Tisza-part, foci, kapcsolatok

Szanád – olvassuk a helységnévtáblán, itt kell a Tiszához letérni. De előbb még felvesszük Pérót, a horgásztársat. A felesége magyar, mondja Boros Kálmán. Errefelé is divat a vegyes házasság.

Péró hozza a folyami kagylókkal tele vedret. A kagylót szereti a harcsa, mondja házigazdánk, márpedig ma főleg azt szeretne fogni.

Fél tízre, amikor „takarodót” fújnak, három, olyan harminc centi körüli harcsa, egy „bábuska” (ez lenne a koncér?), meg egy szép süllő úszkál a vizes vederben. A három kicsi hal, amit Suttyák Bandi fogott csonti-csalival, rákerült a harcsának szánt horogra.

***

Szombat van, meccsnap, a focit pedig a házigazda a vendégek kedvéért sem hagyná ki szívesen. Sebaj, mindenki megtalálja a neki való elfoglaltságot.

Megyünk hát Magyarkanizsára, futballmeccsre.

A Suzukiba még befér három ifjúsági játékos, a „nagycsapatok” előtt ugyanis ők játszanak. Valamikor Romániában is volt ilyen, Szerbiában még mindig van. Az ifjoncokat önkéntes szponzorok viszik kiszállásra, külön buszra nem futja.

Út közben áthaladunk Törökkanizsán (arra viszi a népdalban a hajót lefelé a víz), átszeljük a Tiszát, s ezzel a Bánságból át is értünk Bácskába. Magyarkanizsa szép, rendezett városka, kicsi híján tízezer lakosú; a tribünön majd mindenki magyarul beszél, „Vigyázz, Józsi, rajtad van”, szól az egyik néző a játékosnak, a „pápaszemet a bírónak” (vagy valami hasonlót) azonban szerbül kiabálják be a nézők.

Kanizsából egyébként van egy harmadik is, de az Magyarországon.

***

Ha már erre járunk, Zentát ne hagyjuk ki, javasoljuk házigazdánknak, aki vasárnap reggel a havonta, és éppen most esedékes nagyvásárba is elkalauzol.   

A vásárt egy fás-füves térségen legalább akkora helyen tartják, mint az aradi ócskapiac, a kínálat hatalmas: a ruha- és cipőfélétől a szegig és autóalkatrészig, az édességektől a kézműves termékekig ezerféle áru, és persze sok bóvli, a bámészkodó vagy vásárló temérdek.

De hát Zentából, amelyhez a törökverő hadvezér Savoyai Jenő által, Temesvár közvetítésével nekünk is van némi közünk, bennünket inkább a török végső kiűzését előrevetítő 1697. szeptember 11-i zentai csatát idéző Tisza-parti emlékmű érdekel. „Azt mondják, piroslott a Tisza a török vérétől”, meséli házigazda-idegenvezetőnk.  Megnézzük a Révész szobrát is a kecsesnek tűnő Tisza-híd közelében, az impozáns városházát és környékét, az érdekes szökőkutat, és szép emlékekkel távozunk ebből a kokett, nem egészen húszezres, majdnem nyolcvan százalékban magyar városból.

***

„Otthon”, Csókán már vár a város „polgármestere”. Házigazdánk nevezi így, holott valójában csak a helyi közösség vezetője. A szerbiai közigazgatás számunkra szokatlan, a „község” mást jelent, mint nálunk. A 4800 lakosú Csóka, például, város (maga a helység), de község is, további hét település tartozik hozzá. Ugyanígy Magyarkanizsa vagy Zenta. A község (a nagyobb közigazgatási egység) élén a polgármester áll, de minden egyes hozzá tartozó településnek (helyi közösségnek) is van elöljárója („polgármestere”), ez azonban nem fizetett, hanem csak önkéntesen vállalt, de megtisztelő funkció.

A szó arról folyik, amiért ez a találkozó tulajdonképpen létrejött Tornya és Csóka között, s amelyről időközben is többször esett szó. Arról, hogy van-e lehetőség, s ha igen, hogyan, milyen formában a kapcsolatok erősítésére, netán hivatalos felvételére. A végső döntés joga persze nem a mienk, de az első lépés megtörtént, s remélhetőleg folytatása lesz.