A herélt kandisznó elmélkedései az emberről

Némi hezitálással írom le az „ősbemutató” szót, ami köztudottan azt jelenti: a világon legelőször mutatnak be valamilyen művet.

A Békéscsabai Jókai Színház és az Aradi Kamaraszínház közös, szerdán este  az aradi színház Studió termében bemutatott Sonkamenüettlegalább két vonatkozásban annak tekinthető: noha a darab egy XX. századi (tragikus véget ért) francia szerző művéből ihletődött, ilyen formában, minthogy az eredetihez képest átdolgozták, és zenés produkcióvá alakították, eddig soha, sehol nem volt látható.

Na most, Aradon.

(Csak zárójelben: az aradi magyar színjátszásban volt már ősbemutató; amire magam is emlékszem, az 1980-as években Kányádi Sándor egyik rövid, egyfelvonásos darabját játszotta legelőször a Periszkop Népszínház.)

A Sonkamenüett (a magyar cím bizonyára az eredeti darab átdolgozójától, Nótáros Lajostól származik, társszerzők Fekete Réka és Tapasztó Ernő) a francia Raymond Cousse műve alapján íródott. Regényként keletkezett, 1978-ban adták ki Stratégia két sonkára címmel (olvasom a Wikipédia francia változatában ­– magyar vagy román szöveget nem találni róla), később monodrámává dolgozták át, és – ugyancsak az említett forrás szerint – az 1980-as években a külföldön legtöbbet játszott francia darab volt.

Ha tehát R. Cousse neve nem tűnik ismerősnek, ne írjuk az ő rovására. Annál is inkább, mert 2010-ben már bemutatta az Aradi Kamaraszínház Gyerekességek című darabját – a temesvári Oberten János fordításában, Tapasztó Ernő rendezésében, előadóját, Lung László Zsoltot pedig utóbb a legjobb férfi alakítás díjával tüntették ki egy hazai monodráma-fesztiválon.

Ugye, milyen rövid és kihagyásos az emberi emlékezet?

Mellesleg nem lepődnék meg, ha a Sonkmanüett előadóját, a békéscsabai Tege Antalt is (hogy ne feledjem: játszott már Aradon, a Kamaraszínházban a Tündéri c. nagysikerű produkcióban) „megsértenék” valahol, valamikor egy előadói díjjal. Egy kiherélt, feláldozását váró kandisznó hiteles megformálása nem semmi színészi feladat. Tege pedig igen jól teljesítette, mimikával, mozgással, tánccal, szövegmondással. Apropó, szöveg: nem könnyű, a nézőnek első hallásra elég nehéz követnie, hisz nem egyszer filozófiai magasságokba szárnyal, meg a mozgásra, a fényjátékra (jól csinálta, aki kitalálta) is figyelnie kell. Némelyik jelenetből azonban teljesen egyértelmű számára, hogy a szegény (kb. XVIII. századi francia polgár vagy kisnemes öltözékében megjelenő) sertés a XX., XXI. vagy akárhányadik század emberéhez szól (mint ahogy bármelyik jó állatmese is) – lehetetlen, például, fel nem ismerni és a mához asszociálni a politikai irányzatokról (bal, jobb, közép stb.) kifejtett véleményét.

Nem vagyok biztos benne, hogy a Sonkamenütt igazi közönségsiker lesz, bár az előadó teljesítménye, a remek zene (Éder Enikő, Borsos Pál), a jó dalszövegek (az előadás végén elhangzott verset Lackfi János írta) erre predesztinálnák. A Sonkamenüett mindenképpen figyelmet érdemlő alkotás és előadás.