeklődve jártam be a világot”, hangsúlyozta a tekintélyes székely nemzetkutató, aki Benedekfi Dávid helyi tanácsos, lupényi RMDSZ elnök meghívására érkezett a bányavidékre.

Világutazásai során Gazda József igen ellentmondásos tényekkel találkozott: az idegen népek irigyelve hangsúlyozzák a magyarok tehetségét, azt, hogy bárhova vetné őket a sors, képesek helytállni, még a legreménytelenebb helyzetekből is felemelkedni. A magyar nép számos csodára volt képes, legutóbb 1956-ban, hallotta többször külföldiektől. George Bernard Shaw, a világ huszadik századi legnagyobb drámaírója például sajnálta, hogy anyanyelve az angol volt, nem a szerinte kifejezőbb magyar. A csillagháború néven ismert amerikai rakétaelhárító rendszer kidolgozói például éppen nyelvünk logikai gondolkodást kifejező képessége miatt követelték meg a magyar nyelv megtanulását munkatársaiktól, zömében világhírű tudósoktól, ismertette Gazda József érdekes külföldi tapasztalatait.

Eközben sokan közülünk nem becsülik meg anyanyelvünket, feladják, noha különösebb felnőttkori erőfeszítés nélkül, családi környezetben kapják meg! Honnan ez az önfeladási hajlam? 1840-ben kiadott könyvek adatai szerint például Craiovan és Piteştien több mint 1000 magyar élt. Templomokat, később iskolákat is létesítettek. Mára nyomuk is elveszett. Ellenben azokban a városokban, ahol akkoriban szintén olyan 1000 körül forgott létszámuk (Arad, Kolozsvár, Nagyszeben), mára a románság száma jócskán meghaladja a 100 000-t! „Miért tűnünk el oly könnyen?”, tette fel a kérdést-következtetést a székely nyelvész. Mert nemcsak Erdélyre jellemző jelenségről van szó, több mint 40 éves utazásai során Felvidéken, Délvidéken vagy Kárpátalján hasonlókkal találkozott.

Meghökkentő? Sokkoló? Elgondolkoztató? Bizonyára az, főleg ha figyelembe vesszük, hogy utazásai során számos olyan esettel találkozott, ahol vegyes házasságokból származó gyerekek szívósan ragaszkodnak a magyarsághoz, a magyar nyelvhez, nemcsak a Kárpát-medencei utódállamokban, hanem a távoli Dél-Amerikában is vagy a világ más tájain, miközben színmagyar családok ivadékai önkéntesen adják föl nemzetiségüket. Ezért kutatásainak – több könyvben is közölt – következtetéseit Gazda József úgy fogalmazza meg, hogy „megmaradásunk akarat kérdése”. Csak rajtunk múlik.