Ma délután családi hangulatban barátok és munkatársak ünnepelték Puskel Pétert kettős alkalomból: Péter pont ma lett 77 éves, de ami számára ennél sokkal fontosabb, 50 éve van az újságírói pályán. Az egyéni, baráti köszöntőket követően a Nyugati Jelen meglepetései kerültek sorra. Elsőként Jámbor Gyula méltatta meghatottan Puskel Péter munkásságát (sorait alább olvashatják), majd Grosz László frappáns, az alkalomra íródott verse következett. Utóbbit a résztvevők aláírás-gyűjteményével egyetemben az ünnepelt át is vehette. Fritz Mihály – akit nyugodtan sorolhatunk a Nyugati Jelen barátai közé – jóvoltából Puskel „aranytollas” lett – legalábbis ezt sugallja FM-mester rajza, szerintünk maximálisan helytállóan.
Végül Böszörményi Zoltán laptulajdonos méltatta az ünnepeltet, átadva neki a Nyugati Jelen ÖRÖKÖS MUNKATÁRSA címet igazoló oklevelet. Fél évszázad a magyar szó szolgálatában hatalmas idő, főleg itt, a szórványban, és ahogyan Böszörményi Zoltán is mondta, Puskel ez idő alatt írásaival rengeteget tett azért, hogy elődeink emlékezete ma is éljen, hogy ittlétünk több évszázados nyomai ne merülhessenek feledésbe.
Kívánunk az ünnepeltnek jó egészséget, és ki tudja, ha a Fennvaló is úgy akarja, 5-10 év múlva arról tudósítsuk Kedves Olvasónkat, hogy Puskel Péter immár 55, illetve 60 éve a pályán!
Addig is türelmetlenül és érdeklődéssel várjuk írásait!
Nyugati Jelen
***
Grosz László
PUSKEL PÉTERNEK
Megint itt egy kettős ünnep,Köszöntsük hát Péterünket,Szülinap, ötven év pályán –S mindig új kihívást várván!
Bizony, évtizedek ótaSzórványmagyarságunk sorsa,Régidők mennyi emlékeJó kezekben, szerencsére!
Így többünknek példaképe,Urunk áldássora érje,Koccintsunk a folytatásra,Éljen Ő és remek társa!
***
Puskel Péter félszázados újságírói jubileuma
Kedves Péter barátom, meghatódottan köszöntelek pályafutásod ötvenedik évfordulóján. Magyar sajtóberkekben ritka egy ilyen alkalom. Csak kétszáz éve is ki ért meg 77 esztendőt (éppen ma van születésnapod, április 16-án, Isten éltessen!), viszonylag jó egészségben, de főleg ki töltött fél évszázadot, két emberöltőt, egy szakma szolgálatában? Az újságírás azonban, úgy gondolom, nemcsak szakma, hanem hivatás, komoly és felelősségteljes elkötelezettség. Te pedig újságíró vagy, fél évszázada, és nem is abból a közönségesebb fajtából. Az újságcikk – magad is idézted a régi közhelyet pár napja, amikor Arad megye szép kitüntetéssel lepett meg – állítólag egy napig élő műfaj (bár magam e summás megállapítással vitatkoznék). De Te a talán tízezernél is több cikken túl többet mutattál fel: a nap „egyszerű” krónikásából, bár – hadd védjem a mundér becsületét, szerintem az se semmi – íróvá nőtted ki magad, és egész népedet, már azt, ami belőle e tájakon megmaradt, de szélesebb kitekintéssel is, nem középiskolás fokon szolgáltad és szolgálod az újságcikknél maradandóbb könyvekkel. Te, aki nálamnál sokkal jobban ismered e várost, amelyben születtél és felnőttél, igazolhatod: ha ma végigmész a főutcán, talán két-három magyar ismerőst köszönthetsz, vagy fogadhatod üdvözlését. Félszáz vagy akár negyven esztendeje, amikor még kevésbé voltál ismert, tucatnyian állítottak meg. Azóta a fiatalabbak elmentek, reményeik szerint boldogabb vidékekre, az idősebbek az öröklétbe, a meg nem születettek pedig... nincsenek.
Ma sokkal kevesebben vagyunk, mint egykoron, s mint amennyien lehetnénk. Ezért talán még fontosabb, mint valaha, ezt a keveset írással, tájékoztatással, „neveléssel” egybefogni, tudatosítani bennük, hogy itt nem „gyüttmentek”, apáik, nagy-, déd- és ükapáik e tájakon „letették a garast”, mély és szilárd gyökereik vannak, amelyeket, lehetőleg büszkén, öntudatosan meg kellene őrizni.
Elgondolkodom évfordulód kapcsán: lehetett volna-e másképpen, úgy, hogy fél évszázada azt írjuk, amit gondolunk, hiszünk, te meg mások, köztük én, kiálljunk amellett, amit akkor is hittünk és vallottunk. Nem lehetett, gondoltuk: véleményünk nem láthatott volna nyomdafestéket, s ha netalán mégis (abszurd feltételezés), másnap kirúgnak, s olyanok lépnek helyünkbe (csak vigasztaltuk magunkat?), akiknek még erkölcsi gátlásaik sincsenek.
Maradtunk, nyugtattuk, legalábbis próbáltuk nyugtatni folyton háborgó lelkiismeretünket. Nem születtünk kedvező csillagzat alatt.
Magad viszonylag korán, pályafutásod mondhatni elején, okos és belülről jött választással, megrögzött lokálpatriótaként (ezt dicséretnek szánom!) olyan fő témát találtál magadnak, amely bizonyos mértékben messzebb esett a napi aktuálpolitikától: Araddal, annak főleg múltjával kezdtél foglalkozni. (Ahogy lehetett...) Hálás, az olvasók által kedvelt téma volt (maradt mindmáig), hiszen úgy negyvenöt-ötven éve szinte alig volt nyoma az ezzel kapcsolatos hozzáférhető irodalomnak (ha mégis, abban nem volt köszönet). Rengeteg cikkedben erre a témára összpontosítottál, s törekvéseidet később se adtad fel: nyugdíjba vonulásod után, amikor már „jobban” lehetett írni, részben előző kutatásaidat felhasználva, és persze rengeteg újat hozzátéve tizenvalahány könyvet adtál ki, és tán magad sem tudod, hány tanulmánykötetben megjelent írást tettél közzé.
Nem vagyok biztos benne, de sejtem: egyetlen aradi születésű és itt maradt újságírónak se jelent meg ennyi kötete.
Kedves, jubileumot ülő barátunk manapság is aktív újságíró: ha nem is naponta, de rendszeresen közöl a Nyugati Jelenben cikksorozatokba rendezett publicisztikát (manapság a hatodik, talán hetedik sorozatnál tart), amely egyrészt a város múltjához, egykori személyiségeihez, történéseihez, kultúrájához, műszaki vívmányaihoz, hazai premierjeihez stb., másrészt Arad jelenlegi helyzetéhez, állapotához köthető. Ez utóbbiakban nagyon is kritikusan nézi és értékeli szülővárosát, mindig jobbító szándékkal – egy igazi, vérbeli újságírótól nem is várhatnánk mást.
Tedd ezt, drága kollégánk, barátunk, még hosszú ideig!
Végezetül a magyar irodalom egyik legnagyobbjával, Arany Jánossal vitatkoznék, Tompa Mihály másfél évszázaddal előtti halálára írt versének két sorával: „S ha nem pönög lantunk s gitárunk, / a varjú sem károg utánunk.” Kettejük lantja és gitárja rég nem pönög, mégsem felejtettük el őket. Arad viszonylatában 17 eddig megjelent önálló könyvével, nagyjából ugyanennyi olyan kötettel, amelyben társszerzőként és/vagy közreműködőként szerepel Puskel Péter az újabb idők egyik legjelentősebb aradi magyar újságírója, szerzője. Biztos vagyok benne (de legalábbis nagyon remélem), hogy száz év múlva, amikor mi már rég nem leszünk, sem feledkeznek meg róla!
Jámbor Gyula
Hozzászólások