Egy Kossuth-díjas volt aradi diák

Amikor elolvastam az idei Kossuth-díjasok névsorát, két emberen is megakadt a szemem. Az egyik Ferenczes István székely író, a „Székelyföld” alapító szerkesztője, verses és prózai kötetek szerzője, aki gyerekkorában több vakációt Majláton töltött, mert a nagybátyja, Salamon András, Majláton volt plébános. Gratuláltam neki a kitüntetéshez, ő pedig elküldte egyik írását Majláthfalváról, amit meg is jelentettem a „Monográfia” bővített kiadásában.

A másik név, amin megakadt a szemem, Kálmándy Mihály nemzetközi hírű operaénekesé volt. Róla sok évvel ezelőtt hallottam Enderle Jencitől, szomszédomtól, aki padtársa volt a későbbi énekesnek az aradi, akkor 3-as Számú Líceumban. Azt mondta róla nem is egyszer, hogy Mihály hihetetlen bizonyossággal állította már akkor, hogy belőle operaénekes lesz, és ugyancsak hihetetlen kitartással mindent meg is tett ennek az érdekében. Azóta többször felfigyeltem rá, ha véletlen hallottam róla, mint most is.

Ezúttal azonban nem maradtam csak a felfigyelésnél. Sikerült megszereznem a telefonszámát, felhívtam és egyeztettünk egy időpontot, amikor beszélgethetünk.

Ebből a beszélgetésből idézek az alábbiakban.

– Hol születtél Mihály, milyen volt a gyerekkorod?

– Biharon születtem és Nagyszalontán jártam iskolába egészen a 10-ik osztályig. Édesapám agrár-technikus volt, ődesanyám tanítónő. Ők nagyon szeretően, mindenre odafigyelve neveltek mindhármunkat, a két testvéremmel együtt. Tanítottak bennünket rajzolni és énekelni, viszont a zene csak engem érdekelt komolyabban.

Zongoratanulással kezdtem, de amikor észrevettük, hogy jól énekelek, szép a hangszínem és nagy hangerővel rendelkezek, megbeszéltük a szüleimmel, hogy a 11-ik osztályba már Aradon iratkozom be, pontosabban a 3-as számú középiskolába, párhuzamosan ezzel pedig Rudolf Eduárd énektanárhoz járok majd a Népművészeti Iskolába. Tudtuk róla, hogy sok énekes pályakezdését segítette.

– Milyen emlékeid vannak az aradi évekből?

– Nagyon kellemes emlékeim vannak mindkét intézetből. A középiskolában egy nagyszerű osztályba kerültem, amelyikbe nagyon jó képességű gyerekek jártak, mint pl. Funkenhauser Pali, Gönczi Attila, Boross Jani, Irházi János, Raffai Tóni stb., és a lányokat se felejtsük el! Nagyformátumú, tapasztalt tanáraink voltak, nagyon tetszettek. Nem vették könnyen a tanítást, de pl. a matek- és a fizikatanár elnézőbb volt az olyanokkal, mint én, akik humán pályára készültünk.

A Népművészeti Iskolában Rudolf tanár úr nagyon sokat segített nekem, rengeteg mindenre megtanított. Sajnos ennek ellenére sem jutottam be első nekifutásra a Kolozsvári Konzervatóriumba. Szerintem egy 18 éves fiú hangi teljesítménye alapján még nem igazán lehet megítélni, mi válhat belőle. A felvételi vizsgaeredmények listáján a vonal alatt én voltam az első, az ottani tanárok is nagyon dicsértek és biztattak, hogy ne adjam fel, próbálkozzak még. Ezek után két évig katonáskodtam, arról az időszakról is sokat beszélhetnék. Lényeg, hogy az éneklést ez idő alatt sem hagytam abba, és két év múlva, fizikailag megerősödve sikerült bejutnom a Konziba. Ott a gondos, szakértő tanárok keze alatt gyorsan fejlődtem, már a második évben Angelotti szerepét énekelhettem a Toscából a Kolozsvári Magyar Operában. Az államvizsgán, ugyanazon a színpadon Nabucco címszerepét énekeltem, ami nagy siker volt, de az Operába akkor nem tudtak állandóra felvenni, ezért átmeneti kihelyezést kaptam a Tordai Kultúrházba instruktorként. Oda majdhogynem csak a fizetésemért jártam ki, mert nem volt feladatom. Szerencsére a Magyar Opera külsős munkatársként mégis tudott foglalkoztatni, sok szerepben számítottak rám.

– Mik voltak a következő lépések?

– Tudtam, ha komolyabb karriert akarok, ki kell, hogy kerüljek Romániából. Ekkor hallottam, hogy az NDK-beli Brandenburgi Színház kórustagokat keres egy bukaresti meghallgatáson. Elmentem, és felvettek. Természetesen kimentem, és mire lejárt a szerződésem, kijött az akkori feleségem is. Innen már nem Romániába jöttünk vissza, hanem Magyarországra utaztunk, ahol rövid időn belül el tudtam helyezkedni a Magyar Állami Operaházban. Sok szép szerepet énekelhettem itt, de továbbra is azt figyeltem, merre mehetnék nyugatra, vagy Amerikába. Ugyanakkor Budapesten az első fellépések után egyik siker követte a másikat, ezért végül maradtam. Párhuzamosan ezzel, egyre több meghívás érkezett pl. Olaszországból, Ausztriából, Spanyolországból és Görögországból, ahova mindig örömmel mentem fellépni.

Különben még most is megvan a román állampolgárságom, sokáig román útlevéllel jártam a világot. Amikor már nem volt hely a pecséteknek, a követségen kétszer is beragasztottak olyan harmonikaszerűen kihajtogatható papírokat, amikre tovább pecsételtek. Idővel olyan vastag lett az útlevelem, mint egy kisebb könyv. A mai napig megvan, megtartottam emlékbe.

– Mikor jártál utoljára Aradon?

– Ezelőtt két évvel volt a 40 éves érettségi találkozónk, azon ott voltam, és nagyon jól éreztem magam, jó volt újra látni az osztálytársakat.

– Jönnél-e Aradra énekelni? Sőt, javasolnám, hogy a koncert napján délelőtt meglátogasd a líceumot, hogy találkozz a mostani gyerekekkel. Biztosan sok érdekes dolgot tudnál nekik mondani, pl. hogy hogyan lehet ilyen kitartóan küzdeni egy jól kitűzött cél érdekében.

– Persze, ha idejében egyeztetni tudjuk az időpontokat, nagyon szívesen!

– Köszönöm!

Jankó András