Átadták az idei Kölcsey-díjakat

Január 22-e 1989 óta a Magyar Kultúra Napja az egyetemes magyarság számára: egyezményes dátum annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnusz szövegét, amelyet az Aradhoz közeli Gyula szülötte, Erkel Ferenc zenésített meg 1844-ben, s ha nem is akkortól hivatalosan, de azóta is a magyar nemzet igazi imája. A verset világszerte a legtöbb magyar ismeri és énekli ünnepi alkalmakkor. Az első versszaka hangzik el, amelyben minden lényeges benne van: 

„Isten, áldd meg a magyartJó kedvvel, bőséggel,Nyújts feléje védő kart,Ha küzd ellenséggel;Balsors akit régen tép,Hozz rá víg esztendőt,Megbűnhődte már e népA múltat s jövendőt!”

E néhány sor és Vörösmarty Szózatának „Áldjon vagy verjen sors keze, / itt élned, halnod kell” sorai száz éve az anyaország határain kívül rekedt magyaroknak különösen fontos.

***A Kölcsey Egyesület (van még néhány más, a Kölcsey nevét viselő egyesület is magyar nyelvterületen) 1881-ben alakult Aradon, és számos kiváló kulturális teljesítmény fűződik nevéhez – a legnagyszerűbb alighanem az 1913-ban megépült Aradi Kultúrpalota. A második világháború után betiltott magyar kulturális egyesületet 1990-ben Pávai Gyula tanár élesztette újjá. Mostani, pár éve megválasztott vezetőségének köszönhetően kiemelkedő szerepet játszik Arad magyar kulturális életében. Immár hagyomány, hogy Aradon a Magyar Kultúra Napjának a megünneplésére az aradi Kölcsey Egyesület, az Aradi Kamaraszínház és az Arad megyei RMDSZ közös szervezésében kerül sor.Az idei színvonalas ünnepséget vasárnap este az Aradi Bábszínház (és Kamaraszínház) székhelyén Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke vezette le. Többek között arról szólt – az Európai Unió atyjának, Robert Schumann-nak gondolataiból kiindulva („Mielőtt Európa katonai szövetséggé vagy gazdasági egységgé válna, a legnemesebb értelemben vett kulturális közösséggé kell lennie”) –, hogy a magyar kultúra alatt nemcsak a művészeteket kell érteni, hanem a minket körülvevő környezetet, a viselkedést, a szokásokat, a gasztronómiát, az életérzést, etikettet és gondolkodásmódot is. A magyar kultúra a magyar emberekben élő olyan szellemi és erkölcsi tartalom, amely nélkül nem létezhetne magyarság.Ezért veszélyes a globalista, anyagias, uniformizáló világ – hisz ennek egyik törekvése egyformává tenni magyart és nem magyart. De vajon, ha elveszítjük magyar kultúránkat – magyarságunkat –, s egyformák leszünk mi és mindenki, magyartól az eszkimóig, vajon nem épp emberi mivoltunk lényegét veszítjük el? Hisz az ember nem magányos farkasként élő faj – közösséget pedig csak összetartó erők képezhetnek.

„Nehéz időket élünk. Száz évvel ezelőtt a fizikai megsemmisítés határán voltunk. Most úgy néz ki, próbálkoznak a lelki megsemmisítéssel is. Hitünket, s közösségünk összetartó kapcsait feszegetik.” „Azokat díjazza Egyesületünk ebből a kis aradi magyar közösségből, akikben van hivatástudat, küldetéstudat, akik ezek egyikét sem adják fel néhány színes üveggyöngy talmi csillogásáért, akik azon dolgoznak, sokszor lehet, hogy ösztönösen – munkával, személyes példamutatással, létükkel –, hogy az összetartó erők egy irányba hassanak, erősítve ezzel közösséget, emberséget, magyarságot” – fejezte be beszédét.Berecz Gábor, a Kölcsey Egyesület elnöke elmondta: az Egyesület Elnökségének 2004. évi határozata alapján minden évben a Magyar Kultúra Napján két Kölcsey-díjat adnak át, az idei, január 9-i ülésének határozata értelmében a díjat Jámbor Gyula újságíró, az aradi Nyugati Jelen napilap örökös munkatársa az aradi magyar újságírás szolgálatában eltöltött fél évszázados tevékenységéért, valamint Fekete Réka, az Aradi Kamaraszínház művészeti titkára, az aradi magyar színjátszás újraélesztésében és megtartásában kifejtett tevékenységéért kapja. Az udvariassági szabályoknak némiképp ellentmondó sorrend bizonyára az időseknek kijáró tisztelet alapján alakult ki. A Kölcsey Egyesület elnöke beszédében azt emelte ki: „Bár igaz, hogy a jelen technikája óriási lépésekkel halad előre, mindennapi életünkben néha meg kell állnunk, elgondolkoznunk. Hiszen az életnek vannak humánus oldalai is, nemcsak a mindennapi hajsza vagy robot, kinek hogyan tetszik, emberi életünket is folytatnunk, élnünk kell nap mint nap. A kapcsolatok fenntartása, a társalgás, a közösségi élet, az egymásra figyelés, apró örömök és közös tervezések nagyszerűen változtatják meg az ember életét! Mai összejövetelünk is ilyen egymásra figyelés, a szépérzékre, az emberi szellemre ható eseményen veszünk részt”.Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke szabadon mondott beszédében többek között arról szólt, hogy honnan indult és hová jutott 1989 után az aradi (és romániai) magyarság: oda, például, hogy megünnepelheti a Magyar Kultúra Napját, kulturális és civilszervezetei vannak, gyermekeit – ha akarja – magyar iskolába járathatja.

„Laudare necesse est”

A díjak kiosztásával laudáció, a kitüntetettek érdemeinek felsorolását tartalmazó indoklás („dicséret”) jár, hogy tudja a tisztelt közönség, mivel is érdemelte ki a kitüntetett a megtiszteltetést.Jámbor Gyula laudációját Bege Magdolna, a Nyugati Jelen regionális napilap főszerkesztője olvasta fel Böszörményi Zoltán nevében. Fekete Rékát Tapasztó Ernő színművész, rendező, az Aradi Kamaraszínház igazgatója méltányolta.Alulírott krónikás, aki emlékezete szerint (legalábbis majdnem) minden aradi Kölcsey-díjkiosztón részt vett (az idei immár a 17. volt), a két mostani laudációnál színvonalasabbat még nem hallott. A díjakat Bognár Levente alpolgármester, az Arad városi RMDSZ elnöke és Berecz Gábor, a Kölcsey Egyesület elnöke nyújtotta át.  ***A Bábszínház termét megtöltők (akik ráadásként egy kitűnő, Szabó Magda írónő életéről szóló monodrámát is megtekinthettek Gajdó Delinke színvonalas előadásában) egy szép emlékkel távozhattak a Magyar Kultúra Napjának megünnepléséről.Ne feledjük azonban: magyarságunk megélése nem csak ünnepi alkalmakkor kötelező!

***Végezetül álljon itt a két laudáció teljes szövege, elhangzásuk sorrendjében:

AKI A SZAVAK EREJÉVEL MOZGATJA A VILÁGOTJámbor Gyula laudációja 2020. január 19-én, az aradi Kölcsey-díj adományozásának napján

Az élet törvény és valóság, mégis az ember, aki az élet törvényei szerint és a valóságban él, arra törekszik, hogy megváltoztassa azt, ami történt – jegyeztem le évekkel ezelőtt egyik füzetembe. A kiváló hírlapíró, a jó krónikás viszont nem tartozik ezek közé. Neki az a célja, hogy a valóságot, mint égbekiáltó igazságtalanságot, cizellált szavakkal megörökítse. Égbekiáltó igazságtalanságot? – kérdezheti tőlem ellentmondást sejtve a jámbor filozófus. Ha a valóság igazságtalanság, ebből eredően az igazság nem is létezik, akkor meg minek a cizellált, festett szavak? Nos, úgy vélem, a tényeknek, az azt alátámasztó érveknek létezik egy olyan valóságábrázoló regisztere, ha úgy tetszik térfogata, dimenziója, amely a pillanatot követő másik pillanat transzcendenciáját képes „lencsevégre kapni”, és úgy megörökíteni, hogy abban senki se kételkedjen, a benne izzó életet valódinak, megtörténtnek, az igazság kétségbevonhatatlan tanúvallomásának tekintse. Aki ilyen performanszra képes, az igazi művész, vérbeli újságíró, olyan, mint Jámbor Gyula! Aki mindennap elvérzik a történések harcterein, soha nem veti az élet szemére, hogy naponta áldozatot kell hoznia minden leírott szóért. Teszi ezt egyrészt azért, mert figyelme központjában fontosabb, életreszólóbb feladatok sorjáznak, nem jut ideje kesergésre, alkudozásra, meddő magyarázkodásra. Aki naponta jelen van a barikádokon, annak harcolnia kell, annak oly hangosan kell szólnia, hogy a világ másik végén is meghallják minden szavát.Az újságírás mennyei kenyér azoknak, akik nem akarnak a mennybe menni, de naponta keresztre feszíttetnek, hogy megméretkezzenek a világgal és önmagukkal. Hiszen a tanítás magját naponta el kell vetni a világ öntudatába, hátha szárba szökik a mágikus búzaszem. Kenyeret csak a csoda virágzik. Pascal azt írja: „Isten nagyobb mértékben akar hatni az akaratra, mint a szellemre” – azaz védeni akar bennünket a bűnbeeséstől, melyre csak szellemünk képes. De mi történik azzal, aki naponta bűnbe kívánkozik esni, és nem érdekli, hogy netán mindennap elkárhozik a lelke? Az újságírás napiparancs, amelyet nem az akarat, hanem a szellem diktál. Több mint ötven éve te ennek a szellemi munkának vagy az élharcosa, kornétása, kedves Jámbor Gyula.Te mindened odaadtad azért, hogy cserébe ne kapj semmit! Nem azért írtál, hogy mások elismerését kivívd, babérkoszorút tegyenek a fejedre, a dicsőség mámorában megfürödj. Belső tűz égetett, szavak vihara ösztökélt, a gondolat harcterein küzdöttél, soha nem lankadó erővel szavaiddal erős várat építettél körénk. És tetted ezt még akkor is, ha minden egyes megpróbáltatásod újabb megpróbáltatást szült. Nem agyagtáblára vésted, amit vésned kellett, de az aradiak és nem aradiak lelkébe, tudatába, szellemébe örökre bevésted magad.  Szereteted, hited a magyar szóban, a magyar lélekben, a magyar kultúrában, a magyar megmaradásban példaértékű számunkra!Veled örvendünk ezen a napon, a Magyar Himnusz ünnepén, Kölcsey Ferenc monumentális alkotásának ünnepén, és tiszta szívből gratulálunk kitüntetésedhez! 

Böszörményi Zoltán

***

Fekete Réka laudációja 

Van, akinek egy élet kevés. vagy elégedetlen vele, vagy újra szeretné kezdeni vagy csak egyszerűen be szeretné fejezni. van, akinek sok az, amije van, van akinek sosem lesz elég, vagyunk úgy, hogy kevés ez a kis élet. de én ismerek valakit, akinek az, amit kapott, amit adott, az pont akkor volt jó, pont akkor volt helyén, amikor annak a helyén kellett lennie, és úgy lettek elrendezve a dolgok, hogy ne legyen kevés ez az élet, hogy minden beleférjen, ne maradjon ki belőle semmi, és mégis maradjon valami utána... szóval...

Hol volt, hol nem volt volt egyszer egy szőke lány, aki egyszerűen csak szeretett beleélni a világba, Volt egy szőke, szemüveges lány, aki kiment Amerikába, mint a költők, írók, zenészek, színészek, képzőművészek szokták... És voltak városok és voltak országok, és keveredtek, folytak egymásba, mint a vérér-térképek az iskolai falakon: Kolozsvár, New York, Arad, Budapest, sok kis Magyarország, sok kis Erdély, sok kis Románia, és egy kis Olaszország. Hogy aztán végleg Arad maradjon... És a művészettörténet, és a zene, természetesen Chopin, és az elmaradhatatlan bicikli, amin Mácsai Pál, sőt még Cserhalmi György is utazott a csomagtartón. És az emberek, a nevek, a társak, a több mint barátok: Enikő, Harsányi, Tóni, Gabi, Lajos, Jóska, mondanám még, ha magamat is nem kéne ide sorolni. Akik vagyunk, így együtt ebben az Aradi Kamaraszínház nevű barátság-etűdben (ez megint csak Chopin miatt) hordozunk magunkkal valamit, kicsikét a világmindenségből. Miért maradtunk társak ennyi idő után? Miért merjük egymást felhívni késő éjjel, vagy akár hajnalban is? Miért bízzuk féltett, őrzött, kimondhatatlan titkainkat, kincseinket egymásra? Mert halhatatlanok vagyunk kedves, Réka, azért... És a leghalandóbbak is természetesen, a legsebezhetőbbek százféle változatban...nap, mint nap kinyílunk, újra is újra kivirulunk, hogy estére elfáradva és elszáradva teát főzzenek belőlünk Isten rabszolgái: a kacér múzsák.      

Csak egy kis pohár Unikum (az Unicum szintén olyan, mint Chopin, egy likőr-sanzon, és tudom, hogy a francai sanzon milyen jó egy pohár színház, egy korty előadás után), egy szál kék hosszú Dunhill a hangulat végett, könnyű is, súlyos is, mint minden, amit az elmúlt tizenkét évben sikerült... elérni, elveszteni, megtalálni, el sem érni, el sem gondolni, és meg sem próbálni. És így kerületek helyére a dolgok. Az el nem készült előadásokból... a meg nem ivott pohárnyi szövegekből, a meg nem éltekből, az átbeszélgetett, átdolgozott éjszakákból. „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” De mi arról akartunk beszélni, amiről mások hallgattak. Túl sok volt a zaj és túl nagy a csend. Kellettél ennek a színháznak. Kellettél ennek a városnak. Kellett neked ez a város. Kellett neked, ez a színház, soha másik. Ha az élettörténetedet kéne megírni, az eleje egy Kassák vers lenne, majd elcsendesedne lassan egy nagyregényben, belefolyna egy kosztümös filmbe, aminek egyik főszereplője egy Farkas nevű fiú, és végződne egy nagy opera-áriában, természetesen Veronában. És a legvégén belovagol egy férfi, akit nem lehet kihagyni egy szélesvásznú életből: Tibi. Mert a lovak és a férfi kihagyhatatlanok. Mint a színház: a másik nagy szerelem, a nagy kihagyhatatlan, a nagy kimondhatatlan. Mert a színház mélyebbre hatol, mint a barátság: barátabb a barátnál és nagyobb ellenség bármiféle ellenségnél, a minden lehetséges és a semmi sem szent szentsége, a legnemesebb bor és a műanyagpalackba fröccsentett cukrozott szenteltvíz keveréke. A szerelemből talán mégis van, de a színházból soha sincs kiút. Mi aradiak szerencsések vagyunk, hogy van egy Rékánk, és Rékának is szerencséje van, hogy van Arad. Ez az Arad nevű egyetlen valami, amit mi csak Aradnak tudunk hívni, olyan, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Van Aradnak egy olyan belső, isteni, egyetlen és megismételhetetlen jellemvonása, ami a sejtjeinkig hatol, és csakis mi tudjuk, mi, aradi magyarok értjük meg az igazi aradi génjeinkbe kódolt aradiságot. Réka Aradja pedig szép, olyan, amilyen bennünk valójában. Gyönyörű. A nézők megtöltik a nézőteret, Réka tudja, kinek hol a helye, mindenkit pontosan ismer, Réka színházában pezsgő és parfümillat fogadja a nézőt, és elhisszük, hogy általa jól van elrendezve a világ, hogy ez az a a város, hogy a mosdók tiszták és a korzón a bonvivánnak köszön a patikus, hogy a primadonna ingyen issza a tejszínes kávét a cigányzenétől hangos teraszon, hogy köszönöm jár minden jó reggeltért a piacon, és a jegyszedőnéni bérletet kínál a korcsolyapálya bejáratánál, ahol a direktor úr, cigarettáját nem a földre pöccintve megszólal: teltházunk van, kollegina, töltöm önnek a liliom-teát. Hol van Réka? – kérdik néha tőlem. Réka? Réka szöveget ír, Réka fordít, nem ér rá, mert éppen fényez, hopp, baj van, mert megjött a „nemzeti” kamionja és gond van a parkolóhelyekkel, nincsen kész a szövegkönyv, Harsányi ott ragadt valahol Békéscsaba és Miskolc közt, fél kéne venni, de a szerződést is fel kéne vinni, meg fel kell menni Pestre, Gdanskba autóval, onnan repülővel, mert akkor van öt előadás egyszerre, amikor egy is éppen elég volna, és a jelmezek kivasalva, fessen rettegnek a fogason, urak és művésznők ma milyen lábbal lépnek, ma melyik kezükkel nyúlnak beléjük, jogosítvány bent, ma megint vezetni kell, persze, mert mindenkinek jár, ugye, egy sör előadás után, és az estből még hiányzik egy vers, amit még nem írtak meg, nem baj, holnapig az is meglesz, de a dramaturgia még félkészen hever valahol az éneklő neuronok között, a laptop nem kompatibilis a videóprojektorral és a projektor megint olyan, mint az összes füstgép, képtelen beindulni, szétment a billentyűzet, ki fordítja le lengyelre a szöveget, ki viszi el a szállodába Crespo Rodrigoékat, ki teszi fel a legújabb anyagot a honlapra, ki viszi át fogában tartva... persze, hogy Réka... aki éppen ott van a fénypultnál, a hangosítóknál, a súgólyukban, az öltözőben, az ügyelőpultnál, a nézőtéren, a jegyirodábban, a szövegkönyvben, a kottában, a kottatartóban, a fotelben, a kinyíló és lehulló függönyben, a tegnap esti próbában, a holnapi teljesen félrecsúszott koreográfiában, a fény előtt, a fény mögött, hangtalanul a vastapsban, a megannyi díjban, láthatatlanul mindig ott van színházban, mint egy óvó, védő angyal, az örök és nyughatatlan shakespeare-i szellem, ott lesz mindig, mint az Aradi Kamaraszínház védőszentje. Köszönöm neked Réka. Fekete Réka.

Tapasztó Ernő