Erdélyi magyar politikai érdekképviselet kurucokkal, labancokkal

A kuruc és labanc kifejezés a magyar történelemben valamelyest járatos olvasót messzire viszi vissza: a XVII. század végén–XVIII. század elején (beleértve a Rákóczi-szabadságharc résztvevőit is) Magyarországon a Habsburgokkal szembenállókat, illetve azokkal rokonszenvezőket nevezték így. És nemcsak a könyveknek, hanem a fogalmaknak is megvan a maguk sorsa: három évszázad multán, a múlt század végén, századunk elején visszaköszönnek az erdélyi magyar politikai érdekképviselet egyik oldalának szóhasználatában. Mert ma ott tartunk, hogy az erdélyi (romániai?) magyarság képviseletét (legalább) két párt vállalta fel. Hogy ez jó-e vagy rossz, hatékony-e vagy sem, arról megoszlanak a vélemények: mindkét félnek vannak érvei és ellenérvei.

Mindezt a Pécskán – Arad megye második legnagyobb magyar lakosságú településén – szerda este megtartott könyvbemutató kapcsán bocsátom előre. Ahol ősbemutatón került a közönség elé a nyomdából frissen kikerült, teljes példányszámban még ki se nyomott kötet, Toró T. Tibor munkája, a Két pogány közt egy hazáért, valamint Borbély Zsolt-Attila legutóbbi könyve (Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada). Minthogy ez utóbbiról idei aradi bemutatója kapcsán már beszámolt a Nyugati Jelen, ezúttal nem térünk ki rá részletesebben.

De honnan a Két pogány közt… cím?

Olvasóink közül bizonyára sokan ismerik a kuruc kor egyik közismert a Te vagy a legény, Tyudodi pajtás kezdetű nótáját. Nos, ennek kevésbé ismert második versszaka így szól:

Szegénylegénynek olcsó a vére:

Két-három fillér egy napra bére:

Azt se tudja elkölteni, mégis végtére,

Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!

Kétségkívül hangzatos, figyelemfelkeltő, hatásos cím, amelynek kapcsán azonban a könyvbemutató egyik (kivételes műveltségű) résztvevője azt kérdezte: melyik is lenne a másik pogány? Az egyik, kétségkívül, az RMDSZ.

A pécskai rendezvényt Nagy István tanár vezette be a két szereplő bemutatásával. Mindkettőt jól ismeri, hiszen Toró T. Tibornak, a még az „ántivilágban” a helyi szabadegyetemen tartott előadásai révén az Aradon is jól ismert, nemzetközi hírű Toró Tibor temesvári professzor fiának) egyetemi kollégája volt, Borbély Zsolt-Attila politológus pedig jó két évtizeden keresztül harcostársa. Róla azt mondta: megkerülhetetlen alakja lesz az erdélyi politizálásnak, mert nála senki sem írt alaposabban és körültekintőbben a rendszerváltás utáni negyedszázadról.

Borbély Zsolt-Attila eddig megjelent köteteiről szólt (közülük néhányat el is hozott), hangsúlyosabban kitérve a legutóbbira.

Toró T. Tibor, aki hosszú ideig az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke volt (nemrég lépett vissza Szilágyi Zsolt javára), felszólalását azzal kezdte, hogy az igazán fontos mű a Borbélyé, a magáé „kicsit ráadás”. A ráadás pedig a Pro Minoritate Könyvek rangos sorozatában megjelent nagyobb formátumú, jó 280 oldalas (apró betűkkel szedett) munka, amelyben az életút-interjún (Dénes László, az Erdélyi Napló főszerkesztője jegyzi) és a szerző securitate-dossziéjáról készült beszélgetésen (Sipos Géza, Transindex) kívül, mint a szerző mondta: az erdélyi magyarság életében fontos események kapcsán született „dühös publicisztikai írások” kaptak helyet. (Néhány kiragadott tanulmánycím, mutatóba: „Az egység kényszere és a jövőképek sokszínűsége. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet dilemmáiról, Szövetségi belső választások: egyszerű tisztújítás vagy az „erdélyi magyar parlamentarizmus” rehabilitációjának kísérlete, Közösségi érdekképviseletünk reformja. A polgári alternatíva, Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács határozata az erdélyi magyarság önkormányzásáról).

A részletes, nagyon tág teret igénylő ismertetésre nem vállalkozhatunk, de legalább a „kuruc–labanc” megfogalmazást tisztázzuk. Erről hosszasan beszélt Toró T. Tibor is, de a könyvének fülszövegében röviden és lényegretörően is megfogalmazódott. „A politikai szekértáborok lakóit a főhatalomhoz – az egységes és homogén nemzetállamot építő Bukaresthez – való viszony különbözteti meg egymástól. Amíg az egyik tábor – a labanc – alapvetően a bukaresti főhatalomba való beépülésben, az innen származó hatalmi eszközök használatában véli, hogy megtalálja a magyar érdekek érvényesítésének útját, addig a másik tábor – a kuruc – a közösség megszervezésében, belső erőtartalékainak kihasználásában és saját, Erdélyben működő, közjogosítványokkal bíró autonóm intézményrendszerének kiépítésében, egyszóval az autonómiában látja a megoldást a magyar megmaradásra és gyarapodásra”.

Toró T. Tibor elismerte: pillanatnyilag, az utóbbi választások tükrében, a labancoknak áll a zászló. Reméli ugyanakkor, hogy a 2016-os választáson megváltozik az eddigi 85–15 százalékos arány – a kurucok javára –, akik, erő birtokában, érdemben tudnak tárgyalni a két tábor közötti megegyezésről, az érdekképviselet közös felvállalásáról.