Mentsétek meg lelkeinket!

Csütörtökön este nyílt meg az Arad Megyei Múzeum szépművészeti részlegének második emeleti kiállítótermében Részegh Botond festészeti kiállítása Loss of soul (Lélekvesztés) címmel. Az angol cím bizonyára onnan, hogy a csíkszeredai, negyvenedik évét sem betöltött, leginkább grafikusként számon tartott rangos művész a világ számos táján (hazájából kiindulva Magyarországtól az Egyesült Államokig) mutatta be alkotásait, s hát az angolt, ugye, sokkal jobban megértik manapság, mint a magyart vagy a románt.

A jókora, egy ilyen (mintegy harminc, köztük több nagyméretű műalkotást „szellősen”, kellőképpen elkülöníthetően felvonultató) tárlat megrendezésére igazán alkalmas terembe belépéskor a néző első benyomása a lehangoltság: az, hogy ezek a képek nem szépek, sőt, nyomasztóak, idegborzolóak, semmiképpen sem befogadhatóak az olyan ember számára, aki a képzőművészetben, festészetben a klasszikus értelemben vett szépet, harmóniát, kiegyensúlyozottságot keresi.

Részegh Botond nem ezzel szolgál, ellenben a művészet-értelmezés azon felfogását vallja, hogy a műalkotásnak a meggondolkoztatást, az állásfoglalást kell szolgálnia, elősegítenie, mintegy harcosként kell jelentkeznie a maga kifejezési eszközeivel. Szerintem teljes mértékben igaza van.

A kiállítás képeit utólag elemezve és értékelve az S.O.S. idén hivatalosan éppen 110 éves, annak idején és manapság is vészsegély-hívás (különböző megközelítések szerint a „Mentsétek meg lelkeinket!”, „Mentsétek meg a hajónkat!”, „Küldjétek a megmentőket!” jelentésű) jutott eszembe. A művész Lélekvesztés c. kiállítása vészjelzés a XXI. század embere felé: vigyázat, nagy veszélyben vagyunk, a mai kor technikai vívmányai (okostelefon, számítógép stb.) az elarctalanodás, elidegendés, elgépiesedés felé vezetnek bennünket. A művész ez ellen a maga eszközeivel – alkotásaival – hívja fel a figyelmet.

S a nézőt, aki netalán önmagától nem fedezte volna fel a bemutatott alkotások üzenetét, az est során két értő elemző méltatásai igazították el. Adriana Oprea (bukaresti, aradi származású) műkritikus, valamint Böszörményi Zoltán író, költő: lényegében mindketten ugyanarról és azonos meglátásokkal szóltak, de más-más stílusban: előbbi mondhatni objektívebben, utóbbi a költő-filozófusra jellemző módon, s a két bemutató jól illeszkedett egymásba. A néző, ha eleinte el is veszett volna a szokatlan, az esztétikum új oldalait, értelmezését felmutató tárlat képei között, e méltatások nyomán jobban megértette, mit akart kifejezni a művész.

Íme egy (indító) részlet Böszörményi Zoltán méltatásából: „A lélekvesztés szimbólum, rituális alámerülés a szakralitásba, a lélelkszilánkok megmentése, felhozatala a valós világba. Több ezer éve talán a sámánok voltak a legavatottabak erre az utazásra. Részegh Botond szellemi világa is erre az egyfajta keresésre, alámerülésre késztet. Párhuzamos világokat, a valós és irreális, a Jung-féle kollektív tudattalant és a reális valóságét vetíti képzeletünk vásznára. Az érzékelés, a tárgyaktól való elvonatkoztatás, az empirikus léttől való elidegenedés rivaldafényében gyújtja fel a képzelet színpadán”.

Részegh Botond Aradon most látható tárlata amolyan tiltakozás, mondhatni Munch-féle sikoly: emberek, figyeljetek fel, és cselekedjetek! Hogy miként, arra nincs megoldás, de az nem is művész dolga.