A dobozolás, és a világ fontos dolgai

Kedden este színültig telt az aradi Ioan Slavici Színház. „Önök nélkül itt most nem történne semmi” – mondta a megnyitón Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója, megköszönve a közönségnek a támogatást és érdeklődést. 

Bognár Levente aradi alpolgármester rövid köszöntő beszédét azzal zárta: „Ez a színház a miénk, és a miénk is marad”.

***

A Kamaraszínház ötéves évfordulóját egy ehhez méltó darab, Örkény István Tóték c. drámájának bemutatásával ünnepelte. Ez az első nagyszínpadi produkció, eddigi saját bemutatói ugyanis kis szereplőgárdát foglalkoztató kamaradarabok voltak. A mostani előadás a szegedi MASZK Egyesülettel, az Aradi Kamaraszínház állandó partnerével készült koprodukcióban, rendezője, Balog József is szegedi, a szereposztásban pedig – Éder Enikő kivételével – magyarországi színészek szerepeltek.

A Tóték eredetileg kisregényként íródott, aztán a szerző Bacsó Péterrel együtt színdarabbá írta át, s ebből készült 1969-ben Fábri Zoltán kultikus mozija, az Isten hozta, őrnagy úr! A film olyan elementáris erejű, hogy semmiképpen sem lehet megkerülni, figyelmen kívül hagyni a Tóték színpadra állításánál. Ezért talán az lenne a legszerencsésebb, ha a rendező, a színészek, a nézők, és persze a krónikás se látta volna a darabot lényegében hűen követő filmet, amely egyébként állítólag Örkény Istvánnak, az Őrnagy alakjának megformálása miatt, nem nagyon tetszett.

De miről is szól a Tóték?

A második világháború idején Őrnagy az állandó partizántámadásoktól rettenetesen megtépázott idegekkel az orosz frontról érkezik Tótékhoz, a csendes, nyugodalmas faluba pihenőszabadságra Gyula, a család katonafia révén. Aki azt reméli – családjával együtt – hogy ha az őrnagy jól érzi náluk magát, sikerül majd a „jó meleg” irodában meghúznia magát a rettenetes télben és átvészelni a háborút. A család mindent megtesz az őrnagyért, a frontnak készülő dobozok hajtogatásának tortúráját is vállalja. Az anya és lány még csak bírja valahogy az éjszakai dobozolást, Tót, a helyi tűzoltóparancsnok azonban, aki egy kis szundításra bárhová szívesen elbújna, lázadozik a maga módján, végül a nagy kartonszeletelővel négybe vágja az erőszakos őrnagyot.

A Tóték vígjáték (is lehet), mindenképpen szatíra, egyszersmind tragédia, az emberi kiszolgáltatottság drámája. Egy jó előadásnak valamennyi aspektust szem előtt kell tartania.  

A kamaraszínház társulata jól oldotta meg a feladatot. Harsányi Attila (Aradon többedszer) ezúttal is kiváló volt: olykor hisztérikus Őrnagya az akaratán kívül is a „felsőbb”, kiszolgálandó hatalmat testesítette meg. Bacskó Tünde (Anya) és Éder Enikő (Ágika, a lány) méltó partnerei voltak, Lung László Zsolt (a Postás és Narrátor szerepében) ugyancsak jól illeszkedett a darabba. Személy szerint Geltz Pétertől vártam volna egy jóval erőteljesebb, nem egy ennyire halk és erőtlen Tótot, akit ugyan – a helyzetből adódóan – az őrnagy maga alá gyűr, de nem adja könnyen meg magát. A darab leginkább kettejükre épül, és a mondanivalót gyengíti, ha az őrnagy egy erőtlen Tóton kerekedik felül. Persze lehet ezt a beállítást rendezői elképzelésként is felfogni, de azzal sem értek egyet.

Balog József egyébként mozgalmas, helyenként igazán ötletes darabot rendezett, nagyszerűen oldotta meg, például a dobozolást, érdekes volt a Postás és narrátor figurája, beállítása. Nem értettem viszont, mire szolgált a pár mondatos román szöveg, mint ahogy, például, a – mozgásszínházból kölcsönzött? – padhurcolgatás sem. Egy biztos: nem volt egy teljesen „földhöztapadt”, realista előadás.

A darab végén a kamaraszínház vezetője pódiumra szólított mindenkit, aki közreműködött a színpadra állításban, hogy a közönség megtapsolhassa őket. Megérdemelték.