Tanár úr lennél magad is?

– Látom – olvastam –, kellőképpen begurultál. Nem állsz kötélnek?

– Te sem ismersz?

– És ha én kérlek?

– Tudod, hogy a leányom és a feleségem után téged szeretlek a legjobban. Ne élj vissza vele. Ne próbálj közvetíteni.

– Nem közvetíteni akarok. Én tennémfel neked a kérdéseket.

– Mocskos próbálkozás lenne a részedről. Különben is, már mindent megírtam magamról.

– Nem éppen mindent. Bőven vannak ugyan nálad értékesebb, érdekesebb emberek Aradon, de a tiedhez hasonló életutat nem látok a közelemben. Na! Kérlek…

 Megszerzem nekem Magyar Sándor Álmodni mertünk könyvét.

 

***

– Őseid?

– Iparosok, négy katolikus nagyszülő, az egyik állítólag tudott héberül is. Prága mellől jött. Ő volt a „cseh trombitás”: Rehon Antal. Unokája: Réhon József. Valószínűsített sírját gondozzuk.

Franciaországban, a lotaringiai régióban van egy város: RÉHON. Meteorológiai és turisztikai központ. Egy barátom megígérte, beköszön az egyik szállodába, hátha „leesik” nekem néhány részvény.

Nálunk a családban minden és mindenki római katolikus volt és magyar. Volt egy görög katolikus kommunista kakukktojás is, legkedvesebb nagynéném férje. Nemes Lajcsi! Benősült a családba. Nagyon szerettem őt. Berecz Gabi és Siska Szabó Zoli látták a házaspár sírját: kereszt mellett a vörös csillag. Testvére, Józsi – jó „barátok” lettünk – a Bihar megyei kommunisták fenegyereke volt. Börtöntöltelékből 1945 után börtönigazgató lett.

– Gyermekkorod?

– A „csoda”! Belényes, Fekete-Körös – templom, marhavásár, labda. Az apám pék volt, társasági ember, türelmetlen, mindig sietett, 1936-ban meghalt, 5 éves voltam. Az egész család engem óvott.

Az utca és a marhavásár volt számunkra a grund: magyar, román, cigány, zsidó gyerekek brancsa. Két hivatalos nyelv volt, de cigány szavakat is használtunk. Héberül, jiddisül akkor már nem nagyon mertek beszélni a zsidók, még a gyerekek sem. Belényes vasgárdista fészek volt. Bartók Béla barátja, Ion Bușiția is tagja volt az egyik „cuib”-nak, fészeknek.  

– Iskola?

– Román óvodába jártam – a „kis óvó nénik” kulcsszappan szagára emlékszem –, majd a hatosztályos osztatlan katolikus elemibe. Csak két és fél évet.

– Miért?

– Irredenták lettünk, de kimaradtunk, a vonal alá kerültünk. 1940-ben, karácsony előtt Nagyváradra repatriáltunk. Ekkor láttam először piros-fehér-zöld színeket egymás mellett. A csillagvárosi népiskolába kerültem, ott folytattam a III. osztályt. Varga Vilmos, Bakucz  (Băcuți) László (ismerik Aradon is) és Okbárszky Karcsi (a bukaresti Dinamóban is futballozott) voltak az osztálytársaim. Floruța Nelu lett a barátom, nővére, Anișoara, a reménytelen szerelmem. Minoritar-ból egyszerre többségi lettem. Egy Florica nevű kisleány meghallotta, hogy Neluval románul beszélek, hozzánk csapódott. Úgy érezte, én megvédhetem. Félt, a szeme is ijedtséget tükrözött, nem tudott magyarul. Senki sem bántotta. Neluval a távolság ellenére később is tartottam a kapcsolatot, Floricával IV. után többet nem találkoztam. Pettyes ruhában járt. Szép kisleány volt.

Tudtam, hogy magyar vagyok – Bocskai-sapkát hordtam –, de éreztem, szeretem a román embereket.

A belényesi marhavásárt a Szálka-domb váltotta fel. Ez már nem is grund, ez maga a préri volt. A Rehon rokonoktól (csak az apám lett Réhon) futball-labdát kaptam ajándékba. Labdatulajdonosként is csak kapus lehettem a csillagvárosi kölyökcsapatban.    

– Milyen volt a gimnázium?

– Erről sokat írtam. Olyat is, amit nem hittek el. Azt gondolták, hazudós vagyok. A premontrei papok fehérre és kékre festették a lelkemet. Akit érdekel a Fehérreverendás Garabonciás, Sopron Kapisztránja vagy az Aradi KG egykori diákja, Hutás Zoltán Pongrác, vegye elő könyveimet.

Háború volt, vészkorszak, bombázások, ostrom – csonka tanévek.

Mindent megírtam már korábban, részletesen.

Most dicsekedni fogok.

Lőwy Dániel Az úri város zsidó lakosai – a nagyváradi zsidóság története című 564 oldalas könyvében 13 helyen szerepelek, mint tanúságtevő. Nyakig benne voltam a történelemben, 13 évesen. Ismétlem, mindent megírtam erről az időről.     

Azt is, hogy egy tanéven át zárdanövendék voltam az orsolyitáknál. Nem találok  jelzőket erre az időszakra. Talán: mennyei!

– Hogyan alakult az életed 1944 után?

– Mostohaapámat elhurcolták a Szovjetunióba (akkor még nem kötődtem hozzá), anyám, a nagybátyja, Molnár János prelátus kanonok házvezetőnője lett.

Erről az időszakról is mindent megírtam. Öt év a híres nagyváradi Kanonok soron...

Anyám szerette volna, ha pap leszek. A premontreiek is csábítottak. Már 1947-ben Belgiumba kellett volna mennünk – négy diákjukat szemelték ki továbbtanulásra a premontreiek.

Főtisztelendő Molnár János prelátus kanonok, nekem Jani bácsi – felmérni nem tudom, mennyit köszönhetek neki – jól ismert. Észrevette, hogy ministrálás közben azt a református kisleányt nézegetem, aki miattam járt el a májusi litániákra. A premontreiek is tudták mire számíthatnak részemről, de őket ez nem zavarta. Ők egy olyan szerzetesrend voltak. – Azt még el tudom képzelni, hogy reverándában rugdosod a labdát, de hogy a leányok után szaladgálj benne ... (MJ kanonok)

Orosházán gondozott sírja van, 1957-ben hunyt el. Emléktáblán olvashatom a nevét.

Atyai barátom volt a boldoggá avatott Bogdánffy Szilárd titokban felszentelt, mártír püspök. Hogy mi sugárzott belőle? Karizma? Maga a Szentlélek? Enyhén hibás fogsora volt, mindig mosolygott. Valósággal belekapaszkodtam a reverendájába.

– Hogyan érlelődtél?

– Sportoltam, udvaroltam, amikor lehetett munkát vállaltam, nagyon szerettem, ha pénz van a zsebemben. Komolyan tanultam. Anyámnak megígértem: nem iszom, nem dohányzom.

„Szófogadó” gyerek voltam.

A huncut – kék reverendás kispapok – bort fejtettek a Kanonok sor pincéiben. Iskolába menet rámtukmáltak két óriáskulacs finom misebort. Vidám volt aznap a délelőtt a Premi VI. osztályában.

Olvasni? Azt kellett.

Az nem lehetett, hogy egy valamire való diák ne olvassa el az akkori ifjúsági bestsellereket és az egyéb népszerű könyveket. A leányok előtt azzal imponáltunk, hogy fitogtattuk olvasottságunkat. Az önképzőkörben, a Mária Kongregációban könyvrecenziókat olvastunk fel. Évek munkájával megszabadítottak beszédhibámtól.  

Ponyvaregényeket Belényesben, a budiban kezdtem olvasni. Ez a szokásom folyamatosan kísér. A  Verne-, a May Károly-, a Cooper-könyveket gyorsan kivégeztem. Tóth Tihamér, Somogyvári Gyula, Rákosi Viktor, Radványi Kálmán, Ákos Miklós, Zubor István könyvei következtek. Volt egy TBC-fertőzésem, három hónapot fektettek egy kertben. Megbírkóztam a Varázsheggyel, a Bűn és bűnhődéssel, a Szentek életével. Ezek a könyvek nem segítették elő a gyógyulásomat. A magyar klasszikusokat későbben és nagy mulasztásokkal olvastam csak. Szorgalmasan magoltam a latin szállóigéket.  

– Versek?

– Horatius, Juhász Gyula, Végvári (Reményik Sándor), a premontrei pap-költő Mécs László... Ady Endre... Horváth Imrével 1944 őszén a Sárga Házban – „bolondokháza” –találkoztam. Bejáratos voltam oda, Mariska nagynéném volt a kórház egyik gondnoka.

Azért mondom ezt el ennyire részletesen, hogy lássák „ki fia borja” voltam.  Később jött csak a Kommunista kiáltvány, Az egy lépés előre, két lépés hátra, majd az egész dialektikus és történelmi materializmus.

„Majdnem” tévedésből, két napra elvitt a sziguranca. A kommunista rokon „kikért”. A  vasgárdista mozgolódás idején két héten át rejtegettük. Most törlesztett. Könyveimet, köztük az Álmodni mertünket, az Alpesi fényt, soha nem kaptam vissza.

– Hogyan lett vége életed „klerikális” korszakának?

– Jani bácsi Magyarországra repatriált, „Fifit” – főtisztelendő Bogdánffy Szilárd püspök atyát – a börtönben meggyilkolták, a premontreiektől 1948. augusztus 3-án elvették iskolájukat. Maradtam az ősi épületben, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban. Alig van valami, amit erről az időszakról ne írtam volna meg. Mintha továbbra is a fehér papokhoz jártunk volna. Péter Sándor igazgató.... András Ágoston (Öcsi bácsi), Deutsch Márta... Könyveket írtunk róluk, többen. Sokan!

Fájt az iskolám elvesztése, de a Klasszikusban az eddigieknél is jobb tanárokat kaptam.

Ekkor találkoztam először „balliberális” tanárral. Rózsa Jenő (1906–1971) liberalizmusa nem a mai liberalizmus volt. Az egy más liberalizmus volt.  Bécs, Párizs (Sorbonne), Nagyvárad, Kolozsvár (Bolyai, Babeș–Bolyai)...

Kifújom magam, dicsekedni fogok.

Az okság elvéről, a célszerűségről, a szükségszerűségről feleltem. Belemelegedtem: a kreacionizmussal és az evolucionizmussal folytattam. „Maga ezt kitől tanulta?” Nem mondhattam, hogy a szombat esti hittanórákon. Hallgattam. „Szóval a papoktól.” Mosolyogva írta be a 10-est.

Történt, hogy az osztály farsangi ünnepséget szervezett. A kék reverendás kispapok már szétszéledtek, de egy demizsonnyi miseborra még jó voltam a káptalani pincében. Megvendégeltük tanárainkat. Én voltam az italfelelős. Töltöttem, udvariasan tálcáról kínáltam tanárainknak a bort. „Ezt is a papoktól tanulta?” Koccintott velem. Beszélgetést provokált, megijedtem, hogy „brúdert” akar inni.  Legközelebb az egyetemen találkoztunk. Ez már egy igazi „tudományos” beszélgetés volt. Meg kell egyszer írnom.

1950 júniusában, a szóbeli érettségi után, Péter Sándor igazgató úr megállt előttünk. Ünnepélyes arcot vágott. Mi haptákba vágtuk magunkat. Mind az ötünkhöz volt néhány szava. „Réhon! Magának gyorsan jár az esze, de a szája egy fokkal gyorsabban. Vigyázzon, ebből még sok kellemetlensége lesz.”

Nagyváradon, egy „Világ-Öregdiák Találkozón”, 1999. június 19-én a következő sorokat jegyezte be az EMLÉKKÖNYVBE: „Szeretettel és őszinte tisztelettel, megbecsüléssel egykori, talán legkedvesebb tanítványomnak.”

A temetésén főtisztelendő Fejes Rudolf Anzelm premontrei prépost prelátus, búcsúztató beszéde részeként, felolvasta Elkísért bennünket a „Makk hetesbe is” írásomat.

Mondd, te képes lettél volna ezt elhallgatni?

Hát nem voltam én egy szerencsés fickó? Ilyen iskola… Micsoda tanárok…

– Az egyetem?

– Nem magyarázom újra el neked, miért lettem latin–görög tanár helyett kutató vegyész. Azt sem mesélem el újra, miért nem volt nekem jó Kolozsvár, Nagyvárad. Miért lett pont Arad?

Nem is nagyon lettem vegyész, 6 hetet bírtam ki egy laboratóriumban. Szeptember volt, valahol megszólalt „a” csengő!

Azt viszont elmesélem, milyen szélhámoskodásom tette lehetővé a sikeres egyetemi felvételi vizsgát.

Klerikális múltammal, Kanonok sori lakással, anyám házvezetőnői státuszával, a Szovjetuniót megjárt beteg mostohaapám fogászati rendelőjével a hátam mögött, esélyem sem lett volna a Bolyaira bekerülni. 1950-t írtunk.

Kereszt- és bérmaapám, gyermekkorom óta apám helyett apám, vállalta, hogy a gyámom lesz. Karbantartó lakatos volt, párttag.

1953-ban, 1954-ben a nyári vakációban az Infrățirea szerszámgépgyárban dolgoztam. Kaptam tőlük egy olyan sokpecsétes felmagasztaló ajánlást, amivel a kémia kar I. évén senki más nem rendelkezett. Sikerült „megvetnem az ágyamat” a Bolyain.

Az egyetemi éveimről, a Bolyairól is sokat írtam. A kommunista értelmiség képzésének és az osztályharcnak a melegágya volt, de MAGYAR!

Voltam kegyelt és voltam a kilátásba helyezett kizárás miatt reszkető, ijedt hallgató. Egészében tanárokkal, évfolyamtársakkal együtt, úgy „zusammen”: a Bolyai volt nekünk „az” EGYETEM.

Nagy István rektor elvtárssal, a munkás-íróval, a Ceaușescu által többszörösen megszégyenített, csalódott kommunistával való találkozásaimat már megírtam.    

Harmadévesen, 21 éves koromban, már megalapozott férfiként (ösztöndíjra) megnősültem.

Ismét kifújom magamat, dicsekedni fogok.

Befejeztem az egyetemet, valahol a Fogarasihegyek tövében, egy katonai táborban vitézkedtem. A Rehon Kornélia nevet viselő unokahúgom, tudtom és megkérdezésem nélkül, a kémia karra felvételizett. (Ha tudom, igazi örömként élem meg.)

Észrevette, hogy figyelnek rá. Úgy érezte, az első vizsgája nem sikeredett. A másodikra nem jelentkezett. Szégyenében! A dékán szétzavarta a fiatal gyakornokokat, keressék meg Réhon Jocó unokahúgát, dugják be a vizsgázók közé. Nellyke akkor már Várad felé vonatozott. „Jocó! Ha csak megjelenik, ha egy szót sem szól...” Egyébként, jók az egyetemi papírjaim.

– Tanár lettél Aradon...

– Galló Margit férjeként lettem „ismert” Aradon. A többi az aradiak előtt zajlott. A történtek könyvekben is olvashatóak.

Nehogy már kifelejtsem: 1954 októberében jelent meg első írásom a Vörös Lobogóban, egy sportcikk.

Hogy is mondta Mikes Kelemen? „Úgy szerettem Rodostót, hogy el nem feledhettem Zágont.”

Úgy szerettem az újságírást, hogy nem hagyhattam el az iskolát.

Huszonnyolc éve vagyok nyugdíjas.

Mit hallok már bő két évtizede? „Jocó, ma már nem úgy mennek a dolgok, mint a ti időtökben.” Így intenek le. Lebénulok. Ha iskolaügyben valami eszembe jut, igyekszem gyorsan elfeledni.

Kevesen vagyunk már öreg tanárok, a KG második nemzedékéből (1943–1977), alig néhányan. Nagyon úgy néz ki, hogy én vagyok az utolsó aradi „kumenista”. Viccelődünk: „kumenista” vagy csak párttag? Ki ez, ki az!

Voltam a rendszer „kegyeltje” (százalékember) (1957–1973), ezt követően szigorúan ellenőrzött megfigyelt. Kémgyanús, ausztrál kapcsolattal! Még most is röhögök. Mindig lojális voltam Romániához, egy kicsit Mihály király szimpatizánsa. Sajnos, a magyar értelmiség nevében nem Őt, hanem Ceaușescut köszöntöttem Aradon.

Huncut, vidám, könnyelmű fickó (is) vagyok. Tűrhető a hallásom, de kibírhatatlan a hangom.

Ha egyedül vagyok a fürdőszobában, s ha még iszom is „egy kis kurázsit”, bátorságra kapok, még a Marica grófnő dalaival is megpróbálkozom: „Voltam egyszer én is büszke bálkirály...”

 

***

 „Ne olyan nagyon fenn, hej, ti odabent,

Mert olyan úr már én is voltam, annyi szent.”

Ez tömény önirónia!

– Volt némi szereped az aradi magyar közéletben. Hogyan emlékszel vissza?

– Nincs válasz!

– Megszerzem neked az Alpesi fény I. kiadását.

 

***

– Erről akkor sem beszélek szívesen. Ott van néhány száz újságcikk, darabra számítva 16 (plusz-mínusz 3 könyv), attól függ, hogyan számolunk. Ha rőfre mérem, a polcon valamivel több helyet foglalnak el, mint a Piroska házaspár csodálatos színháztörténete.

A könyveim? Jó ponyvák! Íróhoz méltatlanok, „Író úrtól” elfogadhatóak. Józsi bácsitól figyelmet érdemlő teljesítmény.

Alma Mater Alapítvány? Csodálatos kaland, majd visszatérő rémálom. Beleizzadok. Annak idején „megvezettek”. Ennek ellenére, örök szerelem.

Előljáróink ebben a kicsiny aradi magyar világban csodálatos dolgokat csináltak.

Ehhez „de iure” nemigen járultam hozzá. De facto?  

Ami a magyar emberek közötti, föleg az értelmiségen belüli kapcsolatokat illeti, az viszont ocsmányul „el lett szúrva”. Váradon ezt „szebben” mondjuk. Ebben nekem is van néhány százaléknyi felelősségem. Az aradi magyarok ennél többet érdemelnének.

– Szegeden hogy érzed magad?

– Magánügy. Van a család, néhány jó barát és Juhász Gyula. A Klinika négy osztályán elég otthonosan mozgok.

Az elmúlt év novemberében bravúrműtéten estem át. Azóta kitűnően érzem magam.

Rendben vagyok. Magam körül rendet tartok. Folyamatosan nézem a sporteseményeket, megy a römi; napi adagom 2 cl kisüsti.  Kevés opera, sok musical és operett, még több Régi mániám végighajtatni a Stefánián, „Tangouri și valsuri celebre românești”, Femeia eterna poveste, De ce nu vii când castanii înfloresc...

Minden aradi könyvet elolvasok.

Szégyen? Esterházy Péter és Nádas Péter... juj! Megvettem A fehér királyt (Dragomán György), már majdnem minden nyelvre lefordították. Miért? Memoárt olvasok, mindenevőként.

Természetesen várakozó álláspontra helyezkedtem. Jocóka: „En garde!”  

 

– Zárásként mondj valami okosat vagy szépet.

– Szépet? „Egy kis nyugalmat kívánok én, egyetlen mosolyt kínálok én,”

 

Kérdezett, a  „mondottakat” lejegyezte

Váradi Károly

 

 

* Érveltem, győzködtem, beszéljen magáról. Ne sértse meg a barátait. (V. K.)