A mi Ibsenünk

A könyv szerzője, Enyedi Sándor nem tartozik azon színháztörténészek közé, akik a sokszor feldolgozott témákat írják meg újra meg újra. Kutatásai során a színészet – nemcsak a szakemberek számára – izgalmas, eddig fel nem kutatott kérdéseire keresi a választ, a színjátszás történetének „fehér foltjait” igyekszik feltárni az egész magyar nyelvterületen. (Művei nem Budapest-központúak.) Kislexikonjaiban (Rivalda nélkül /Budapest, 1999/; Színészek, színházak, városok /Budapest, 2005/) olyan adatokat közöl, amelyek eddig ismeretlenek voltak a színészet kérdéseiben jártasak előtt is, így ezek nélkülözhetetlen kézikönyvek a magyar színjátszás iránt érdeklődők számára. (A kötet végén a kiadó Enyedi Sándor összesen 14 hasonlóan érdekes és értékes munkáját sorolja fel.) Hiánypótló ez az Ibsenről szóló könyve is.

Henrik Ibsen (1826–1906) – akinek írói nagyságát sokan Szophoklészhez, Shakespeare-hez, Molière-hez mérik – különleges alakja a színháztörténetnek. Kevés olyan író van, akinek az élete során egy időben annyi támadója és dicsérője lett volna, mint neki. A polgári dráma megújítójának tartott norvég drámaíró életpályáját sikerek és kudarcok, darabjait rajongók és ócsárlók hada kísérte, de még az ellenségei is elismerték, hogy alkotásai remekművek.

A „fehér szakállú északi ember” (ahogy az egyik aradi kritikusa nevezte) kapcsolata a magyarokkal még 1849-ben kezdődött, ő írtaMagyarországhoz címen az egyik legmegrendítőbb elégiát negyvennyolcas forradalmunk bukásáról, később – már ismert drámaíróként – Jászai Mari közeli barátja. 1891-ben személyesen is járt Budapesten, a könyv tanulmányából idézve „látogatása nemcsak színházi, hanem társadalmi esemény is volt”. Olyan sűrű a programja, hogy nem tud eljutni Kolozsvárra, pedig nagyon szeretne, mert itt ebben az időben mutatták be a Kísérteteket (egy időben a párizsi Theatre Libre-rel, a bécsi Volkstheaterrel), és ezt a művét még sohasem látta színpadon. Márkus Emília Nóra-alakításáról azt nyilatkozta, hogy „ez volt a legjobb Nóra-előadás, amit eddig látott. (lásd a könyv 16. old).

Műveinek magyarországi sikertörténete viszonylag későn, az 1890-es években kezdődött, de ezt követően darabjai még az egészen kicsi falvakba is eljutottak „… talán el selehetne képzelni azt a helyet, ahol Ibsent ne játszanák” – idéz a szerző a nagybecskereki Torontál című helyi lap 1906. évi októberi számából.

Magyarul Ibsen 16 drámáját játszották, életében 9 darabja került színre, a többi a szerző halála után. Egyike a legtöbbet játszott külföldi szerzőknek, de részletes monográfia magyar nyelven még nem készült róla, a résztanulmányok is jóformán csak a főváros Ibsen-előadásaival foglalkoznak, sok a zavar, a tévedés a magyar nyelvű ősbemutatók időpontja körül is. Az előszó szerint ez késztette Enyedi Sándort a könyv megírására. Hatalmas feladatra vállalkozott, az előszó szerint a kötet célja, hogy„végigkísérje a magyar Ibsen-bemutatók összességét az első magyar nyelvű 1879-es előadástól az 2013. decemberi Radnóti Színházbeli Hedda Gablerig”. Az adattár 138 oldal terjedelemben követi nyomon a 16 Ibsen-dráma magyar előadásainak sorát. Maguk a művek (az eredeti norvég címet is megjelölve) abban a sorrendben következnek, hogy mikor volt az első előadásuk magyar nyelvterületen. Egy-egy darab kapcsán időrendben sorakoznak egymás után a bemutatások helyszínei, egy-egy szócikk a helység neve mellett tartalmazza az előadás (vagy előadások) pontos dátumát, a játszó társulat igazgatójának vagy magának a színházi intézménynek valamint a darab főszerepét játszó színésznek a nevét, végül az adatok forrását. Az első mű A társadalom támaszai (bemutató1879. január 31.), majd egy évtizeddel később a budapesti Nemzeti Színházban a Nóra (eredeti címe Babaotthon), ezt követően egy év múlva a Kísértetek, majdA népgyűlölő (A nép ellensége) és a többi mű. Érdekes, hogy Ibsen egyik korai, máig népszerű műve, a Peer Gynt Edvard Grieg kísérőzenéjével csak 1917 júniusában került színre először magyarul. (A drámai költeményt Aradon először 1931 decemberében láthatták a helybeliek, később1936 szeptemberében a Nyári színkörben is színre került, az amúgy is nagyméretű színpadot erre az alkalomra megnövelték)

A könyv nem csupán az adatok felsorolására szorítkozik, az adattárt 40 oldalas tanulmány előzi meg, amely (a bevezető szerint) „nem tartotta feladatának az Ibsen-művek tartalmi ismertetését, sem a művek drámatörténeti bemutatását”, de érdekesen, olvasmányosan tárgyalja a darabok sorsát a magyar színpadokon. Hangulatos képet kapunk az Ibsent játszó magyar színészekről, többek között Márkus Emíliáról, vagy a Kísértetek Osvaldját alakító Ivánfi Jenőről, Beregi Oszkárról. Sok újdonságot közöl a stagione-társulatokról, többek között Hídvégi és Könyves Jenő együtteseinek előadásairól. A tanulmány jegyzetei is mutatják a szerző abszolút tájékozottságát a témában.

Az egyetemes magyar színháztörténet számára rendkívül fontos, hogy (az eddig feltárt adatok alapján) végre könyv alakban összegezve olvashatjuk az Ibsen-drámák magyar ősbemutatóinak pontos időpontját, mert az eddig megjelent szakmunkák erről sok hibás, egymásnak ellentmondó adatot tartalmaznak. „.. Ha felsorolnánk a különböző Ibsen kiadásokban az első előadásokkal kapcsolatos tévedéseket, hosszúra nyúlna a lista – írja Enyedi Sándor–, így csak néhány vaskosabb elírást, hibát mutat be ezzel kapcsolatban, a munkájában.

Nekünk, aradiaknak a legérdekesebb, hogy itt volt a magyar nyelvterület első Ibsen előadása1879. január 31-én. A Színügygyámolító Egylet társulata ekkortűzte műsorra Ibsen A társadalom támaszaicímű drámáját. Az esemény jelentőségét növeli, hogy a dráma alig másfél évvel korábban, 1877 októberében jelent meg nyomtatásban, és novemberben játszották először Koppenhágában. „A magyar színháztörténet dicsősége, hogy az Ibsen-mű 1879-ben színpadra kerülhetett, a magyar színháztörténet szégyene, hogy e korai Ibsen-bemutató nem vált köztudottá”– írja az eseményről Enyedi Sándor. A mű egészen sajátos úton jutott el Aradra.

A dráma magyar fordítója, Deréki Antal, a sokat utazgató író (és színigazgató) egyik európai útja alkalmával hozzájutott a darab német vagy francia fordításához. A vállalkozó szellemű színészíró és fordítónak megtetszett a számára eddig ismeretlen mű különös kifejezésmódja, gondolatvilága, és lefordította. A drámát először Paulaynak ajánlotta fel, a Nemzeti igazgatója azonban azzal a megjegyzéssel adta vissza, hogy a fővárosi közönség még nem érett meg a mű befogadására. (Ne felejtsük el, az 1870-es évek második felében vagyunk, amikor Ibsen még nem igazán népszerű Európa nagyobb városaiban sem.) Deréki ekkor egykori színésztársának, E. Kovács Gyulának adta oda a drámát a mai szóval élve „tesztelésre.” (A fordító nem sokkal a halála előtt úgy emlékezett, hogy a darab a neves kolozsvári színésznél maradt.) E. Kovácsnak azonban valószínűleg nem tetszhetett annyira, hogy kolozsvári bemutatót javasoljon, ezért továbbadta a művet barátjának és színésztársának, az akkor Aradon főrendezőként dolgozó Mátray Betegh Bélának. Ő viszont látott benne fantáziát, és vállalkozott a színpadra állítására. Így történt, hogy Ibsen halhatatlan drámáját az aradiak láthatták legelőször magyar színpadon. Igaz, hogy a darabot akkor itt összesen kétszer játszották, s a korai aradi premier nemkeltett nagyobb visszhangot, de ez nem kisebbíti az előadás színháztörténeti jelentőségét, „kiemelt mérföldkő” – írja róla a könyv szerzője. ( A kuriózumnak számító előadásról részletes tájékoztatást közöl a 2012-ben megjelent Az aradi magyar színjátszás 130 éve című színháztörténet is.)

Szintén vidéken volt még két Ibsen-mű magyar ősbemutatója, mindkettőt Kolozsváron játszották először: a Kísérteteket 1890. április 23-án, aVadkacsát 1906. november 15-én.

Az adattárt lapozva az adatok tömkelegében sok érdekességre bukkanhatunk, lehetetlenség lenne felsorolni, hogy hány helyen és hányszor játszottak Ibsen-műveket a különböző társulatok még legeldugottabb helységekben is. A tanulmányban nemcsak Ibsenről, de színészekről, színházi és társadalmi eseményekről is sok újdonságra bukkanhatunk.

„A magyar Ibsen-kultusz nemzetközi viszonylatban is jelentős” – írja erdélyi származású színháztörténészünk a mű előszavában, a megállapítás igazságát a könyv tökéletesen igazolja.

Hogy élvezni tudjuk ezt az izgalmas kötetet, nem kell feltétlenül Ibsen-rajongónak lennünk, az adattár, de főként a tanulmány magával ragadhatja az átlagos színházkedvelő olvasót is, köszönet érte a szerzőnek. Az aradiak figyelmébe A társadalom támaszai miatt különösen ajánlom.

Piroska Katalin

(Enyedi Sándor: Henrik Ibsen drámái magyar színpadokon, Madách Irodalmi Társaság, Budapest, 2014)