Tévés (sport)közvetítésekről – pipaárnyékban

(avagy: Niedermayer György zsurnalisztikus faggatása)

Tévéképernyőn túl, bő másfél évtizedig szinte azonos lelki hullámhosszon dolgozott együtt a mintegy tucatnyi tagú csapat a Román Televízióban, amely vezérkapocsként tartotta össze a hazai közönséget a nagyvilággal. Az efféle szakmai stáb nélkül tulajdonképpen soha nem létezett/létezne televíziózás. Jómagam, például, minden sportközvetítés után elmotyogtam magamban annak idején a stáblista gerincét alkotó 4-5 szakember nevét úgy, ahogy azt akkortájt élőben hallottam: Gheorghe Niedermayer, Gheorghe Schweitzer, Ladislau Moldovan, Dumitru Ciurea; továbbá az éppen szolgálatos rendezőt sem hagytam ki soha a Roger Georgescu, Sebastian Borode, Alexandru Căpuşneac, Ştefan Rizea, Ilie Iordan alkotta „kisegyüttes” közül.

Tudtam, hogy közülük a vezető operatőr, Niedermayer György aradi származású, ám személyesen csak 1989 decembere után ismertem meg, miután végleg hazatért a fővárosból, búcsút intve az 1986-os, diktátor házaspár által politikai májzsugorrá megroggyantott Román Televíziónak.

– Tizenhat évig dolgoztam a közszolgálati televízióban; ebből 13-at többnyire a sportpályákon töltöttem el – általában a lelátók tetőszerkezetén felállított televíziós kamera mögött ücsörögve, hol kánikulában, hol fagypont körüli hidegben, de leggyakrabban zuhogó esőben. A szakma iránti szeretetem mindig minden nehézséget, kellemetlenséget legyőzött – indította a minapi csevegésünket Niedermayer György, aki oly sportszerűen tapintatos, hogy kedvenc, igen stílusos, mondhatni szemrevaló pipájával csak „üresben” pöfékelt, hogy megkíméljen engem a dohányfüsttől.

– Akkortájt politikai diktatúrában éltünk; jelentett-e ez plusz nehézséget a tévés stábnak?

– Lehet, hogy meglepően hangzik: az akkor egyre erőteljesebb politikai feszültség nemigen gerjesztett rendkívüli nyomást, így aztán viszonylag nyugodtan dolgozhattunk. Leginkább az egy-egy mérkőzés alatt el-elcsattant pofon volt számunkra kellemetlen, hiszen feletteseink azért felhívták a figyelmünket, kerüljük az esetleges fegyelmezetlenségek közelképbe hozását. Volt olyasmi is, például, hogy egy Craiovai Universitatea–Bukaresti Steaua bajnoki labdarúgó-mérkőzést követően a helyi közönség, kedvenceinek kudarca miatt rajtunk próbálta levezetni tehetetlenségét, ám a lovas rendőrök segítségével sikerült elmenekülnünk a közvetítőkocsiig, ahol már biztonságban érezhettük magunkat.

Szintén az oltyán csapattal kapcsolatos egy orrkoppintásos jelenet, tudniillik a craiovai csapat jól ismert szélsőjét, Krizsán Zoltánt az edzője lecserélte, majd a pályáról elkeseredetten levonult válogatott játékos a kispadhoz érve azonnal rágyújtott egy Kent cigarettára; persze, a rendező vette a lapot és azonnal beadta a képet ország-világ számára. Ennek mindössze kollektív megrovás volt számunkra a kellemetlen következmény.

– Mintegy két évtizedes ismeretségünk alatt azt tapasztaltam, hogy nemigen kedveli a futballt…

– Ez így nem teljesen igaz, hiszen magát a labdarúgósportot kedvelem, csak a körítésként egyre szaporodó balhékat nem tudom megemészteni. Ami, sajnos, a futballpályákon, illetve azok körül egyre gyakrabban megesik. Nevezetesen: a rendetlen magatartásnak nincs közös metszéspontja a sportolással. Sajnálatos többek között az is, hogy a feszültségkeltő focimeccsek egyre jobban kihatnak a szurkolói egészségre, valamint a családi békére. Konkrét eseteket ismerek, amikor a kedvenc csapat kudarca oly szerencsétlen körülmények között mételyezte meg a családi békét, hogy az asszonyveréshez, netán szívinfarktushoz vezetett. Hát, ebből én nem kérek…

– Kétségtelen, hogy a labdarúgás társadalmi vetülete folyvást növekszik. A pólusarány viszont egyre kedvezőtlenebb, hiszen emelkedik a már-már bűncselekménnyé fajuló balhék száma. Ön szerint meddig lehet elmenni?

– Csupán önvédelmi receptet tudok ajánlani. Ugyanis a tulajdonképpeni sportolás, testnevelés csak az edzéseken történik: a mérkőzések üzleti alanyokká, azaz piaccá váltak, a kereslet-kínálat mocskos háttérből történő irányításával. Tehát: amennyire lehet, óvakodjunk a labdarúgást egyre erőteljesebben övező szennyáradattól!...

– A labdarúgással kapcsolatos viszonyának kielemzését követően rákérdezek: melyik/melyek az igazán kedvelt sportágai?

– A Forma–1-es autósport, a lovassport (díjugratás), a vízilabda, a jégkorong és a tenisz.

– Gondolom, utóbbi kettőt igen nehéz élőben közvetíteni a tévékamerákkal.

– Lehet, hogy paradoxonként hat, ha kijelentem: a teniszt viszonylag szakmailag könnyű élőben közvetíteni. Nehézséget ellenben az okoz, hogy nem tudni soha, mikor lesz egy-egy mérkőzésnek vége. Így aztán, nem annyira magát a munkát, hanem a maratoni bizonytalanságot nem kedveli a szakmai stáb. A hokit valóban nehéz közvetíteni, nem a korong kicsi mérete, hanem a játékosok által diktált fergeteges sebesség miatt.

A lovassport, s ezen belül az akadályhajtás már lényegesen nagyobb feladat. Történt olyasmi, hogy kamerával a kezemben bebújtam az egyik akadály alá; szerencsémre az előzetes számításoknak megfelelően a ló oly szép ívben ugrott fölöttem át, hogy engem megkímélt az esetleges sérüléstől.

– Ha már elmélyedtünk a szakmai fejezetben, milyenek voltak az ez irányú kapcsolataik a rendezőkkel?

– Mihail Panaittal szinte élvezetes volt a munka, hiszen ez a jeles rendező a közvetítések során arra törekedett, hogy a látvány színvonala a lehető legjobb mértékben színesedjék. Roger Georgescu angol lordra emlékeztető nyugis tempóban dolgozott, különösen nem törte magát, ami a tévénézőkhöz eljutó képek színesítését illeti.

Sebastian Borode rendező dinamikusabb volt, különösen a képvágás tekintetében. A szakma legnagyobb tekintélyének azonban Alexandru Căpuşneac rendezőt tartottuk – dinamikusan, rendkívül összpontosítva „tálalta” a képet a tévénézőknek. Az általa irányított közvetítésekről az angol szaklap igen érdekes írást jegyzett. Többek között kiemelték azt, hogy még a Wembley-stadionból 15 kamerával közvetített események sem voltak oly színvonalasak, mint a Román Televízió stábja által készített, mindössze négykamerás közvetítések.

Általában egy-egy kamera a pályát felező vonal jobb, illetve bal oldalán lett elhelyezve, a salakos futópályán; egy kamera a fedett lelátó tetőszerkezetén lett rögzítve, amely mögött jómagam vezető operatőrként ücsörögtem. A negyedik kamera a tribünön, az ún. felező szinten állt, ám leginkább csak tartalékként, nem állandó működéssel.

A stábunk valóban szakmai és lelki összhangban dolgozott, mint ahogy azt a már említett szaklap is kiemelte. Mindezért a pluszjutalom az volt, hogy a mi stábunkat foglalkoztatták a legtöbbet a Román Televízióban. Egyébként feletteseinknek nagyon tetszett, hogy mi nem ismertük a lehetetlent. Bármilyen nehéz feladatot kaptunk, ez volt a válasz: megpróbáljuk.

– A szakmai stábhoz tartozott legalább egy közvetítő riporter is. Velük milyen volt a kapcsolatuk?

– Elvileg nem sok közünk volt egymáshoz. Tudniillik a riporterek igencsak technikailag kötődtek a stábhoz; az adókocsiból kapták a mikrofonhoz a vonalat, s gyakorlatilag telefonon jutott el a hangjuk a tévénézőkhöz.

– Mégis, milyennek tűntek az egyébként a képernyők előtt ülők számára igen népszerű sportriporterek?

– Annyit mondhatok, például, hogy Cristian Ţopescu szerénységével, tudásával, felelős hozzáállásával tűnt ki. Ezzel szemben, mondjuk, Aristide Buhoiut – aki szintén ügyes riporter volt – emberileg önteltség jellemezte. Egy idő után ráállt teljes energiájával az Európai Utak című, igen népszerű műsorára, mellyel egyik adandó alkalommal egészen… Amerikáig jutott. Disszidálását követően csak 1989 decembere után látogatott újfent haza, s vagy két esztendeje váratlanul elhunyt…

– Félretéve a sportvilágot, kérem, ecsetelje röviden az ún. egyéb feladatok néhány érdekesebb és értékesebb jellemzőjét.

– Részem volt, például, a Mamaia-i Táncdalfesztivál, illetve az Aranyszarvas Dalverseny élő közvetítéseiből is. Az Adrian Păunescu irányította Flacăra Irodalmi Esték című maratoni műsorokból sem „hagytak” ki a feletteseink; az „óvintézkedési” útmutatásokkal együtt.

Aztán ünnepi kolindák, s egyéb népi jellegű művészi műsorok képmagnós rögzítésében is részt vettem. Több, az RTV-stúdióiban készített műsor is szerepelt feladataim között a bő másfél évtized alatt. Élvezettel készítettem, például, a TV-színház jellegű, rövid pódiumműsorok rögzítését.

– Milyennek látta úgymond testközelből a művészeket?

– Megvallom: Dida Drăgan énekesnővel volt a legkönnyebb dolgozni; hallatlan szakmai fegyelme, szerénysége, humánuma egy életre megfogott. Nemkülönben Margareta Pâslaru, akiről egyesek azt tartották, hogy igen nyűgös, raplis teremtés egy-egy forgatás alkalmával. Hát, én az ellenkezőjét tapasztaltam; semmi önteltséget, ki vagyok én-jellegű magatartást nem éreztem a vele való műsorkészítések kapcsán.

– Úgy tudom, a Ceauşescu házaspárból is kijutott magának. Az ez irányú munkájáról nincsenek értesüléseim, ezért, kérem, avasson be eme rendkívüli feladat műhelytitkaiba…

– Először is: a testközelség azt jelentette, hogy kb. 5-6 méternél közelebb nem léphettünk sem Elenához, sem Nicolaéhoz. Egyébként nemigen estünk át rendkívüli átvilágításon egy-egy közvetítés előtt, amikor az országos látogatásaira kellett elkísérnünk őket. Tény, hogy a „látottakról”, azaz a kulisszákban tapasztaltakról (festett tehén, színezett gyümölcs meg egyéb termékenységi szemléltetőeszközök) nem volt szabad egy hangot sem kiadnunk, még a magánéleti beszélgetések alkalmával sem. Egyébként épp úgy végeztük a munkánkat, mint – általában – bármelyik élő közvetítéskor. Hangsúlyozom: soha nem voltam párttag, mégis felvettek, dolgozni hagytak és megbecsültek a Román Televízióban azzal együtt, hogy nemzeti kisebbség tagja voltam és vagyok.

– Részemről szakmai műhiba lenne, ha nem kérdeznék rá: tulajdonképpen hogyan lett egy nemzeti kisebbségi (egykori) fiatalemberből vezető operatőr egy vörös diktatúra képviselői által ideológiailag irányított közintézményben?

– Édesapám egyik barátja oktatott az amatőr filmezés terén. Egy, női futballal kapcsolatos filmecskét is készítettünk együtt. Aztán: a Temesvári Rádió felvételi pályázatot hirdetett a televíziózás témakörében. Jelentkeztem a versenyvizsgára, és mintegy 100 jelölt közül sikerült az élen végeznem. Egyébként a másik sikeres jelölt egy temesvári fiatalember lett, akiről egyebet azóta sem tudok…