Szombaton délben az aradi Felsőtemetőben kivételesen népes gyászolósereg – egykori barátok, munkatársak, tisztelők, a megyei RMDSZ teljes vezérkara és az országos érdekvédelmi szervezet jónéhány markáns vezetőjének – részvételével református szertartás szerint eltemették Tokay Györgyöt, a 77 éves korában elhunyt kiváló politikust, közéleti embert. A Minorita kápolna előtt felravatalozott koporsó mellett egykori barátai, harcostársai álltak díszőrséget, az utolsó váltásban Kelemen Hunor szövetségi RMDSZ-elnök, Markó Béla volt RMDSZ-elnök, Borbély László és Frunda György.
Markó Béla temetésen elhangzott beszédét az alábbiakban adjuk közre.
Tisztelt gyászoló család!
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Amikor 1990-ben az első parlamenti választások után az RMDSZ-frakciók találkoztak, természetesen sokféle ember volt köztünk, sokféle elképzeléssel, tapasztaltak vagy tapasztalatlanok, idősebbek vagy fiatalabbak, de mindannyian ugyanarra vállalkoztunk: a Romániában élő magyarok érdekeinek képviseletére. Csakhogy hamar kiderült, nem gondolkozunk egyformán erről, ki-ki másképpen képzeli a hatékony érdekvédelmet, és nem ugyanúgy látjuk a román–magyar viszony jövőjét sem. Ma azt mondanánk, nem volt közös stratégiánk a kisebbségi politizálásról. Volt viszont a frissen megválasztott képviselők között egy ötvenes évei elején járó, őszülő úriember, kifogástalan eleganciával, néha barátságosan, néha gunyorosan csillogó szemüveggel, aki mintha a huszadik század elejének polgári miliőjéből csöppent volna közénk, a békebeli aradi kávéházak újságzizegéséből, kanálcsengéséből, ropogós zsemleillatából. Tudta, mikor kell csokornyakkendőt kötni, tökéletesen beszélt románul, nem tévedt el a bizánci udvariaskodás útvesztőjében, amikor mi még azon töprengtünk nap mint nap, hogy mit is keresünk Bukarestben. Tokay György kezdettől fogva tudta, mit kell tennünk, és azt hiszem, abban sem kételkedett, hogy amire vállalkoztunk, nehéz, de célravezető küzdelem lesz. Tulajdonképpen nem az összetéveszthetetlen stílus, nem is a kiváló szónoki képesség különböztette meg őt sokaktól, hanem ez az optimizmus. Más szóval: a remény. Elgondolkoztam, hogy hányféle helyzetben láttam őt az elmúlt évtizedekben: higgadtan, lelkesen, indulatosan, dühösen, kiabálva, elkeseredve, elérzékenyülve is, de igazság szerint sohasem láttam reménytelennek. Akkor sem, amikor a román parlament szónoki emelvényéről minden tudását és költői fantáziáját is mozgósítva toleranciára szólította a lincshangulatban levő termet, mindenkit megszégyenítve sodró erejű beszédével. Szavaiban ott volt a remény. A remény, hogy lehetséges a megbékélés. És ugyanazt a reményt hallottam ki minden mondatából akkor is, amikor itt, Aradon a tizenhárom vértanú emlékművénél előhúzott a zsebéből egy nagy vascsavart, és felmutatta: a várfogságából már kiszabadított, de még a minorita templom udvarán, rács mögött heverő Szabadság-szoborból származott. Nem emlékszem a szavaira, csak a belőle sugárzó meggyőződésre: hogy ismét állni fog a szobor. Mint ahogy nem vesztette el a reményt akkor sem, amikor még a kezdet kezdetén, 1993-ban egy neptunfürdői nem hivatalos kerekasztalon való részvétel miatt leárulózták azok, akik talán pontosan azért haragudtak rá olyan nagyon, ami belőlük hiányzott, és Tokay Györgyben megvolt: a remény zavarta őket. A meggyőződés. hogy lehetséges a román–magyar párbeszéd, és ha sikerül a kölcsönös érdekeket felmutatni, akkor meg tudjuk változtatni a két nép közötti viszonyt. Mérsékelt politikusnak titulálták őt is sokszor, és valamiféle megbélyegzés kellett volna hogy legyen ez a jelző: mérsékelt, szemben a radikális, tehát igazán kemény állásponttal, ám szerintem éppen hogy nem ez a különbség a kétféle magatartás között. A különbség, ismétlem, a meggyőződés. Voltak, akik hittek abban, hogy értelme van a küzdelemnek, és voltak, akik nem hittek benne. A munkában nem, a számonkérésben viszont jeleskedő hitetlen tamások pedig csak azt felejtették el, hogy ez a mérsékelt politikus bizony tudott nagyon kemény is lenni: például amikor éhségsztrájkot folytatott az aradi magyar iskoláért.
Egy generáció, a rendszerváltók nemzedéke búcsúzik lassan. Ki a politikától, ki az élettől is. Itt az ideje, sajnos, hogy meghonosítsunk nálunk is egy kifejezést: politikai életmű. Tokay György politikai életműve maradandó. Azáltal is, hogy parlamenti felszólalásait érdemes lenne tanítani az ifjú politológusoknak. Azáltal is, hogy miután egyik legfőbb követelésünk volt kezdettől fogva a kisebbségi minisztérium létrehozása, 1996-ban ő lett az első kisebbségi miniszter Romániában, és megadatott neki, hogy történelmileg is előzménytelenül kialakítsa egy ilyen intézmény helyét a kormányban és általában a közigazgatásban. Maradandó ez a politikai életmű itt Aradon is, mert Tokay György úgy volt országos jelentőségű politikusunk, hogy közben mindvégig ragaszkodott Aradhoz, ébren tartotta a tizenhárom tábornok szellemét közöttünk, hiszen ezeknek a mártíroknak a legfőbb üzenete éppen a mindenfajta zsarnoksággal való szembeszegülés, anyanyelvtől, származástól, nemzeti hovatartozástól függetlenül. Tokay Györgynek volt koncepciója az együttélés feltételeiről, volt hozzá megfelelő jogászi felkészültsége, de végül is, ezeken a képességeken innen és túl, politikai életművének maradandóságát az adja, amit ma többször emlegettem: a remény.
De igaza volt-e Tokaynak mégis, kérdezhetné valaki. Nehéz helyzetben vagyunk ma is, elakadni látszanak az eddig használt utak-módok az érdekvédelmi politikában, sokan kiábrándultak, sok a jogos elégedetlenség. Hát éppen erről van szó: barátunk, kollégánk, harcostársunk, Tokay György a mostaninál jóval nehezebb helyzetben, amikor gyakorlatilag semmink sem volt, sem nyelvhasználati jogaink, sem anyanyelvű iskoláink, képes volt ébren tartani másokban is azt az optimizmust, amelyre ma is nagy szükségünk lenne Erdély-szerte, Románia-szerte.
Igen, kedves Gyuri, közösen kerestük kínzó kérdéseinkre a választ, a megoldást hosszú időn át, közös a siker, közös a kudarc, de biztos vagyok benne, hogy a te munkád nélkül jóval kevesebbek lennénk. Iskolák számában, kétnyelvű feliratokban, visszavett javakban mérhető a te életed, és meg kell ma köszönnöm neked, hogy együtt munkálkodhattunk, együtt munkálkodhattam egy olyan politikussal, aki mindvégig értelmiségi tudott maradni, számára a politika nem karrier-lehetőség volt, hanem fontos esély közösségi céljaink megvalósítására. Ha valaki ma azt kérdezné tőlem, hogy milyen tanulságot kell a fiatalabbak számára átörökíteni a te politikai életművedből, talán azt mondanám, hogy először tisztáznia kell mindenkinek, mi célból akar politizálni, mit akar megvalósítani ezzel, és csak utána érdemes politikára vállalkozni. Ez a helyes sorrend, és egy búcsúzó generációnak a te naivnak tűnő, de helyesnek bizonyuló optimizmusodat kellene testamentumként utódaira hagynia.
Egyébként pedig, kedves Gyuri, meggyőződésem, hogy te nem csupán egy csavar voltál – az sem lenne kevés – a képzeletbeli erdélyi Szabadság-szoborban, hanem egy sokalakos szoborcsoport jelentős figurája, nevezhetjük áldozatvállalásnak, ahogy Zala György alkotásában is van ilyen, vagy kitalálhatunk más elnevezést is neked: a derű, a bizalom, vagy talán a következetesség.
Minden fájdalmunk dacára, jó arra gondolni, hogy egykor a történelem egy helyre sodort minket, és hogy értelme volt annak, amit cselekedtünk.
Nyugodj békében!
Hozzászólások