Nyugdíjasként is gerincesen

Sorozatunk legutóbbi részében a határsértőkkel szembeni kegyetlen erőszakkal, az országhatár közelében élőkre gyakorolt politikai nyomással, megfélemlítéssel foglalkoztunk. Ezúttal a rendszerváltás Nagypereg községbeli élményeiről faggatjuk az akkori első embert.

1989. december 16-án Bukarestbe kellett utaznia, de apósa a Szabad Európa Rádióból megtudta, hogy Temesváron a tömegbe lőttek, a család tehát otthon akarta marasztalni. Mennie kellett, hát el is utazott, mert a Pártakadémiát még 1985-ben befejezte, hívták az irataival, hogy rangban előléptessék, de nem vett ki egyetlen oklevelet, még az érettségi bizonyítványt sem. Gondolta, még a beálló teljes felfordulás előtt kiveszi az iratait, de időközben meggondolta magát, mert az okleveleit kivenni sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint ahogy először gondolta, ezért hazautazott. 21-én reggel érkezett haza, reggeli után Nagyperegre ment anélkül, hogy pihent volna. Minden községben volt hazafias gárda, amelyiknek a parancsnoka a néptanács elnöke volt. Náluk technikai vezetőjévé a nyugalmazott állatorvost nevezték ki. Mindenképp el akarta kerülni a várható felfordulásban születhető anarchiát, úgy érezte, léteznie kell a községben egy bizonyos karhatalomnak, aminek megfelelhetett a hazafias gárda. Ennek azonban az állománya nem volt felfrissítve. Több elhunyt is szerepelt benne, ezért hozzáfogott a lista napirendre hozásához.  December 22-én megtörtént a Ceaşescu házaspár szökése, a milicista főnök eltűnt, majd megjelent egy demizson borral, ugyanannyi pálinkával, miközben az emberek az irodájában lévő tévén követték a bukaresti eseményeket. A közben betoppant a milicista főnök ujjongva kiáltotta: „győztünk!” Ezt maga nem tűrhette szó nélkül, számon kérte rajta, amiért nem volt jelen a forrongás idején, amikor újraszervezték a hazafias gárdát. Mivel a tévében azt ordibálták, jönnek a magyarok, a hazafias gárda tagjait a közrend fenntartására ösztönözte. December 22-én éjjel egy határőrtiszt hazahozta Kisperegre, ahol szintén örömmámorban találta az embereket, akik hol elnök elvtárs, hol polgártárs minőségben kínálgatták borral, pálinkával. Velük is maradt egy darabig, de 2 órakor hazament. Másnap reggel azt mondta a feleségének: megértette a forradalom üzenetét, s mivel nomenklatúrához tartozónak érezte magát, felhívta a milicista főnököt, a titkárt és az alelnököt, hogy legyenek a községházán. Maga is odament, kinyitotta a párt, illetve néptanács belső iratait tartalmazó szekrényt. Jegyzőkönyv szerint a jelzettek jelenlétében a község pecsétjével együtt átadta a hatalmat a községi titkárnak, mert valakinek maradnia kellett a két település élén. Utána hazajött, többé nem foglalkozott a község vezetésével, de két hét múlva felkereste a Nagylaki Zöldségtermesztők Egyesületének a főmérnöke azzal a kérdéssel, hogy nem akarná-e átvenni a kisperegi zöldségfarm vezetését, ahonnan egykor kiemelték. Kétnapi gondolkodási idő után visszament. Ott dolgozott 1994. augusztus 23-ig, jó fizetéssel, megbecsülés közepette. Akkor azonban jogilag megszűnt a Zöldségtermesztők Egyesülete, munkanélkülivé vált, havonta kellett láttamoztatnia a munkanélküli könyvét, majd szociális támogatást kapott. Tekintve, hogy elég rosszul mentek a község dolgai, az 1996-os választási előkészületek során felkérték, hogy az RMDSZ színeiben induljon a polgármesteri székért. Ha az 1992-es választásokon indul – ha felkérték volna, de a kertészetet bizonyára nem hagyta volna ott miatta – nem keletkezett volna a termőföld körüli káosz, ugyanis 3100 hektár földterületre közel 1800 olyan birtokívet állítottak ki, amelyekre átlagosan nem esik 2 hektár föld, de majdnem minden birtokívre 2-3 örökös került. Olyan is van, amelyiken 11 örökös szerepel. Polgármester nem engedte volna, hogy a két állattenyésztő farmot szétverjék. Igaz, a pénz Isten adományaként jött a községi kasszába, de úgy eltűnt, ahogy érkezett, a jószágállománnyal együtt. Polgármester korában felkeresték olyan külföldi befektetők, akik a kellő piackutatás, a föld termelőképessége, az állattenyésztésben szerzett helybeli tapasztalatok, az emberek szorgalmának a tudatában érkeztek. Háromórás megbeszélés után kijelentették: ha megmaradt volna az automatizált infrastruktúra, nagybani állattenyésztést indítottak volna be a két állatfarmon. Mindez sok embernek biztos megélhetést, a községnek a fizetések utáni adók biztos jövedelmét, végeredményben fellendülést jelentett volna. Ehelyett a rendszerváltás után szétszedték a téeszvagyont. Az emberek járandóságát a beadott földterület, a téeszben ledolgozott évek, a megvalósított munkanormák alapján számították ki. Az istállók, a sertésaklok többségét a pécskai romák vásárolták fel, az onnan származó építőanyagokból húzták fel a főút menti palotáikat.

A kérdésre, miszerint a község vezetésében a rendszerváltás előtt eltöltött 17, illetve az utána szolgált 16 év volt-e a nehezebb, gondolkodás nélkül jött a válasz: a tapasztalatai, a széles ismeretségi köre miatt, a rendszerváltás utáni közszolgálat egyáltalán nem volt nehéz, csakhogy megundorodott a politikai csatározásoktól. Lelkileg nagyon gazdagnak érzi magát, amiért mindenhol barátságosan fogadják, tisztelik, ami nem nyilvánul meg az anyagi helyzetében. Bankszámlával, autóval nem rendelkezik, de korszerűsítették a régi családi házat, ahol a feleségével kényelmesen elférnek. A két lánya férjhez ment, két drága unokája van, akik a legnagyobb kincsei. A család számára neveli a 4 hízót, az 50 vágócsirkét, a 75 tojócsirkét, miközben robogójával vagy gyalog naponta többször elmegy idős édesanyjához. Más polgármesterektől eltérően Nagy Sándor nem szerzett vagyont, nem épített villát magának, de fájlalja, amiért a közigazgatásban vezetőként ledolgozott közel 34 év, illetve farmvezetőként lehúzott további 11 év után nem számíthat 1200 lejnél több nyugdíjra. Eközben az ismerős rendőr altisztek, akik 50 éves korukban nyugdíjba vonultak, bár egy lejjel nem járultak hozzá a nyugdíjalaphoz, már 11 éve élvezik a közel 1900 lejes nyugdíjukat.

Maga beéri annyi nyugdíjjal, amennyit megállapítanak számára. Gerinces emberként megértette az új idő szavát a rendszerváltáskor is, a legutóbbi helyhatósági választáskor is, amikor maga adta fel a polgármesteri szalagot az általa kiképzett utódja vállára. Mert a személyes karriernél sokkal többet ér számára a gerincesség, a társadalom megbecsülése. Maga is nagyra tartja a harcostársait, a volt kollégáit, ezért amikor az ideje engedi vagy az emlékei nem hagyják nyugodni, kimegy a temetőbe, megkeresni sírjaikat, felidézi a közös emlékeket.