Trianoni kereszt

Apámtól hallottam először ezt a szót: Trianon.

Tízéves lehettem, talán tizenegy. A hatvanas évek közepén jártunk.

A trianoni kereszt – mondta apám, amikor a kartondobozból kihalászott (már akkor) kopott fényképek közül mutatta az egyiket. A kisméretű, rossz minőségű, (nyilván) fekete-fehér fénymázas téglalapocskát egyszerű, hatalmas kereszt uralja vigasztalan, jellegtelen tájban. Tövében, alig kivehetően, apró emberalak, fiatalkori apám. A kép hátlapján, jellegzetes kézírással: Kőszeg, 1943. IV. 20.

Apám a rengeteg aradi menekült egyikeként a bécsi döntések utáni Magyarország területén élte át a második világháborút. Vándor szabólegényként Nagybányán, Székelyföldön, Budapesten, Orosházán. És Kőszegen. Nagyon szerette ezt a várost, amelyet sohasem látott viszont, miután a háború végén a Vörös Hadseregével ellenkező irányban, kalandos úton hazatért Aradra. Sokat mesélt ottani boldogult úrfikoráról. De erről a képről, bárhogy erőltetem a memóriámat, mindössze annyit mondott: a Trianoni kereszt.

Jól emlékszem viszont a megmagyarázhatatlan borzongásra a komor kereszt láttán és az ismeretlen, titokzatos szó hallatán. Nem kérdezgettem apámat, ki tudja, miért, ő meg nem magyarázott, hiszen neki magától értetődő lehetett. Hosszú évekbe telt, míg e furcsa szó jelentéstömege lassanként megvilágosodott előttem. A konyhában egész nap szóló magyar rádióban és az esténként áhítattal nézett magyar tévében ez a szó sohasem hangzott el akkoriban. Könyvben, újságban – lett légyen az magyar vagy román – leírva nem láthattuk. Az iskolában nem tanították. Családi vagy ismerősi beszélgetésekben nem volt téma. Legalábbis nem úgy, hogy a gyerekek is érthessék.

A határok megnyílása után terveztem, hogy egyszer majd elmegyek apámmal Kőszegre. De már csak nélküle jutottam el oda az új évezred elején, Németország felől. A kereszthez, amely szerencsére nem esett áldozatául a nemzeti emlékjelek több évtizedes pusztításának, nem volt érkezésem elmenni. Valószínűleg nem is lesz már. Minek is? Elég ez a fénykép, sorsunk képe. Apámé, az enyém, fiamé. Meg további már porló, még élő, vagy csak születendő millióké. És hiába ismerem már alaposan a szót s mindazt, ami mögötte van, marad a borzongás, mikor néha előveszem a régi, apró fényképet, s apám helyett immár én mondom: Trianoni kereszt.

Hudy Árpád