Fél kézzel nehéz tapsolni

Szombaton este az aradi Megbékélés parkjában egy adott pillanatban Giuseppe Caranannte olasz karmester – miközben hazájának egyik közismert, közkedvelt, fergetegesen előadott canzonettjét vezényelte – a közönség felé fordult és ütemes tapsra buzdította. Mérsékelt sikerrel. De nem azért, mintha a közönség közömbös lett volna. Ellenkezőleg: a pontosan kétórás La canzone d’amore, azaz A szerelem dalai című gála egyöntetű elismerés mellett folyt. Csakhogy az említett pillanatban már jó háromnegyed órája (Lovas Zoltán műsorvezető ígérete és varázspálcája ellenére) kitartóan esett az apró, sűrű szemű eső – még szerencse, hogy nem zuhogott –, a teret teljesen megteltő közönség jó része már elhagyta a helyszínt, s az esernyők alatt szorongó ottmaradottak (jó kétszázan biztosan kitartottak a végéig) fél kézzel (a másikkal az esernyőt tartotta) nemigen tudtak tapsolni.

Kedves mester, ne vegye udvariatlanságnak az aradiak „elutasítását”: többek szerint (az előadás után hallottam) ez volt az eddigi legjobb gála. Kezeljük a megállapítást fenntartásokkal, de az nem vitás, hogy mindenkinek nagyon tetszett. Az aradi filharmónia zenekara, a Robert Daniel Rădoiaş vezette akadémiai kórus, a három igen jó szólista – Gabrielle Mouhlen holland szoprán, Enrico Terrone olasz tenor és az aradi, mindössze 23 éves Paula Iancic... Ez utóbbi igazán kellemes meglepetés: nemcsak szép, csinos, hanem nagyszerű énekes, aki előtt, biztos vagyok benne, igen szép jövő áll.

Fix este tízkor ért véget a gála, abban a pillanatban (ilyen nincs, mondaná, aki nem látta), amikor az eső is elállt egy időre.

Aki azonban a végéig kitartott, nem bánta meg, mert nagyszerű zenei élményben volt része. Köszönet érte!