Tóth Emil és a felesége, Erzsébet nyugdíjasok Aradon, tömbházlakásban élnek. A férj Zsigmondházán született, a Maros mellett nőtt fel, ezért amikor a panelházba költöztek – bevallása szerint –, két évig beteg volt, hiányzott neki a folyó.
Nem csak akkor, később is hiányzott a Maros, ezért 12 évvel ezelőtt, amikor mindketten nyugdíjba vonultak, kapóra jött a Németországban élő lányuknak a befektetése. Megvásárolt egy házat a Lippához tartozó Solymoson, a vasúti töltés és a Maros között. Amint az apa meglátta a lánya által vásárolt házat, azonnal beleszeretett a a kertkaputól 10 méterre folyó Maros miatt. Azóta az év legnagyobb részében Solymoson laknak, nyáron főzik a szilvapálinkát, paradicsomot termesztenek, csónakjukkal lejárnak a folyóra halászni, örvendenek a természetnek, az életnek. Erzsébet asszony imád halászni, mielőtt náluk jártunk, 4 jókora halat fogott a Maroson. Pedig a halászás nem egyszerű dolog manapság, hiszen a folyót többször megmérgezték, kevés benne a hal. A barátok is szívesen jönnek hozzájuk, bográcsban főzik a pörköltet vagy nyárson sütik a húst, a finom étel elfogyasztása közben, a fedett terasz hűvösében jókat beszélgetnek, felelevenítik a régi emlékeket. Ha kedvük úgy tartja, lemennek a Marosra csónakozni vagy halászni. A természetben, rusztikus körülmények között sem kívánnak elszakadni az irodalomtól, az anyanyelvű kultúrától, ezért Tóth Emil rendszeresen eljár, tevékenyen közreműködik a lippai Degré Alajos Olvasókör munkájában. A Marostól viszont nem tud elszakadni, amint ideje engedi, veszi a csónakot és lemegy vele a folyóra, ahol ágakból olyan gátat épített, ahol a halak szeretnek megbújni, ezért a feleségével együtt ott szoktak horgászni. Ameddig tehetik, élvezik a természetet, az életet.
Hozzászólások