Közösségépítés a szórványmagyarok megmaradásáért

A kerekasztal beszélgetésen a szerző, Lehoczky Attila a szórványban élő magyarok felgyorsuló beolvadása okainak a fejtegetése után, Tóth Csaba jogász arról beszélt, hogy azt is figyelemmel kell kísérni, hogy manapság a 0-18 év közötti szórványban élő magyaroknak az aránya jóval alacsonyabb, mint az 50 év fölöttieké.  Pontosabban Aradon és a megyében sokkal több 70 évesnél magasabb korú ember él, mint 3 év alatti, szerinte ugyanis a szaporulatnak a katalizátorait nehéz kitermelni, amikor a magyarság már bizonyos alacsony számarány alá jutott. Tapasztalatai szerint a legkisebb közösségekben is kerül egy-egy ember, aki felvállalja a katalizátor szerepét, ha mégis hiányzik, akkor a beolvadási folyamat felgyorsul. Mindezek ellenére nem szabad elsiratni az Arad megyei magyarságot, de ami látszik, azt tudomásul kell venni. Harminc év múlva valószínűleg abban a helyzetben leszünk, mint az összes többi megyei kisebbség Arad megyében, ahol az egyetlen kisebbség, amely még valamilyen szervezettségi szinten létezik az oktatás, az egyházak, valamint a civilszervezetek szempontjából, az a magyar. A többieket a többségiek is úgy mutogatják, mint az amerikaiak az indiánokat. Ezzel együtt, a szlovákoknak valamilyen szinten megnyilvánul a közösségi összefogásuk Nagylakon, mert ők egy helyen élnek. Tóth Csaba úgy érzi, egyéni szinten megéljük a magyarságunkat. Aki viszont nem éli meg, az már amúgy is beolvadt. Ha egyéni szinten megéljük, akkor meglehetnek azok a katalizátorok, amelynek a jóvoltából közösségi szinten is megéljük. A Fehér megyei magyarokhoz viszonyítva, hatalmas előnyben vagyunk, hiszen az anyaország mellettünk van. Ha 50 év múlva ránk is úgy mutogatnak a román politikusok, hogy vannak magyarok, de nehéz megtalálni őket, és csak mutatóban kerül egy-kettő, még akkor is meglesz számunkra a menekülés, hogy megélhessük a magyarságunkat, csak éppen egy keveset utaznunk kell. 

Fekete Károly visszagondolva a magyar állampolgárság megszerzésére, kifejtette: benne is volt egy olyan érzés kimondatlanul, hogy szükség esetén átmenthetjük a mai szálláshelyünket.

Elsorvadó oktatásunk kerékkötői

Nagy Istvánnak a hallottakról a tornyai iskola jutott eszébe, ugyanis 1982-ben az oktatási igazgatás bejelentette: Tornyán megszűnik a helybeli általános iskola bentlakása, ezért egyszeriben megszűnt az V–VIII. magyar tagozatú oktatás. Rövidesen tönkre ment az elemi oktatás is, eltűnt a magyar iskola, az óvoda még valameddig létezett, a hozzá tartozott Szederhátról már nem is szólva. Azzal együtt, hogy csupán néhány embernek a fizetését érintette, egy államigazgatási döntéssel mindent megszüntettek. A nagyvarjasi gyerekek egy ideig ingáztak Nagyiratosra vagy Pécskára, ahova manapság a tornyai V–VIII. osztályosokat ingáztatják naponta. Szerinte az erdélyi magyar közösség a választási kampányon kívül, semmi fölött nem rendelkezik, bármit is próbálunk állítani, mert a tanterveinket Bukarestben, románok készítik, a tankönyveket is ugyanott, ugyanazok hagyják jóvá. A román tankönyveket magyarra fordítják, de még olyan törekvés sincs, hogy azokat magyar szakemberekkel fordíttassák le. „2019-ben az iskolaigazgató megkérdezte tőlem: tanár úr, nem akarna-e román tankönyveket magyarra fordítani? Azt válaszoltam: ha úgy adódik, vállalom. Azóta is folytatom, most éppen a VII.-es tankönyvet fordítom, de nehogy azt higgyék, hogy ez komoly kereseti lehetőség, hiszen a 30 lejes órabérnél többet nem lehet vele keresni. Azzal együtt, hogy az komoly tortúra, hiszen a lefordított könyvet valaki elolvassa, majd visszaküldi néhány oldalnyi szükséges javításra, utána egy másik is küld néhány oldalnyi szükséges javítást azzal a meghagyással: ha minden javítást bevezet, akkor elfogadják a fordítást.” Az országban készülő tankönyvek bűn-rosszak, a gyermekek nem értik meg, miközben várjuk, hogy majd csoda történik, vagyis a gyermekeink okosabbak lesznek.

Szükség van-e magyar kulturális központra?

Fekete Károly bejelentette: ha akad egy olyan csoport, amelynek tagjai a maihoz hasonló kerekasztal-beszélgetést óhajtanak tartani az oktatásról vagy a kultúráról, annak megszervezését a Kölcsey Egyesület felvállalja. Ha ugyanis a közművelődésünk jelentős kérdései hidegen hagynak, csak nótaestre, szórakozóhelyre járunk, az a vég közeledtét jelenti. Nem arról van szó, hogy az nem a kultúra része, de a legtávolabb áll az anyanyelvű kultúrától. „Temesváron megépült az Új Ezredév kulturális központ, hasonló épül Brassóban is, de e téren hol állunk mi, aradi magyarok? Mi eddig ki tudtuk állítani a magyar társadalmat az újszülöttektől a halottakig, de vajon meddig tudjuk ezt megtenni? Vajon nem lenne-e szükségünk nekünk is egy hasonló kulturális központra? Annál is inkább, mert az anyaországból amúgy is sok támogatás érkezik és ez még az országhatár közelsége okán is indokolt lehetne, hiszen a helybeli magyarság emiatt is többet használja az anyanyelvét.”

Építő jellegű ötletek

Az elhangzottakhoz Szabó István hozzáfűzte: „Itt sok mindenről hangzottak el okos szavak, egyetlen dolog kivételével: nem születnek magyar gyermekek, és innen indul ki minden.” 

*

Egyik jelen lévő a magyarok párválasztásának a lehetőségeit mérlegelte, vagyis találkozási lehetőségük az iskola és a templom, régen azonban a korzón és a Maros-parton sétáltak délutánonként az emberek, beszélgettek, ismerrkedtek. Ebben igaza van – szólt közbe Fekete Károly. „E gyakorlatot felváltotta a szokás, hogy a fiatalok egy asztalnál ülve, nem egymással beszélgetnek, hanem mindannyian a telefonjukkal babrálnak. Talán Svédországban nem is véletlenül jöttek rá, hogy újra be kell vezetni az írás és az olvasás tanítását az iskolákban, mert felnőtt egy olyan generáció, amelynek a tagjai csak a telefonjuknak a billentyűzetén tudnak írni.”

*

Nagy Gizella nyugalmazott magyar nyelv és irodalomtanár hozzáfűzte: „Nem véletlenül jutottunk ide, hiszen az 1980-as évektől elterjedt globalizációból a fiatalok csak a rossz dolgokat tanulták meg, holott annak jó oldalai is vannak. A fiatalok találkozási lehetőségeinek a bővítése céljából, a református egyház Arad megyében több évvel ezelőtt beindította az ifjúsági táborokat, ahol a különböző települések fiataljai találkozhatnak, ismerkedhetnek. Már a katolikusok is hasonló táborokat szerveznek.”

*

Dr. Vajda Sándor Borosjenőből érkezett a vitafórumra, s bevallása szerint azon gondolkozott, mit vihet innen haza, mi a további teendő? Talán a megjelent könyvben rejlik, amit sajnos még nem olvasott. A maga részéről úgy érzi, meg kell találni a módjait, hogy fékezni lehessen a szórványban élő magyaroknak a beolvadását. Nagy gond, hogy a magyarok legtöbbje vegyes házasságban él, amelyeknek a 95 százalékából nem magyar kultúrahordozó emberek nőnek fel. Abban reménykedik: ha a könyvet elolvassa, kap valamilyen útmutatót.

*

Fekete Károly hozzáfűzte: „Sajnos mi se tudjuk, éppen ezért gyűltünk össze, a végére oda jutunk, ahogyan Ujj Ágnes javasolta: mindenki a maga módján és lehetőségei szerint tegyen érte!” 

Az újabb magyar generációkért

Fekete Károly végül szólásra kérte Faragó Péter parlamenti képviselőt, RMDSZ Arad megyei elnököt, aki üdvözlő szavait követően kifejtette: az elhangzottakból feljegyzett néhány részletet, amelyekre reflektálni kíván. Megköszöni az estét az előadóknak, akik a szórványkérdést feszegették, egyben érintették az RMDSZ feladatait, mit tehetnek a kisközösségekért, amelyekben élünk, milyen feladatai lehetnek a közösség megtartásában az RMDSZ-nek. 

 Arad megyében több olyan település van, ahol nem élünk szórványban, erős tömbtelepüléseink is vannak, ahol a magyarság 80%-ban él, ahol a magyarok egy része rosszul beszél románul. Ugyanakkor vegyes lakosságú vidékeink is vannak, ahol a magyar közösség a románokkal együtt él, de megőrzi a kultúráját. Őket Faragó semmiképpen nem tudja szórványként besorolni. „Ha azonban számba vesszük, hogy manapság hányan vagyunk a 30 vagy 50 évvel ezelőtti helyzethez viszonyítva, kevesebben vagyunk és nagyon kevés vigasz, miszerint a többségi társadalomhoz tartozók is sokkal kevesebben vannak, mint 30-50 évvel ezelőtt. Egy olyan közösség, amelynek vannak kulturális és más jellegű intézményei, vagy egy oktatási hálózata, kulturális és egyházi élete és identitása, annak nem kell túlságosan siratnia magát, feketén látnia a jövőt.” Valóban szórványosodunk, de arra kért mindenkit, hogy azt pozitívabban lássa, és aktívabban járuljon hozzá a magyar közösségi élethez. Az is elhangzott, hogy a fásultság fokozatosan nő, de ez 100 év óta így történik, és nem lehet pontosan felmérni, milyen volt az állapota 50 éve és milyen lesz 10-20 év múlva. Ebben a világban élünk és a mai társadalomban sehonnan nem jön szembe, hogy az embereknek mennyire fontos az identitásuk. A mai társadalomban egyre kevésbé fontos, hogy az embereknek milyen identitású gyökerei vannak. Van egy bizonyos asszimiláció, ami minket érint, mert ilyen vagy olyan kényelmi, talán tartózkodási oknál fogva, azok az emberek, akiknek nincs megalapozott neveltetésük, otthonról és az iskolában nem kapták meg az identitástudatot, azok sokkal könnyebben feladják a magyarságukat. Éppen ezért, nagyon fontos a családi háttér és az oktatási rendszerben megszerzett identitástudat, magyarságra nevelés, „ezért próbálunk minélt többet tenni programokkal, az oktatási rendszer támogatásával”. Mindennel, amivel a családok, a szülők és a gyermekek is büszkék a magyarságukra Aradon és a megyében. 

Az eltelt évtizedekben meghonosodott egy nagyon komoly magyar kormányzati támogatás is, ami arra ösztökéli a külhoni magyarokat, hogy a szülőföldjükön maradjanak, őrizzék meg az identitásukat, maradjanak itthon. Faragó biztosra veszi, hogy ennek van egy pozitív hozadéka, a bölcsődeépítéstől kezdve, amit a román állam nem támogatott. Ilyen a délutáni oktatás, az oktatási-nevelési támogatás, amelyek bizonyára többlet esélyt adnak az itthon maradáshoz. Természetesen, nem lehet tudni, hogy húsz év múlva hogyan alakul a sorsunk. Ha azonban e tapasztalatainkat átadjuk a közösségeinknek, akkor nagyjából megtettük a dolgunkat. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy a hazai oktatási rendszer nem megfelelő, de az oktatási rendszerrel szemben egyelőre sokat nem lehet tenni, a gyermekek túlterheltek, a tanárok is állandó rohanásban vannak, de e rendszerből nem lehet kilépni.

Faragó Péter zárszavaiban köszönetet mondott az előadóknak és a résztvevőknek, amiért kifejtették véleményüket az elhangzott előadásokkal kapcsolatban. „Mindannyian azzal a céllal tettük, hogy újabb magyar generációk nőhessenek fel a szórványban” – zárta hozzászólását Faragó Péter parlamenti képvisel, RMDSZ megyei elnök.

A könyvbemutatóval egybekötött kerekasztal-beszélgetés végén Lehoczky Attila dedikálta a Lépcsőn lefelé című kötetét.