Közös Európa: járható út vagy zsákutca?

Európa felvirágzáshoz vezet az EU, vagy zsákutcába? Érdemes volt-e egyáltalán folyamatosan kibővíteni az Európai Uniót, bekebelezni Dél- és Kelet-Európát? 

A nyugati mag fejlettsége terjed át az új tagállamokra, amit a több százmilliárdos pénzügyi átutalások céloznak, vagy inkább az új tagállamok problémái fertőzik meg a régieket?

A folyamatos bővítés, vagyis Dél- és Kelet-Európa bekebelezése a Nyugat két megfontolásán nyugszik: a Közös Európa eszméjén/utópiáján, illetve a vén kontinens globális hatalmi vágyain. Előbbi – túl a szellemi vágyakozáson – amolyan kárpótlás a két világháború önpusztítására, illetve a nyugati rossz lelkiismeret 1945-ért (Yalta), ’56-ért (Magyarország), vagy ’68-ért (Csehszlovákia). A második mozgatórugó viszont pragmatikusabb: a globális világversenyben Nyugat-Európa elvesztette 100 évvel ezelőtti pozícióját, amikor politikailag, szellemileg, tudományosan, kulturálisan és gazdaságilag uralta a világot, a két világégés annyira felemésztette erejét, hogy mások hozzájárulása is szükséges a globális befolyás legalább részleges visszaszerzéséhez. Dél- és Kelet-Európa hozzájárulásával megerősödve a vén kontinens pozíciója javulna a globális versenyben.

Európa déli perifériája a nyolcvanas években (Görögország 1981-ben, Spanyolország és Portugália 1986-ban) csatlakozott, 2004–2007-ben pedig a keleti periféria is EU-taggá vált.

25-30 év után a déli országok rengeteget fejlődtek, EU-s alapokból autópályákat, közutakat építettek, korszerűsítették kórházaikat, egészségügyi rendszerüket, kiépült turisztikai infrastruktúrájuk, Portugália felszámolta a 15%-os analfabetizmust. A 3 déli ország (az együttvéve kb. egymillió lakosú Ciprus és Málta túl kicsik, hogy komolyan befolyásolhassák az összképet) lakosságának életszínvonala látványosan javult. Elmarad ugyan a nyugati régiekhez képest, a különbség azonban lényegesen kisebb, mint 25-30 évvel ezelőtt, s jóval magasabb, mint amennyit saját teljesítményük alapján megengedhetnének maguknak.

Mindez 25-30 év alatt több százmilliárd euróba (2002 előtt márkába, frankba stb.) került a Nyugatnak, a déli országok hozzájárulása Európa fejlődéséhez minimális, jóformán semmilyen hozzáadott értékkel sem gazdagították az EU-t. Nyugat nem számíthat semmilyen megoldásra Déltől, sem tudományos, sem technológiai, sem gazdasági téren. Problémára viszont igen: az évtizedekig tomboló déli populizmus hatása megfertőzi immár a nyugati magot is, 2010 és 2011 arról szólt, hogyan mentsék meg az eurót az összeomlástól, amibe a déliek taszították, s a küzdelem kilátásai 2012-ben sem túl fényesek. Az óriási pénzügyi átcsoportosítások ilyen „eredményt” hoztak. Lehangoló, nem is csoda, hogy Nyugaton egyre többen vélik úgy, hogy Dél-Európa rajtuk élősködik. Érdemes volt-e a bővítés?

Kelet-Európa esetén valamivel jobb a helyzet. Már csak azért is, mert a nagyméretű pénzügyi átcsoportosítás csak 2000-ben indult be, s csupán Észtország, Szlovákia és Szlovénia az euróövezet tagja, a maradék 7 ország viszont megtartotta nemzeti valutáját. Vagyis nem fertőzheti meg az euróövezetet. Több mint 10 év alatt azonban Kelet-Európa is több százmilliárd euró ajándékpénzt kapott Nyugatról, egyesek, mint Románia azonban nem képesek lehívni a pénzt, Bulgária esetében pedig jelentős összegeket nyúltak le különböző „okos fiúk”. Az összkép azonban itt is siralmas: Kelet-Európa hozzájárulása a vén kontinens globális megerősödéséhez minimális, gazdasági teljesítménye lehangoló, segítségére nem lehet számítani, ha a Nyugat bajba kerül. Politikai téren Lengyelországnak mégis van valami hozzájárulása, a hivatalos EU-s politikává emelt Keleti Partnerség, a parányi (egymillió lakosú) Észtországban pedig a Nyugatot is irigységbe kergető informatikai forradalom zajlott. Ám két fecske sem csinál tavaszt.

Fejfájást – szerencsére kisebbet – azonban Kelet-Európa is okoz: Románia és Bulgária a korrupcióval, a magyarországi ellenzék – s nyomán haladva immár a romániai is – EU-s szintre exportálja belföldi problémáit, rögeszméit, Szlovákia pedig szinte minden szomszédjával bajba keveredett a kettős állampolgárság ellenzésével. Micsoda „áldás” a Nyugat számára!

Azért a Nyugat sem járt rosszul a déli és keleti perifériák bekebelezésével, hiszen felvevőpiacra lelt, hallani egyre gyakrabban. Egyesek immár gyarmatosítást említenek. Nézzük csak közelebbről: a tíz keleti tagország összlakossága kb. 100 millió (1990-ben még olyan 110 millió volt), ami első látásra jelentős piac. Tekintettel azonban a gazdasági teljesítményből fakadó felvevőképességére, a keleti piac talán még a 60 milliós brit vagy francia piacnál is kisebb. A 10 keleti tagország együttes GDP-je 917,55 milliárd euró volt (2010-es adat), kevesebb, mint fele Franciaország 1932,80 milliárdjának! A 60 milliós déli piac (Spanyolország 40, Görögország és Portugália 10-10) felvevőképessége még kisebb.

Világviszonylatban a 160 milliós dél- és kelet-európai piac jóval kisebb lehetőségeket nyújt a nyugati cégeknek, mint például az USA, Japán, Kína vagy más feltörekvő népes országok (Brazília 200 millió, Indonézia 250 millió, India 1,1 milliárd lakosú). Kétségtelen, a feltörekvő országokban nem minden egyén fogyasztó, a lakosság nagy hányada nyomorban él (áram, folyóvíz, egészségügyi ellátás nélkül, ahol a színes tévé, internet vagy személygépkocsi nem tömeges jelenség, hanem hiú ábránd), egyre nagyobb része azonban azzá válik.

A nyugati cégek EU-s bővítés nélkül is uralták volna a keleti és déli piacokat, aligha gondolja bárki is komolyan, hogy a 160 millió ember hűségesen kitartott volna a füstölgő Ikarusz buszok, régi Daciák és Ladák, írógépek, filmes fényképezőgépek, kézzel írt, postán elküldött levelek, s hasonló saját kifejlesztésű műszaki-tudományos „csodák” mellett, mellőzve az oly népszerű nyugati járműveket, internetet, számítógépeket vagy digitális fényképezőgépeket. Viszont bővítés nélkül nem kellett volna a piacok meghódítása mellé bonuszként több százmilliárdot fordítani a déli és keleti kórházak, iskolák felszerelésére, út- és csatornázási hálózatok felújítására, környezetvédelmük korszerűsítésére stb., mint például Szerbia vagy Ukrajna esetén.

Arról nem is beszélve, hogy a piacokat nem uralják egyedül, a kelet-ázsiaiak (japánok, dél-koreaiak, tajvaniak és különösen kínaiak) szintén nagyot kaszálnak, de semmilyen pénzügyi támogatást sem nyújtanak. Ráadásul a feltörekvő országokban presztízsberuházások is vannak: a világ legmagasabb épülete, legkorszerűbb mágneses vasútja, legkacsalábonforgóbb szállodája stb., melyeket főleg a nyugat-európai (illetve amerikai és japán) cégek kiviteleznek. Dél- és különösen Kelet-Európa azonban álmodni sem mer ilyesmikről, ami szintén csökkenti a piac vonzerejét a nyugati cégek számára.

Vonalat húzva: mit hozott az EU bővítése?

Dél- és Kelet-Európa számára fejlődést és mesterségesen magas életszínvonalat, amiről önerőből álmodni sem mert volna. Hát a Nyugat számára, amely jól elvolt magában is, magas fejlettségi szinten, általános jóléttel a bővítés előtt is? Érdemes volt-e ekkora pénzt befektetni éveken keresztül a vén kontinens egyesítésének nemes eszméjébe? Mert Európa világszintű globális megerősödése a keletiek és déliek hozzájárulásával egyre inkább illúziónak, sőt, utópiának tűnik. Pedig milyen jól jött volna például három Dél-Korea (Kelet- és Dél-Európa összlakossága ennél valamivel több) tudományos, gazdasági, műszaki hozzájárulása a vén kontinens globális pozíciójához!

Járható út az EU folyamatos bővítése, vagy zsákutca? Svájc gratulál magának, hogy nem lépett be, Nagy-Britannia pedig egyre inkább nyomdokait követi s távolodik az EU-tól. Németországban, Hollandiában és a skandináv országokban is felerősödőben az euroszkeptikus hangok, egyelőre a déliek élősködése ellen, s egyre gyakrabban hallani kétsebességű EU-ról.

Mert az együttműködés csak akkor lehet tartós, ha kölcsönösen előnyös. A Déllel való viszonyban 25-30 év után nem vált azzá, s aligha valószínű, hogy Kelettel szemben hamarosan bekövetkezik.