A Grönholm-módszer

Hallott-e Ön, kedves olvasó, a Grönholm-módszerről (ami mellesleg a szerző találmánya)? Vagy Jordi Galceranról, a darab szerzőjéről?

Ha igen, akkor biztosan különlegesen tájékozott a mai színház világában.

Magam tegnapelőtt este találkoztam mindkét névvel a Pécsi Nemzeti Színház aradi előadásán (a Klasszikusszínház-fesztivál keretében léptek fel Arad testvérvárosának képviselői). S bár a darab (még) aligha mondható klasszikusnak (2003-ban mutatták be, katalán nyelven, a spanyolországi Katalóniában), s az aradi fesztivál profiljába is nehezen illeszthető bele, kétségtelen: egy igen jól megírt, komoly mondanivalójú színdarabhoz méltó előadást láthattuk. Bár, őszintén szólva, alig hiszem, hogy százas szériákat megérő sikerre lenne predesztinálva: egyetlen, mit sem változó egyszerű (modern) térben játszódik, a nézőt nem kápráztatja el pompás díszletekkel, ruhákkal, nem divatos „mozgásszínház”, és sok minden nem, ami igazán vonzaná az átlagos közönséget.

A Grönholm-módszer egy ízzig-vérig mai, fontos kérdéseket felvető, elgondolkodtató darab. Arról szól, hogy egy multinacionális vállalat vezető (nagyon jól fizetett) beosztásba munkatársat keres, és jelentkezőkben természetesen nincs hiány. A darab egy ilyen „válogató” lezajlását mutatja be: négyen (három férfi és egy nő, ellenfelek) vetekednek az állásért egy láthatatlan, személytelen bírálóbizottság előtt, ez jelöli ki a nagyon furcsa megoldandó feladatokat, hogy majd eldöntse: ki alkalmas a posztra.

Amit kezdettől tudni: egyikük a cég alkalmazottja, képviselője – de melyikük? Többek között ezt kell a pályázóknak kideríteniük. (Egyénileg vagy összedolgozva? – ez az egyik dilemma.) Aztán védőbeszédet kell tartaniuk, foglalkozásuk fontosságát védendő, egy zuhanó repülőgép egyetlen ejtőernyőjének megszerzése érdekében: a bohóc, a torreádor, a politikus, a püspök utas-e a legérdemesebb a megmenekülésre? Egy másik teszt újabb szélsőséges helyzet elé állítja a szereplőket: az egyikről kiderül, hogy transzvesztita, férfiból nővé akarja magát átoperálatni – betölthet-e egy jelentős posztot, ha nem is jelentette be a cégnél helyzetét? –, a másik súlyos magánéleti válsággal küzd – válófélben van feleségétől, s kié legyen a két gyermek, a nőnek időközben meghal az édesanyja – de nem mer kilépni a szobából, mert ezzel kizárná magát a versenyből stb. Együttes döntéssel kell kizárniuk valakit, pró és kontra (többnyire igen helytálló) érvek hangzanak el.

Szóval: a darab végig érdekfeszítő, de nem önmagáért való intellektuális játék. A végső eredmény tulajdonképpen érdektelen, de megemlítem: a „bomba” a végén az, hogy a négy szereplő közül három a cég beépített pszichológusa, s a „legerősebb jellemű”, kérlelhetetlennek és a körülményektől befolyásolhatatlannak, „megbízhatónak”, ám együttműködésre, emberi együttérzésre képtelen, végül is sérülékenynek bizonyuló szereplője kívülálló, a tulajdonképpeni megfigyelt végül is elbukik.

A szereplőkről csak annyit: valamennyien – nem tudnék sorrendet felállítani közöttük – remekül helytálltak, mindannyian „hozták a figurát” a színészi játék számára túl nagy teret nem engedő darabban.

***

A magyarul nem tudó közönség (több, az aradi színházi fesztiválon résztvevő kritikus, színész is jelen volt az előadáson) szinkrontolmácsolásban (mikrofonon keresztül) követhette az előadást. A mintegy százoldalas darab románra fordítása Matekovits Mihály érdeme, a felolvasó Fekete Réka volt).

Az előadás végén Arad város vezetősége szerény fogadást rendezett a pécsi társulat tiszteletére, amelyen felszólalt Bognár Levente aradi alpolgármester, Rázga Miklós, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, valamint az Arad Városi Tanács kulturális bizottságának elnöke (aki színészként már maga is fellépett Pécsett) – valamennyien a két testvérváros közötti kulturális kapcsolatok folytatásának, erősítésének szándékát hangsúlyozták.