Miért csordul a gyertya könnye?

Az idei november kiemelkedő kultúreseménye volt Déván Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina előadóestje, mellyel Sütő András gondolatvilágát hozták el a dél-erdélyi szórványba. Az előadást követően beszélgettünk a két művésszel. Mindenekelőtt arra voltunk kíváncsiak hogyan állt össze a nagyszerű harmóniában működő anya–lánya színpadi páros?

K. I.: Volt még nekünk közös műsorunk. Több is, de legutóbb a Nemzeti Színházban mutattuk be a Szálkák című előadóestet, amely az 1990 márciusi eseményekre reflektál – egy idős cigányasszony életét mondja el. Hiszen akkor, ’90 márciusában híresült el a mondás, hogy ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok, és a Vásárhely környéki cigányok valóban mellénk álltak és segítettek, hogy győzni tudjunk. És abban a darabban ketten vagyunk. De ez amúgy egy régi dolog... jól egymásra tudunk hangolódni. És most szükséges volt keresni a konfliktust. Mert egy ilyen előadói estben gondolati konfliktusok létezhetnek, de ha ketten vagyunk, akkor talán a két generációnak az összecsapása fizikai síkon is megjelenítheti (párbeszédben, gesztusokban, mozgásban) a konfliktust.  Az előadásban amúgy minden-minden elhangzott szó Sütő András szövege. Van olyan, ahol megismétli a riporter kérdését és mint állítást mondja el újra. De mindenképp az ő szavai végig. És ezek így szemben helyezkednek el mindaddig, amíg a fiatal generáció, amely kezdetben talán megmosolyogja, értelmetlennek találja a létünkért való küzdelmet vagy egyáltalán a felvetését az erdélyi magyarság kérdésének, a végén ráhangolódik erre és együtt vagyunk, és valóban átadódik a staféta.

G. B. R.:Fiatalként nehéz volt-e ráhangolódni erre a témára? A Sütő András felvetette kérdések az ifjak szemében egy letűnt világot feszegetnek. A színpadon rád ragadt a sütői szavak lüktetése. A valós életben is átvetted a stafétát?

R. I. K.: Lehet, hogy nem vagyok egy jó fiatal példa. Édesanyámtól rengeteg történetet, mesét hallottam a MI történelmünk, a MI problematikánkról, a MI nemzetiségünkről, a MI érzéseinkről, illetve nagyapám, édesanyám édesapja is mesélt még.  Így könnyebb volt belehelyezkedni egy világba, ami már nem az enyém, de mégis ez enyém, mert a kérdések, amiket felvet, azok mai napig aktuálisak. Nem kell messze menni: minden településen, ahol magyarok is laknak, beleütközünk a fennmaradásért vívott harc kérdéseibe és abba, hogy egyszerűen logikusan nem lehet megmagyarázni, hogy miért van ez így. Úgyhogy nem volt nehéz belehelyezkedni. Az ember, ha belegondol, rájön, hogy sajnos ez még mindig így van.

G. B. R.:  Sütő András manapság eléggé háttérbe szorul. Az iskolában nem tanítják. Miért tartották fontosnak színpadra vinni a sütői világot?

K. I.: Pontosan azokért a gondolatokért, amelyeknek az igazságát ő az életével is felvállalja és igazolja. Az élete vége mártírium volt – nyugodtan lehet ezt így mondani – egy nagy áldozat. Ő az életével is azt bizonyította, hogy ezeknek az eszméknek az elkötelezettje. Nagyon nagy utat járt be fiatal, kezdő újságíró, kezdő író korától, amíg idáig eljutott, hogy ennyire átlássa és teljes mellszélességgel felvállalja az erdélyi magyarság, a kisebbségbe szorult magyarság létkérdéseit, megmaradásának a lehetőségeit. Az előadásban is elhangzik, hogy Minden leírt szavam önmagunk megőrzésének legutolsó menedéke. Szinte egy apostoli hitvallás ez, hogy ezt így felvállalja. Hogy miért szorult Sütő háttérbe? Nem tudom. Nem hiszem, hogy divatíró volt. Persze fantasztikus volt, amikor megjelent az Anyám könnyű álmot ígérés az emberek csüngtek rajta és olvasták vagy éppen elégették... Ez tényleg megtörtént eset volt, amit ő maga is leír. De általános emberi problémákról is beszél. Úgy gondolom, hogy ha behelyettesítenénk a magyar szót és azt mondanánk, hogy kisebbség, akkor bárhol a világon magára ismerhet valaki, aki azért küzd, hogy megmaradjon, hogy az a kicsi kultúra, amiben ő felnőtt, amit annyira szeret, az megmaradjon, s tovább adódhasson. Ez minden nép elementáris joga. Mi a magunkét szajkózzuk állandóan, de ez így egy nagyon is általános probléma. Láthatjuk a világban, hogy napról napra vesznek ki nyelvek. Vannak egészen kis nyelvek. Igaz, ma már megörökítik különböző hordozókon a kiveszőben levő nyelveket. De az fájdalmas dolog, amikor valaki utoljára marad és már nem tud az anyanyelvén senkivel sem kommunikálni. Ez egy általános probléma ebben a nagy globalizációban. Úgy gondolom, hogy Sütő András lehet, hogy egy kicsit félretevődött, de újra fel kellene fedezzük. Sajnálom, hogy nem tanítják az iskolában! Ez olyan dolog, hogy talán meg sem tudjuk magyarázni, hogy miért. Sok mindenkit nem tanítanak még mellette. De újra fel kellene fedeznünk, hogy a globalizáció diktatúrája közepette mennyire fontos önmagadat megőrizni. Arról beszélnek, hogy keresed önmagadat, meg kell valósítsd önmagad. Hát ahhoz, hogy megvalósítsd, meg kell keresd, meg kell találd önmagad! Hogyha a nyelved és az a kultúra, ami a tiéd, nem épül beléd, akkor ki vagy?!

R. I. K.: És hogyan fogsz tudni elfogadni másokat, ha önmagad nem ismered?! Vagy ha megismered, akkor nem tarthatod meg önmagad, mert van egy felsőbb hatalom, amely meg szeretne ebben akadályozni?! Akkor hogyan fogadj el másokat, ha önmagadat nem szabad elfogadnod?!

G. B. R.:A Sütő-gondolatokat megszólaltató előadóest címe: A gyertya könnye. A műsorfüzetben már találkozhattunk a címválasztásra utaló tömör magyarázattal, de érezni lehet, hogy ennél többről van szó...

K. I.: Ezt a címet nem én találtam ki, hanem Ablonczy László beszélgetett Sütővel a szemműtéte után, amikor hazajött Amerikából.  És ő adta ennek a beszélgetésnek ezt a címet, hogy A gyertya könnye. Felhívtam telefonon és engedélyt kértem, hogy használhassam a címet, mert nekem nagyon megtetszett. Először is a gyertya, mint nagy szimbólum, az életnek, a fénynek, akár Jézusnak a szimbóluma a keresztény kultúrkörben, de jelentheti a mezőségi magyarokat, jelentheti akár az életet... És amikor ez könnyezni kezd, akkor ezt nem is kell tovább magyarázni. De ezen túl utal még valamire. 1990. február 10-én, ha jól emlékszem – a dátumban nem vagyok biztos, pedig ott voltam – könyvvel és gyertyával vonultak fel a marosvásárhelyi magyarok az anyanyelvi oktatásért elsősorban. Ez egy fantasztikus dolog volt. Képzeljük el Marosvásárhely főterét, a kétszer három sávos út teljes szélességében jöttek és jöttek az emberek hangtalanul, csendesen, esetleg egymáshoz keveset szólva egy gyertyával és egy könyvvel, többnyire Bibliával. Megkerülték a főteret és egy fő úton lementek a stadionhoz, ahol ott állt Sütő és különböző felekezetű papok és Sütő minden nagyobb megérkező csoporthoz egy beszédet intézett, majd közösen imádkoztunk és így ért véget. Rendkívül méltóságteljesen. Ott voltam. A főtéren, ahogy mentünk, lehetett látni:  álltak román emberek, most is emlékszem az arcokra, ők is hozták a könyvet, hogy nehogy kiríjanak, és döbbenten nézték ezt a hatalmas tömeget, ami olyan méltóságteljesen vonult. Lehet, hogy félelmetes is volt. Hát erre aztán elég hamar jött a fekete március. Az 1990. március 19–20-a. Most erre a gyertyás könyves felvonulásra is utal a cím  és arra, hogy bizony azóta sem történik semmi. Marosvásárhely most is ütköző zóna, de tudjuk Sepsiszentgyörgyön, a református Mikó kollégiummal milyen nagy gondok vannak, a marosvásárhelyi katolikus líceummal, a magyar orvosoktatással, ami a MAGYAR orvos-oktatásra jött létre –  így szól az alapító oklevele, a Batthyáneumnak a  kérdése... Nem is tudom felsorolni, lépten-nyomon ebbe botlunk... Marosvásárhelyen, ahol a lakosságnak még mindig 48 százaléka magyar, nincsenek kétnyelvű utcanévtáblák, mert az hogy strada Mimozelor utca nem jelent kétnyelvűséget. Csak akkor, ha a nevet lefordítanák. Ez az iskola például az Anemonelor utcán található. Ez magyarul szellőrózsa – ilyen szép neve van!

G. B. R.:Valóban gyönyörű hangzású a szellőrózsa, de Déván annyira kevesen vagyunk, hogy fel sem vetődik a magyar utcanévtábla gondolata. Milyen érzés volt itt játszani, a maroknyi helyi közönségnek?

K. I.: Nekünk nagyon jólesik, hogy fogadtak, és hogy még mindig vannak ennyien. És nagyszerű közönség volt, a számításainkon felüli jelenléttel. Úgyhogy kimondottan boldogan és elégedetten megyünk el. Amikor én 1977-ben elkezdtem az első évadomat Temesváron, a Temesvári Állami Magyar Színháznál (így hívták akkor a mai Csiky Gergely Színházat) Déván, Vajdahunyadon és az egész Zsil-völgyében minden előadás be volt bérletezve. Itt Déván két előadásunk volt: egy délutáni és egy esti. Vajdahunyadon két előadásunk volt: egy délutáni és egy esti. A délutáni nem volt mindig teltházas, de az estin zsúfolásig megtelt a terem. Petrozsényban is két előadásunk volt – egy délutáni és egy esti! Erre jól emlékszem, így volt ez még 1982-ben is, amikor átmentem a marosvásárhelyi színházhoz. Pusztakalánon például furcsa időpontban kezdtünk, pontosan már nem tudom mikor, de nem a megszokott 5 vagy 7 órakor, mert ott hatórásak voltak a gyárban a műszakok és ahhoz kellett igazodni. Most is látom magam előtt, mert a függönyön mindig volt egy kukucskáló, és én rendkívül szerettem kukucskálni, és ez volt az első turném, ez nagyon megragadt – és látom magam előtt most is, ahogy ültek a sorban egy férfi egy nő, egy férfi egy nő – nyílván. A férfiak fekete mellényben, fehér ingben, mint a székelyek, és a térdeken a hatalmas kezek. Úgy megülték a széket. Fantasztikus volt nekik játszani! A Sütő-előadásra visszatérve: egy ilyen műsor mindenütt kamara jellegű. Nem számíthatunk arra, hogy egy nagy termet becsődítsünk, mert nem olyan a műfaj. De az a jó félszáz ember, aki itt volt, annyi lélekkel volt itt! És az a sok fiatal! Láttam rajtuk, hogy érdeklődve követnek, akik elől ültek, éreztük, hogy szívvel-lélekkel itt vannak. Ez nagy dolog!

G. B. R:Krisztina, te jártál-e már Déván, illetve Hunyad megyében?

R. I. K.: Előadással nem. De átutazóban, kirándulni voltam. Most viszont előadás előtt volt annyi időnk, hogy felszaladjunk a várba és megnézzük. Ez nekem nagy élmény volt, mert gyerekkoromban nagyon szerettem hallgatni a Kőműves Kelemennét. Édesanyám azzal altatott el. Kicsit morbidnak hangzik, mert nem egy vidám történet, de furcsa mód nagyon szerettem. Mondtam már én is, mióta felnőttem, úgyhogy nagy élmény volt számomra felmenni a várba. Sajnos nem vagyok ismerős ezen a vidéken, nem nagyon hozott erre az utam, habár annak idején, amikor eldöntöttem, hogy színésznő legyek, azt mondtam, azért szeretnék színésznő lenni, hogy a szórványba tudjak menni magyar dolgokkal. Úgyhogy csak megadta a jó Isten.

K. I.: Ami a Kőműves Kelemennét illeti, muszáj egy kicsit pontosítanom. Ma már a film világában egy ilyen történetet nyilván azonnal képszerűsítünk, és akár morbidnak is kategorizálunk. Igen ám, de pont mint a mese, amiben ott szerepel a hétfejű sárkány és miszlikre szaggatja a királyfit, vagy a kicsi kondás legény a saját combjából kanyarít ki egy darabot, hogy táplálja az őt röpítő griffmadarat, amikor mindezt csak hallom, akkor átértékelődik, a fantáziában másképp jelenik meg, ezért nem olyan félelmetes az elmondott történet, mint a valóságos megjelenítése, amiben már nincs benne az ember fantáziája, mellyel átszűri a maga lelkén a hallottakat. Hanem készen kapja a képeket, amik megrázóan hathatnak rá. Ezért régen, amikor már kifogytam a mesékből és a gyermekek már félálomban voltak, akkor magamban félhangosan elkezdtem mondani a Kőműves Kelemennét. És egyszer Krisztina meghallotta s mondta, hogy mondjam neki a „kicsifát", s akkor elmondtam a balladát, s ő mindig vágyott ide Dévára, megnézni ahol „az ő kicsifia belehala". Szóval ezek a balladák tényleg nagyon kemény tragédiák, mégis nem úgy éljük meg, hanem az a nagyon magasztos mondanivaló marad meg belőle. Amúgy már régóta morfondírozom ezen, hogy a Kőműves Kelemenné balladája, melyet Kriza János és társai innen 250 kilométerre a Fehér-Nyikó mellékéről gyűjtöttek, miért pont Déva várát említi. Hiszen lehetett volna Bálványos vár vagy a marosvásárhelyi vár vagy bármely más. Miért pont Déva? Mi történhetett még itt, amire ráépül ez a ballada? Mindenképp ez a nagy titokzatosság nagyon izgalmas dolog. Már csak ezért is érdemes időről időre visszatérni Dévára.