Kortárs szerzőkkel nyelvről, irodalomról

Hát már hogyne mennék – válaszoltam határozottan a pályatárs, volt jelenes kolléga, Pataky Lehel Zsolt rádiós újságíró (Temesvári Rádió, Kossuth Rádió), a PRO MOVE Arad Egyesület vezetőjének kérdésére, hogy ott leszek-e a magyar nyelv napja alkalmából a Tulipán könyvesboltban és borozóban általa szervezett rendezvényen.

Karára (Karácsonyi Zsolt – az alábbiakban K. Zs. – költő, műfordító, kritikus, a Helikon c. irodalmi lap főszerkesztője, az EMÍL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) elnökére, valamint Zsigára (Papp Sándor Zsigmondra – író, újságíró, jelenleg a budapesti Kossuth Kiadó szerkesztője) őszintén kíváncsi voltam.

Karára azért is, mert egy ideig kollégák voltunk az aradi napilapnál, ő még „zöldfülüként”. Csütörtökön este nyilvánosan elismerte, hogy (kimondottan tehetséges – ezt már alulírott teszi hozzá) fiatalként nem könnyen illeszkedett be az újságírás napi robotjába, amelynek során az ember nemcsak azt írja, amit szeret, hanem azt is, amit éppen kell. Úgy érezte: többre hivatott (ez utólag fényesen beigazolódott), s adandó alkalommal „dobbantott” is szülővárosából, Aradról.

Tudtam, nagyjából, róla, hogy „miket művel” – de nagyon meglepett, hogy többek között 10 (tíz!) műfordítás-kötet – négy regény, vers, esszé – is sorakozik a neve mellett, köztük egy jókora méretű Emil Cioran-tolmácsolás (románról magyarra). Ez utóbbi lefordítása, például, hiszem, pokoli kínokat – és utólag mennyei örömöket – jelenthetett.

Zsiga (Papp Sándor Zsigmond, a továbbiakban P. S. Zs.) az 1990-es években szintén megfordult Aradon, itteni főiskolásként, s a helyi amatőr színtársulat rendezőjeként is működött. Emlékezetem szerint akkor már jó pár irodalmi írása megjelent, hisz íróként könyveltem el. Hát persze, hogy nem lett (a családi hagyomány folytatójaként) fogtechnikus vagy fogorvos: Nagyváradon, majd Kolozsváron kulturális újságíróként folytatta, végül a határon túlra került, a Népszabadság kultúrrovatához, hogy aztán a lap megszűnésével kiadói szerkesztőként dolgozzon tovább. Jelenleg második regényének befejezésén dolgozik (miközben már a harmadik jár a fejében).

Ők voltak hát a csütörtöki est szereplői (a nap folyamán a Csikyben is találkoztak diákokkal), akik Pataki Lehel kérdéseire elmondták, mit is gondolnak a hazai és külföldi (közelebbről erdélyi) magyar irodalommal, magyar nyelven érvényesülésről kapcsolatos dolgokról.

Csak néhány kijelentés, megállapítás a jó másfélórásra nyúlt beszélgetésben felmerült témákkal kapcsolatban.

– Erdélyben legalább két tucat olyan olyan magyar szerző munkálkodik, akiknek, akár fordításban, bármikor, bárhol megjelenhetnének a művei. (K. Zs.)

– Kezdetben hiúságból ír az ember, hogy írásai megjelenjenek, hogy lássák, elismerjék, aztán azért, mert úgy érzi: fontos mondanivalója van. Akkor is írnék, ha tudnám, hogy könyvemet csak két ember olvassa el. (P. S. Zs.)

– Az utóbbi időben mintha újból érdeklődés mutatkozna román irodalmi körökben a hazai (romániai) magyar irodalom iránt (K. Zs.), mert rájöttek, hogy ezek értékesek. A hosszú szünet (a románra való fordítás hiányáról van szó) azzal is magyarázható, hogy a régi (magyarul jól beszélő) gárda kihalt, és csak most kezd jelentkezni a fordításra felkészült új nemzedék. A fordítás elősegítése állami támogatás és szándék kérdése is.

– Az irodalom napjainkban oda került, ahol mindig is volt: az elit „privilégiumába”. Bár egyre többen olvasnak sokat, és egyre többen keveset. A magyar kereskedelmi tévékből, például, teljesen kihalt az irodalom. (P. S. Zs.)

Mindenesetre köszönet, hogy eljött Aradra a két alkotó. Nagyobb közönséget érdemeltek volna.