Eszteró István Róma felett az ég újra lángol

című verseskötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában.

A címadó vers a Néró felgyújtotta Róma képével az emberi értékek globális veszélyeztetettségére utal.

Az öt-hat év verstermését tartalmazó könyv alkotásai az egyén, a család, nemzet, emberiség talán legválságosabb időszakában az abszurditások túléléséhez keresnek fogódzót: a természet színeiben, ideálokhoz való hűségben, az egymásra találás örömében, gyermekünk, unokánk szemében.

Keresztény hitünkben. Önmagunkban. Igéink ragyogásában.

Bemutatására ősz táján kerülhet sor először Temesváron.

 

Aranylázban égő

 

Ha elsüllyedt aranypart, hazudozó Horn-fok,

s csak belülről derengnek halvány horizontok

 

már másféle jégheggyel, zátonnyal tűzdelve,

ahová lobogót csak elvétve tűz elme,

 

szitát lóbálgatsz idők homokját szitálva,

aranylázban égő, tán összejön a tálra

 

valami az elherdált kincsekből végtére,

mi szívnek alagútján világít éjfélre,

 

talán egy hamvadó nap időüledékből

felkelvén felragyog az újjászületéstől

 

derengő sátoron, mely nem illúzió,

egek szűz ponyváját kinek kihúzni jó,

 

hol szívélyes szirmok színétől meglepve

virágkikötők közt vitorlázik lepke

 

tengerkék levegőn hullámzó derűje,

míg kincskereső nyárba nyakig elmerülve

 

tépitek a szitát, enyém-e vagy tiéd

a csillámló homokszem, röpke pitypangpihék,

 

s a szél kölyökkutyája örömködös szemmel

sodorja, viszi, rázza részeg győzelemmel

 

fején átbucskázó makrancos habokba,

míg bűnös pillantással lábad elé dobja

 

a szétcincált eszközzel lelkének aranyát,

mely túlragyog Horn-fokot, Tónyát-Baranyát.

 

Ahol a hajnal csendben tejet forral

 

Volt egy szülőház renddel, gyerekkorral,

ahol a hajnal csendben tejet forral,

harmatot gyűjt a gyep, jámbor csordának

tülkölni nyári napkelték sort állnak,

 

volt káosz, erőszak, vérszívó nadály,

pincét padlásig felsöprő szabály,

vad iszony, mit gyermek felnőtt arcról

mindörökre tudatába karcol,

 

volt száz kedves játék, rémmese, pánik,

bűntudat, ami rettegőre rányit,

éjféli árny csillagos kert alatt,

marhavagon, mely időt elragad

 

zord Baragánig*, szörnyű ijedelme

kalandnak tűnt, míg növendék az elme,

volt csüggedt nótázás, civódás, könnyek,

mikor nem is lenni lett volna könnyebb,

 

rádiórecsegés, Amerika hangja,

titkolt reménység ínséges adagja,

mintha jeges csipkebokorból dadogna

tört magyarsággal Isten fogvacogva,

 

míg beleroggyant bíbor hullámába

hars háborúkba térdelt hidak lába,

nem azok közt dúlt, kik belehalnak

csaliként az aranypénzes halnak…

 

de tán az ég felé kanyargó utcák

Teremtő kézjegyét le nem hazudják,

kilengő tornyukat köti a zsoltár,

amerre földrengés százszor is volt már.

 

Utolsó szonett

 

Visz az idő, megyek utánad,

talán porszemem meg is találhat

valahol utolsót lehelve

szívedből nyílt virágkehelyre,

 

s akkor  a lelkünk másik korban

kigyullad egy csipkebokorban

piros bogyókkal fényárt vetve

eljövendő szerelmesekre.

 

Leszünk hajukkal szálló illat,

melyet a szél ajkával illet,

nyelvük hegyén csókokra ringó

 

rózsaszínű ízlelőbimbó,                 

leszünk az összeérő térdük,

amikor kirügyezünk értük.