Egy nő élete, avagy színház, egyedül

Az előadás kezdete előtt a néző üres színpadot lát, és átfut rajta: miféle show lesz ebből, ilyen lehangoló, díszlettelen „díszletben”? Aztán megjelenik egy fénybe és kisestélyibe öltözött magas, karcsú „bombázó” és pillanatok alatt néző érzi, hogy jó előadást lát majd, még akkor is, ha percek múltán sem sejti, hová fog az kilyukadni.

Mert úgy indul, mintha egy vajdasági magyar színésznő életéről szólna az One girl show. Az ifjú színésznő pedig, ha már ezt a mesterséget választotta, színpadra vagy filmvászonra kívánkozik – mindenáron, akár női bájainak bevetésével is, mert tudja, hogy a világ így megyen. És sikerül Belgrádban egy jó szerepet kifeküdnie.

Béres Márta mesél és játszik – mesél kislánykoráról, szüzessége elvesztéséről, színésznővé válásáról, egy őrült buli részleteiről – színesen, arcait váltogatva, díszlet és mondhatni kellékek nélkül. A kb. 70-75 perces produkcióban a (talán) háromszor váltott kosztümökön kívül egy szék, egy banán és egy csontváz szolgál „támaszul”. De főleg a hangja, az arcjátéka, a haja és a teste, a legkifejezőbb színészi kellékek, amelyekkel az ifjú, huszonéves színésznő mesterien bánik, megeleveníti a csitrilányt és az érett, sors üldözte nőt egyaránt.  

Áll, jár, mozog, rohan a színpadon, lefekszik különböző pozíciókba, tenyerével veri a „világot jelentő” deszkákat, s közben próbál kapcsolatot teremteni a nézővel (ezt mondják manapság interaktív jelenségnek), s meggyőzni a nézőt arról, ami már korábban elhangzott: a néző és színész egymásra utalt, egymáshoz hasonló érzelmekkel, gondolatokkal, az utóbbi előbbiért kész meghalni a színpadon, s hogy szeretniük kell egymást, mert egymás nélkül nem létezhetnek. Béres Mártát – aki a történetben a maga valóságos nevén játszik –, nagyon könnyű megszeretni: azon túl, hogy nőként igen mutatós, remekül játszik, és mindent el tud hitetni, amit akar. Szinte az apja csontvázával játszott, groteszk-morbid jelenetet is, nem beszélve az El Caminoról (erről a hétszázvalahány kilométeres, egy nem régi világslágerben is megénekelt spanyolországi zarándokútról). A néző csak akkor kap észbe, hogy itt esetleg nem is minden úgy van, amikor a színésznő életútjának két lehetséges változatát adja elő, s közülük az egyik nyilvánvalóan kitaláció, mindkettő valóságos nem lehet. Egyébként: a színpadi élet olyan, mint a valóság, így lesz igazán meggyőző, hiteles.

Ki írta ezt az elképesztően őszinte (vagy annak tűnő), rafinált szöveget? Maga a művésznő (sok az önéletrajzinak látszó mozzanat), vagy a rendező Urbán András, esetleg mindkettő, netalán egy harmadik? Akárki volt, jól csinálta. És milyen jó, hogy a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház produkciója eljött Aradra, az underground fesztiválra, és az itteni magyarok láthatták az Aradi Kamaraszínházban.  

Köszönjük.