Kuruc idők

Az 1699-ben megkötött karlócai békével a hosszadalmas törökellenes felszabadító háború befejeződött. A parányivá fogyott magyar nemzet mérhetetlen véráldozattal járult hozzá a küzdelem sikeréhez, de a diadallal nem a magyar királynak, hanem az osztrák császárnak szabadították fel Magyarországot.  

Buda visszavételét (1686) követően ugyanis I. Lipót magyar király és egy-személyben német-római császár, arra használta fel az eseményt, hogy az 1687. évi pozsonyi országgyűlésen a magyar rendekkel elfogadtatta, hogy a magyar nemesség lemond az Aranybulla 31. pontja-adta ellenállási jogáról (ius resistendi), valamint a szabad királyválasztás jogáról, és törvénybe iktattatta a Habsburg-ház német és spanyol férfiágának az elsőszülöttségi elv szerint való örökösödését. Ezután a bécsi udvar Magyarországot nem alkotmányos államként, hanem csak az osztrák birodalom egyik örökös tartományaként kezelte.

A királyi hatalom a béke éveit nem a felszabadított területek múltbéli bajainak orvoslására, hanem a magyarság maradék erejének felmorzsolására használta – a török rabságot a német kényuralom váltotta fel. Az udvar, a rendi alkotmány fontosabb politikai jogait rendre elkobozta, a király a magyar alkotmányt sutba vetve a következő 16 évben nem hívott össze országgyűlést, az ország minden életbevágó ügyét önmaga intézte, egymaga szabta a törvényt és vetette ki az adókat, ezzel a végletekig elmérgesítette a korona és a magyarság, a királyi hatalom és a nemzet viszonyát.

I. Lipót 1702-ben a magyarság legnagyobb sérelmére az egész Jászságot és az ott élő őslakos népet a német vitézi rendnek, személy szerint rokonának, Ferenc Lajosnak, egyszerűen eladta. Ezzel megszegte a saját koronázási esküjét, amelyben az is szerepelt, hogy Magyarország területi épségét minden körülmények között megőrzi, abból idegenek kezébe semmit nem juttat. Ezt hivatott jelképezni a magyar koronázási szertartás egyik mozzanata is, amikor a mindenkori magyar uralkodó teljes ornátusban lovával felléptet a haza földjéből összehordott koronázó dombra, és kardjával a négy égtáj felé suhintva hitet tesz a határok és az ország területi épségének védelme mellett.

A bécsi udvar század eleji szándékát legjobban Kollonich Lipót esztergomi érsek, a magyarországi ellenreformáció vezéralakja fejtette ki:  „Magyarországot előbb rabbá teszem, azután koldussá, végre katolikussá.”

Úr és jobbágy, polgár és nemes egyaránt olyan hatalommal találta szembe magát, mely a teljes megrontására törekedett. Növekedett a szegénység és ezzel együtt nőtt a szegény bujdosók tábora, akik bandákba verődve főleg rablásból tartották fenn magukat, a végvári vitézek jobbágy-sorba kényszerültek és tombolt az ellenreformáció. Lassankint a társadalom minden rétege testi-lelki nyomorba süllyedt.

A Wesselényi–Zrínyi–Frangepán szervezkedés bukása és az azt követő kegyetlen megtorlások után a protestáns ellenzéki nemesség öntudatosabb része fegyveres harc vállalására kényszerült. A hozzájuk csatlakozó, később kurucoknak nevezett bujdosókkal ugyan átmeneti sikereket értek el a császár/király ellen, de a döntő hadi eredményhez ez kevésnek bizonyult.

A kuruc mozgalom állandó problémája a vezérség kérdése volt. A számtalan fővezérváltás után II. Rákóczi Ferencben a nemzet végre megtalálta természetes vezérét.

A bécsi udvar azon törekvése, mely meg akart semmisíteni mindent, ami magyar, Rákóczi Árpádsávos zászlaja alá gyűjtötte a nemzet javát. E zászló alá sietett a magyar nemes úr és a paraszt, a városok német polgársága, a felvidéki tót és a rutén szegénység – és lángba borult az egész ország!

 Ez a küzdelem nem a rendi kiváltságokért, vagy nemesi előjogokért való harc volt, hanem a nemzet védelmére, a létében megtámadott magyarságért, a megmaradásért kirobbantott igazi nemzeti szabadságharc volt, azért fogtak fegyvert, hogy Magyarország, magyar maradjon. Csak ez az eszmény hozhatta mozgásba a széles tömegeket, a rendi kiváltságok védelme soha sem gyűjthetett volna olyan óriási hadat, mint amely akkor II. Rákóczi Ferencz köré sereglett. Az ő táborában akkor ott volt az egész Magyarország, és csak a kiváltságosak csekély töredéke szolgálta a bécsi politikát.

 A kurucok hősi tusája annak ellenére, hogy látszólag elbukott, az uralkodóház számára világossá tette, hogy Magyarországot nem lehet osztrák örökös tartománnyá silányítani úgy, ahogy nyolc évtizeddel korábban megtették azt Csehországgal.

Orbán Balázs, a Székelyföld leírásában így vélekedik a kurucoknak a „honszabadság” oltárán hozott nemes véráldozatáról:

„…szent föld, a szabadság dicső hőseinek nemes vére által öntözött szent föld, és ok nélkül, eredménytelenül halt volna el annyi dicső? Oh, nem, az nem lehet; minden csepp vér, mely a szabadságért öntetett, meg kell, hogy hozza üdvgyümölcsét, mert miként a költő jóslélekkel mondá:

A népszabadság ott terem

Legszebb virágokat,

Hol legtöbb honfivér lepé

A harczi sírokat.”

Valóban, mert a Rákóczi szabadságharc sem volt meddő küzdelem, ugyanis a feláldozott hazafiúi vér nyomán sarjadt ki az új Magyarország, amelynek alapját a királyi hatalom és a magyarság kibékülését szentesítő Szatmári béke rakta le. 

Szerkesztette Murvai Miklós

o0o

Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete 2019. március 27-én, szerdán 18 órakor a Jelen Ház nagytermében tartja az emlékévet nyitó előadását.

A Nagyságos Fejedelem című, videóvetítéssel egybekötött zenés ismeretterjesztő előadás meghívott előadója Olasz Angéla Kölcsey- és Fényes Elek-díjas történelemtanár.

Verset mond Tóthpál Eszter, a Csiky Gergely Főgimnázium diákja, közreműködik a Vox Angelicus vonósnégyes.

A kuruc lélek hangszerén játszik a Magyar Műveltségi Díj, és a Dankó Pista-életműdíj tulajdonosa, Wesztergám Miklós tárogatóművész.

Házigazda: Murvai Miklós.

Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk!