1977–1981
Negyven éve, 1977-ben érettségizett a Kálvin utcai iskolában az utolsó reál és humán osztály, a IV.C (32 tanuló) és a IV.D (36 tanuló). Ezt követően az esti tagozat osztályainak sajátos profiljától eltekintve, 1991-ig már csak ipari líceumi végzettséget igazoló diplomát lehetett szerezni a volt Katolikus Főgimnázium épületében.
Megváltozott az intézet kárászéletű (1976/77) elnevezése –1-es számú reál- humán líceum – is.
Nem egyszerű névváltozásról volt szó, valójában megszűnt maga az iskola is. Nemes egyszerűséggel hozzácsapták az akkor 3-as számú ipari líceum nevet viselő CFR iskolacsoporthoz.
Öt (1977/78–1981/82) olyan tanév következett, amikor a hangzatos profil (autómechanika) ellenére sem akadt Aradon más iskolafenntartó. A Román Államvasutak illetékesei is több alkalommal kifejtették, hogy ilyen profilú osztályokat ők nem finanszírozhatnak, a magyar nyelvű képzés pedig összeegyeztethetetlen a CFR hagyományaival és előírásaival.
Az iskolaközpont több mint megértő fiatal igazgatója, Irhașiu Mircea egy bizalmas beszélgetés alkalmával mindezt közölte a magyar tagozat néhány tanárával. Az is kiszivárgott, hogy a „Nagy Szomszéd”, a Miliția szemet vetett az iskola Kálvin (Vârful cu dor) utcai épületére.
A hatóságok legijesztőbb, a szomorú jövőt előrevetítő húzása az volt, amikor az 1975/76-os tanévre a korábbi két kezdő osztállyal szemben egyet sem engedélyeztek. Így az 1978/79-es tanév végén nem érettségizett magyar osztály.
Általában arra törekszem, hogy írásaim könnyed hangvételűek, olvasmányosak, humorosak legyenek, de ezekről az évekről aligha sikerül ilyen hangnemben beszámolnom. Nem is szabad.
Az említett két osztály 40 éves érettségi jubileumára várakozva szedem össze gondolataimat s írok az 1977-es évvel „fémjelzett” változás hátteréről. A tiszta igazat írom, de bizonyára nem a „teljeset”. Pedig jó lenne mindent tudni, minden régi történést begyűjteni. Nagyon szép gesztus Arad magyar lakosságától, hogy a város neves színész-hírességének szülőházáról pontos ismereteket akar szerezni, de ne felejtkezzünk el iskoláinkról sem. Annál inkább ne, mert az 1919-es iskolaalapítástól (Római Katolikus Főgimnázium) számítva 2019-ben CENTENÁRIUMOT kellene ünnepelni.
Magányos Catóként ismétlem, Ceterum censeo, az iskola 100 éves jubileumát a századik évben kell megünnepelni.
*
A 3-as és az 5-ös számú középiskolák 1959-es egyesítése után a Kálvin utcában Lenin formulájának (Ki kit győz le?) szellemében indult el a tanév, de hamar rá kellett jönnünk, nem érdemes az esélyeket latolgatni, mást kell kigondolni.
Nem lehettünk elsők az egyenlők között, védekeztünk, háttérbe szorítani sem engedtük magunkat. Kialakult egy ellenmondásokkal „színesített” modus vivendi.
Az 1960/1961-es tanévvel kezdődően az iskola I–VII. (magyar) osztályait áthelyeztek az 1-es Számú Általános Iskolába. Így a 3-as Számú Középiskola csak VIII–XI. osztályokkal működött mind a nappali, mind az esti tagozaton. Elmaradtak az iskolai ünnepélyek, szűkült a magyar nyelv használata, latin nevet adtunk ugyan a diákújságnak, de abban csak néhány magyar nyelvű versnek jutott hely. Vigyáznunk kellett, nem volt szabad a szeparatizmus mocsarába süllyedni. Nagyon nem volt, még egy érettségi banketten sem. Mindezt nehezen viseltük el. Ennek ellenére a magyar szülők – a városiak és a vidékiek egyaránt – ragaszkodtak a Kálvin utcai alma materhez.
A román diákok (és szüleik is) „jónéven vették”, ha Fábián György tanítja nekik a fizikát, Kovách Géza a történelmet és Vadász Ernő a testnevelő tanáruk. Ezekben az években kiváló román, német és zsidó diákok iratkoztak be a román tagozatra.
Rendszeresek voltak a Ficzay Dénes által vezetett városnéző séták, a Kovách Géza által szervezett nagy kirándulások. Késő estig pattogott a labda a tornateremben, a fizika–kémia laboratóriumban igényes gyakorlatokat végeztek a diákok. Négy év alatt a kisiratosi gyerekek is megtanultak románul. Becsülete volt az iskolának a városi hatóságok, a bánsági tanfelügyelőség és a szülők előtt is. A tantárgy- és a sportversenyek országos szakaszain is számoltak az Aradi 3-as Számú Középiskolával, annak magyar tanulóival.
Diákjaink elviselték a karszám, az egyenruha és a „cordeluță” mániát, túléltük a „Szent csont klub”-ot; az iskola zenekarát a KISZ Központi Bizottsága vette a szárnyai alá.
Az 1977/78-as tanévkezdés ezt a valamiképpen elfogadható „állóvizet” kavarta fel nem kívánt módon. Idegen test lettünk idegen közegben. Örültünk az első osztályú ingyenes vasúti jegyeknek, zúgolódás nélkül villamosoztunk el a központi épületbe, mert tudtuk, hogy a gyűlés félóránál nemigen tart tovább. Szorongás nélkül léptünk be az iskolaorvos Lukács doktor rendelőjébe; különösebb panaszra nem lehetett okunk, de a bizonytalanság, Damoklesz kardjaként lebegett felettünk.
Az eltelt évtizedek után sem könnyű kimondani: esett az oktatás színvonala. Fábián György, Gnandt János, Kovács Mihály már korábban nyugdíjba vonult, Erdélyi Károly Németországba emigrált, Vadász Ernő négy éven át (1975–1979) Marokkóban tanított. Szürkének mondható öt iskolaévet zártunk.
Az egymást követő tanévekben 36, –, 34, 30, 33 tanuló végzett autómechanika (?) szakon, az esti tagozat magyar osztályaiból –, 31, 17, 20 diák jelentkezett érettségire. A magyar nyelvű esti oktatás 1981-ben megszakadt, estis magyar osztály legközelebb 1993-ban végzett.
A CFR világában honos „Să trăiți!” köszönést a mi „részlegünkön” különösebben nem erőltették, de elvárták, éppen úgy, mint a mérnök-tanárok részére már korábban bevezetett kék köpeny viselését.
Nem tudok róla, hogy a hatóságok a magyar tagozat tanárai közül a jövőt illetően valakivel is konzultáltak volna. Arról sincs tudomásom, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Megyei Tanácsának kikérték volna a véleményét.
Feltételezem, hogy az Arad melletti kőolaj „mezőre” telepített PETRÓLEUM TRÖSZT a szakmunkásképzés ügyében a tanfelügyelőséghez fordult. A megoldás tálcán kínálta magát.
Leválasztottak a CFR iskolacsoporttól az öt évvel korábban odacsatolt Kálvin utcai tagozatot – megoldották a vasutasok nagy gondját is – s 11-es Számú Kőolajipari Líceum néven iskolánk visszanyerte önállóságát. Gazdag, jóindulatú iskolafenntartót kaptunk, amely csaknem korlátlan beiskolázási lehetőséget biztosított mind a román, mind a magyar tagozat részére.
Ez így nagyon rendben lett volna, csak hát az iskola profilja nem vonzotta az aradi magyar szülőket. Különösen a lányos szülők idegenkedésével kellett számolni. Különben is a kőolaj- és földgázkitermelésnek Aradon nem volt hagyománya. A helyzetet csak bonyolította a tragikus kimenetelű Arad melletti gázrobbanás.
Ilyen körülmények között kezdte el működését Cupșa Emil igazgató irányításával 1982. szeptember 1-jén a 11-es Számú Kőolajipari Líceum. A nagyvonalú „gazda”, a tantestületet magával ragadó igazgató erőfeszítése ellenére, különösen a magyar tagozaton, nehezen ment a beiskolázás. De ez már egy egészen más hangulatú nyolc évet jelentett.
*
A változások, nem helyi kezdeményezésűek voltak, beleillettek az országos iskolapolitikába. A helyi hatóságokra csak a megoldások kivitelezése maradt. A változások természetesen kihatottak a román nyelvű intézetekre is, de az amúgy is sorvadásra ítélt kisebbségi iskolákat sokkal jobban érintették. A szétzilált erdélyi magyar nyelvű iskolahálózat helyzetét Takács Lajos, a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának 1974. április 4-ei ülésén bátran, szakszerűen, dokumentáltan tárta a plénum és a jelenlevő pártvezetők elé.
Az 1959-es „tagozatosítást” Erdélyben csak néhány nagy múltú magyar gimnázium élte túl. A Ceaușescu házaspár távol keleti utazását (1971) követő „kis kulturális forradalomnak” gúnyolt új állampolitika részeként látványosan ipari líceumokká alakították a korábbi elméleti (reál-humán) gimnáziumokat. Ezeknek az intézkedéseknek alapjául a 273/1973. május 13. törvényerejű rendelet szolgált. Ez az intézkedés érintette az Arad megyében működő mind a három magyar középiskolát, illetve tagozatot. Az ipari líceumok létjogosultságát senki sem vitatta, de az elméleti (reál-humán) gimnáziumok ipari líceummá való „degradálása”, a szakiskolák líceummá való „avanzsálása” sok esetben átgondolatlanul történt. Másrészt a magasabb szintű szakmai képzéshez szükséges felszerelések, műhelyek is hiányoztak.
A Ioan Slavici Líceum magyar tagozatán az utolsó osztály 1974-ben érettségizett. (1971 őszén már nem iskoláztak be diákokat a magyar tagozatra.) Később, 1975-ben megnyitottak egy vegyes magyar–német („osztrák–magyar”, „austro-ungar”, „K.u.K”) matematika fizika osztályt. Ez a „felállás” 1985-ig működött, pontosabban ekkor érettségizett az utolsó magyar–német osztály. A következő két tanévben román–magyar osztály végzett, 1986-ban volt az utolsó magyar érettségi. A maradék két fél-osztályt áttették a 11-es Kőolajipari Líceumba. Ez az intézkedés igazi vérátömlesztést jelentett a Kálvin utcai iskola magyar tagozatának. Mi, a Kálvin utcai iskolában tanító tanárok mindig is „irigykedve” gondoltunk „arra” a fél osztályra. Úgy éreztük, hogy az a 18, többnyire kiváló tanuló, otthonosabban érezné magát „nálunk”, s emelné intézetünkben az oktatás színvonalát.
Rövid értékelésként most csak annyit írok le, hogy 1959–1986 között, ha nem is a legvonzóbb hangulatban, sok kiváló magyar diák végezte el a középiskolát a volt Királyi Főgimnázium épületében.
Pécskán a 2-es (magyar) Elméleti Líceumban 1977-ben 28 tanuló végzett. Ez volt a 15. évfolyam (1962–1977; 1968-ban áttértek a 12 éves oktatásra, nem volt végzős osztály). Két év múlva (1979) 34 magyar estis diák fejezte be a XIII. osztályt. Ezzel Pécskán lezárult a magyar nyelvű középiskolai oktatás, ami csak 1991-ben indult újra; nyolc évjárat érettségizett le – 1994–2001.
Aradon a 2-es számú ipari líceumban 1978-ban érettségizett az első magyar osztály: 14 tanuló végzett a fémforgácsoló szakon. Később a fémforgácsoló szak mellett megjelent az elektronikai osztály is. Ez a szakpárosítás az 1989/1990-es tanévvel zárult le. Ekkor mind a 2-es, mind az 1-es ipari líceumból (1980 szeptemberében indult újra az 1954-ben megszüntetett magyar nyelvű oktatás) a Csiky Gergely Iskolacsoportba kerültek át a magyar osztályok.
Időszakosan voltak magyar osztályok az építőipari és a faipari líceumban is.
Az 1976/77-es tanévben 96 diák végezte el magyar nyelven a középiskolát Arad megyében és még 21 felnőtt tanuló az esti tagozaton. Az 1980/81-es tanévre számítva 75 és 20 volt a végzősök száma.
*
Alapos áttekintést érdemelne az általános iskolák helyzete, annál is inkább, mivel az 1955-ös évhez köthető iskola-összevonásoknak magyar iskolák (tagozatok) is az áldozatául estek; 1979/80-as iskolaévvel elkezdődött a kötelező 10 osztályra való áttérés (28-as törvény/1978. december 21), ami tovább bonyolította az általános iskolák működését.
A Kapa utcai („Kilin akadémia”) és a ségai általános iskolában már a hatvanas évek végén megszűnt a magyar nyelvű oktatás, 1975-ben a Kossuth (Mărășești) utcai iskolát beolvasztották az 1-es Számú Általánosba (volt Zárda), 1976 júniusában az időközben önállóságát vesztett „Fürj akadémián” is kicsengették az utolsó magyar VIII. osztályt.
Gyorokon a „Telepi iskolát” 1975-ben beköltöztették a község központjában lévő román nyelvű általánosba, az osztályok fennmaradásáért, a tanulók beiskolázásáért Szeicht Miklós volt igazgató vezetésével folyamatos harcot folytattak a magyar tanárok, tanítók és szülők.
Tornyán 1982-ben a tanévkezdés után (szeptember 23-án) közölték, hogy egy kormányhatározat következményeként megszüntetik a bentlakások finanszírozását. Ennek következtében egyik napról a másikra tanulóhiány miatt megszűnt a magyar V., VI., VII., VIII. osztály.
Lényegében ez volt az az időszak, amikor a háborút követő némi „autonómiát” is megengedő években lelkes és hozzáértő magyar tanítók és tanárok által kiépített iskolahálózatunk érezhetően megroppant.
A gomba módra szaporodó új tömbházak lakói részére Arad bizonyos városnegyedeiben iskolákra volt szükség. Az Aurel Vlacu negyedben 1980-ban, Mikelakán 1981-ben készült el az új iskolaépület, amelyekben rövidesen magyar osztályok is indultak.
Az ide beíratott gyerekek viszont nagyon hiányoztak a korábban megismert és nevet szerzett magyar iskolákból.
Sok minden más mellett jó lenne pontosan felmérni és írásba foglalni miért nem találni magyar fiatalokat a sportpályákon, miért és hogyan ürülnek ki templomaink és néptelenednek el iskoláink. Kis iskola-monográfiákat kellene összeállítani, követve a pécskai, a tornyai példát. Magam csak ezt a két könyvet olvastam, biztató szándékkal utalok Nagy István tanár úr munkáira.
Valamikor, a górcső alá vett években, betévedtem egy névnapra, ahol népes társaság ünnepelt együtt: főleg a Kálvin utcai iskola egykori diákjai. Feltették nekem a kérdést:
– Ezek után miért írassuk magyar iskolába a gyerekeinket?
Érvelés helyett ezt válaszoltam:
– Csak azért is!
*
A 11-es ipari líceum születésekor (1982. szeptember 1.) még 7 év volt hátra az 1989-es változásokig, 2017-ig 35. Ez az utóbbi szám egy emberöltőt jelent. Ma emlékezhetünk, elemezhetjük is a történteket; ez segíthet abban, hogy az új keretek között megmaradjon és erősödjön az anyanyelvű – a magyar – oktatás Aradon és a megyében is.
Felhasznált irodalom: Illúziók és csalódások (Vincze Gábor)
90 éves az iskolánk – 1923–2013 – (Ujj János, Olasz Angéla, Puskel Péter, Matekovits Mihály, Hadnagy Éva)
EMLÉKKÖNYV – Az aradi magyar nyelvű oktatás 1918–1997 között (Dr. Kovách Géza, Matekovits Mihály, Puskel Péter, Réhon József, Ujj János)
Pécskai Magyar oktatás – Európából … Európába – (Nagy István)
Tornyai tanítók és tanulók (Nagy István)
Iskola a Kálvin János utcában (Péter András, Réhon József)
Hozzászólások