SEMJÉN ZSOLT, Magyarország miniszterelnök-helyettese október 6-i beszéde

Aradon lenni ünnep, Aradon lenni fájdalom, Aradon lenni kötelesség.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Emlékező Közösség!

170 évvel ezelőtt egy borongós őszi hajnalon Arad örökre beírta magát a magyar történelembe. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a történelmünk aranykönyvébe, de inkább ne tegyük, hiszen az arany fényessége és a gyász feketesége között túl nagy a kontraszt.

170 évvel ezelőtt a magyarországi császári hadsereg főparancsnoka, Magyarország és Erdély teljhatalmú katonai helytartója kivégeztette a magyar hadsereg tizenhárom tábornokát. Hogy miért éppen tizenhármat, az a véletlen műve. Mert többen voltak. Haynau már augusztus 22-én kivégeztette Ormai Auffenberg Norbert honvéd vadászezredest, Kossuth szárnysegédjét. Ekkor mondta elhíresült mondatát, hogy Kiss, Leiningen, Vécsey is követni fogja, mihelyt megérkezik. „Egy évszázadig nem lesz többé forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.”

Gáspár András honvéd tábornok halálos ítéletét az utolsó pillanatban tízévi várfogságra enyhítették, Lenkey János pedig az aradi várbörtönben megtébolyodott, s a következő év januárjában halt meg. A miniszterelnöknek, gróf Batthyány Lajosnak életét ezen a napon Pesten, az Újépületben golyó oltotta ki. És Kazinczy Ferenc fia, Kazinczy Lajos ezredes itt, Aradon, október 25-én követte bajtársait.

Gróf Josef Radetzky császári és királyi tábornagy, az olaszországi osztrák hadsereg főparancsnoka legalább kíméletesebb volt, amnesztiát, azaz kegyelmet gyakorolt, ami korántsem mondható el a bosszúálló Haynauról, akit katonai körökben még az osztrákok is tébolyodott bolondnak tartottak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Aradon lenni ünnep, Aradon lenni fájdalom, Aradon lenni kötelesség.

Ünnep, mert az itt történtek kitörölhetetlenné tették Arad nevét, és fájdalom az, ami történt. De Aradon lenni kötelesség is, és mi azért vagyunk most itt, hogy 170 év múltán is emlékezzünk egykori hőseinkre, a mártírokra.

Hogy szomorú kötelességünket teljesítsük, idézzük fel az utolsó órákat. Felkavaró, megindító és fájdalmas ez az emlékezés, de hitelessége vitathatatlan.

„El is érkezett az idő, s reggeli fél hatkor a négy golyóra ítélt a kirendelt katonaság közé vezettetik, s a gyászmenet kezdetét veszi:, megindultunk tehát: Schweidelt vezette Bardócz, Kiss Ernőt Marchot, Dessewffyt Baló s én Lázárt. Mentünk karonfogvást, lassú léptekkel a vár hátulsó kapuja felé, egyszer a sáncok közé bekanyarodánk, s ott megállapodtunk, mi bevégzők velük egyetemben a közös imát, s következett az ítélet felolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás… Rögtön elébünk lépett tizenkét gyalog katona töltött fegyverrel – egyre-egyre három volt számolva –, s midőn célzó állásba helyezték magukat, mi pár lépésnyire oldalvást félrevonultunk. Erre a parancsnok kardjával jelt adott, melyre a tizenkét fegyver egyszerre durrant:, a fegyverek e durranására hárman rögtön élettelenül dűltek le. Kiss Ernő mozdulatlanul térdelve maradt, mert csak vállát fúrta keresztül egy golyó, elébe állott tehát három gyalog közkatona, s elsütve fegyvereiket ezek adták ki életét” – írja Vinkler Brunó, s az aradi minorita rendház naplójában Sujánszky szavai nyomán ezt teszik még hozzá: „A három áldozat arcra borulva, Kiss Ernő hátrabukva feküdt a sánc árkában a nap lementéig. Kiss Ernőt a lövések közelről érték, bőrébe fúródott a lőpor, s a füst befeketítette arcát.”

Ezután került sor a kilenc akasztófára ítélt tábornokra.

A kiváló történész, Katona Tamás tanulmányában így írja le az eseményeket:

„A hóhérnak nehéz dolga volt. Az oszlopszerű bitófákat gondosan ki kellett ékelni, és mélyre kellett ásni, mert a talaj nagyon vizenyős volt. Alig volt meg a szükséges magasságuk, ezért a magas termetű vértanúk – Leiningen, Damjanich – kivégzése kínos és lassú volt. Tichy őrnagy, a kivégzési négyszög parancsnoka ingerülten sürgette is a hóhért. Poeltenberg nyitotta meg a sort – a hadbíróság őt találta a legkevésbé vétkesnek, hiszen kegyelemre is ajánlotta. Utána Török, majd Láhner következett – két olyan tábornok, aki nem hadvezérként, hanem szakemberként tevékenykedett. Ezek után jöttek a hadtestparancsnokok: Knezich, Nagysándor, Leiningen – akit osztrák foglyok lemészárlásával is megvádoltak, teljesen alaptalanul –, Aulich – hadügyminiszteri tevékenységét vették súlyosbító körülménynek –, majd Damjanich. Utolsónak Vécseyről oldották le a láncokat. Neki már nem volt kitől elbúcsúznia, ezért, mint Sujánszky szavaiból tudjuk, az előtte kivégzett Damjanich holttestéhez lépett, és bár személyes ellenségek voltak, megcsókolta Damjanich kezét. A papok eltakarták a szemüket, és még a négyszögben felállított katonaság soraiból is hangos zokogás hallatszott.”

Tisztelt Emlékezők!

170 év nagy idő, és a mi felelősségünk, hogy soha ne felejtsük el, az új nemzedékeknek is mondjuk el újra és újra, hogy mi történt. És hogy mit jelent a jövő számára ez az emlékezés, a 170 évvel ezelőtti események felemlítése.

A történelem szereplőinek a megítélése egy nemzeten belül sem egységes, gondoljunk például Görgeire. És ha már egy nemzeten belül is ilyen árnyalt az értékelés, mit várhatunk másoktól? Másként vélekednek szabadságharcunkról az osztrákok, és más a román megítélés is.

Hosszú idő és nagy türelem kell ahhoz, hogy az előítéletek enyhüljenek, és a valós történelem szóhoz jusson. Ez nehéz, de nem lehetetlen. Másfél évtizeddel ezelőtt sikerült a vár kazamatáiból kiszabadult Szabadság-szobrot felállítani, ha nem is az eredeti helyén.

Történelmünk vérzivataros évszázadai a legutóbbi időkig a nemzet tiszteletét kiváltó vértanúk egész sorát szolgáltatták. És mi rendszeresen megüljük gyászünnepeinket. De világosan kell látnunk, ha október 6-ról beszélünk, akkor az csak március 15-ével érthető számunkra, és 1867-tel, a kiegyezéssel.

Degré Alajos emlékiratában leírja, hogy bujdosása közben felkereste Nagyszalontán Arany Jánost, akit az íróasztala mellett talált.

– Mit csinálsz? – kérdi tőle elcsodálkozva. – Verseket írok – feleli. – Ugyan kinek? – kiáltott fel –, hisz nincs már Magyarország. – Majd lesz! – felelte Arany János.

Aradon lenni ünnep, Aradon lenni fájdalom, Aradon lenni kötelesség. Ezért ma itt, Aradon ünnepeljük hőseinket, fájdalommal gyászoljuk mártírjainkat, és együtt emlékezve teljesítjük kötelességünket.