Az elvtársak és gyermekeik szeretik a banánt

Ha manapság tájainkon egy (bármilyen műfajú) alkotás címében az elvtársszó szerepel, az ismert történelmi előzmények miatt szinte biztosan felkelti a figyelmet. A banán napjainkban kevésbé, hisz, bár távoli vidékekről származik, mondhatni közönséges gyümölcs, minden élelmiszerboltban, piacon megvásárolható, viszonylag elérhető áron. Volt idő azonban, amikor amolyan státuszszimbólumnak minősült, mint minden, amihez csak kevesek juthatnak hozzá; az idősebb – a mai hatvanon, sőt ötvenen felüli – nemzedékek 99 százaléka úgy nőtt fel, hogy jószerivel nem is látott olyat. Az elvtársakkal társított gyümölcs ötlete tehát kétségtelenül hatásos, s a Szeretik a banánt, elvtársak? most 34. évében járó (mellesleg az általános és középiskolát Aradon végzett) szerzője, akinek több darabját hazai és magyarországi színpadokon is játszották, igen jó érzékkel tapintott rá, hogy miből lesz a cserebogár.

Az Aradi Kamaraszínház hétfői előadásában látott monodráma, a Marosvásárhelyi Yorick Stúdió produkciója nem akármilyen darab. Ezt azzal is érzékeltethetjük, hogy 2009-ben a BBC (van-e olyan, ki a világ egyik legelismertebb, zsinórmértéknek számító médiaszereplőjének nevét nem ismeri?) rádiójáték-pályázatán az angol nyelven benyújtott darab a legjobb európai drámának járó díjat nyerte el. Ami, hölgyek és urak, elvtársak és elvtársnők, nem piskóta.

A darab az 1989 előtti és utáni nagyjából fél évszázad történelmét eleveníti fel, egy (felnőtt) értelmi fogyatékos őszinte és gyermeteg visszaemlékezései formájában. Csak a darab vége felé derül ki, hogy a főszereplő, Robert Veres, avagy Veres Róbert valahol Londonban, egy rendőrségi kihallgatóban vagy fogdában (ahova bankautomaták kifosztása folytán került) meséli el életét. A történet pedig egy valamikori kádergyereké: apja a Ceauşescu-korszakban a rendszer követelményeihez feltétel nélkül igazodó pártfunkcionárius, aki feljelent, és akit feljelentenek, anyja idegbeteg háziasszony, ikertestvére idióta beteg, ő maga „szerelmét”, akinek apja egyébként a rendszer áldozata, az akkor hozzáférhetetlen banánnal próbálja meghódítani. Aztán fordul a történelem kereke: 1989 után apja a múlt rendszer áldozataként állítva be magát próbál érvényesülni, amíg, a leleplezés küszöbén a szívinfarktus el nem viszi, a magára maradt fogyatékos ifjút pedig az addigi vízvezetékszerelő-besugó, mert ugye, az embernek meg élnie valamiből, angliai rablásoknál használja fel.

A darab, természetesen, sokkal gazdagabb, egészében és árnyalataiban is a fentebb ismertetett mesénél, s bár a részletekben vannak a szerző életkorából, a személyes élmények hiányából adódó apróbb gikszerek, a történelmi valóságnak meg nem felelő mozzanatok, az idősebb korosztály azért értékeli Székely Csaba paródiaszerű művét, mert felidézi, szellemesen, élvezhető formában életének egy régebbi időszakát és ítéletet mond róla, a fiatal pedig, a harmincas körüli korosztály ebből, lényegében hitelesen, egy általa kevéssé vagy egyáltalán nem ismert korszakot ismerhet meg. Sebestyén Aba, az előadó tétova mozdulataival, arckifejezésével, beszédmódjával stb. egy nem könnyű szerepben elhiteti a nézővel, hogy egy értelmi fogyatékos igazat kimondó monológját látja-hallgatja mintegy nyolcvan percen keresztül.

A hétfő esti, teltházas előadáson mintha sok új, az eddigi (esti) előadásokról nem ismert arcot is láttunk volna a közönség soraiban. Ami örvendetes, hisz a kamaraszínház eddig is bőven igazolta, hogy megérdemli az érdeklődést és a bizalmat.