Minden idők tíz legfontosabb magyar filmje

Idén 120 éves a magyar film, ennek apropóján filmeseket, írókat, kritikusokat, szakújságírókat kértek fel arra, hogy segítsenek összeállítani a valaha készült legfontosabb magyar filmek 30-as listáját.

Az évforduló kapcsán 42 filmest, írót, kritikust és szakújságírót kértek meg arra, hogy állítsák össze saját, 20-as magyar filmes listájukat, ezeknek az összesítéséből jött össze az a 30 film, amely a végső toplistára felkerült.

Alább a „legekről”, az első tíz helyezettről olvashatnak.

Minthogy egy alkotás kivételével ezek az utóbbi fél évszázadban születtek, az idősebb mozikedvelők (még Romániában is, akár a magyarországi tévéadók révén) nem sokkal megjelenésük után premierként is láthatták azokat.

„Ez az ország egy szennyes folyó. Kicsit felkavarják, feljön a mocsok. Ma láthattad, itt a lét egyedüli lehetősége, az egyedüli biztonság: nem hinni. Az egyedüli védelem: nem beszélni. Az egyetlen erő: nem bízni meg senkiben.” Szabó István filmjének férfi főhőse (Andorai Péter) magyarázza a női főhősnek (Bánsági Ildikó) azt a technikát, amivel talán túl lehet élni egy diktatúrát.

Szabó István legintimebb alkotásának tartják az első Oscarra jelölt filmjét,  amelyet Koltai Lajos operatőrrel közösen készített. (BI)

Először érezni kell, aztán érteni, és éppen emiatt többszöri megnézésre is talál benne az ember egy-egy olyan részletet, amely gazdagítja a filmélményt. Az én XX. századom meseszerű elemekkel gazdagon átszőtt költői látomás a történelem egy periódusáról, amikor összesűrűsödtek bizonyos mozzanatok, amelyekből később az 1900-as évek legszörnyűbb és legnagyszerűbb történései bomlottak ki. Olyan, mintha a rendező előkereste volna a huszadik század csíráját, a még ártatlansággal, naivitással teli kicsi magot, amely azonban már a következő évtizedek minden kódját és előképét magában hordozza.

Az én XX. századom különös határon lebeg, a még meg nem történt „nagy” események peremén. (CSH)

Ha az a kérdés, mi határozza meg a magyar nemzeti identitást a közös nyelven vagy a bennünket körülvevő földrajzi határokon kívül, akkor az olyan filmeknek is a válaszok között kell szerepelnie, mint A tanú. E nélkül a film nélkül nem lehet elég jól megérteni ezt az országot és a múltját, viszont már ez a bő másfél óra is elég ahhoz, hogy nagyon-nagyon sokat megértsünk belőle.

A hatvanas évek cenzúráját ismerve szinte érthetetlen, hogy hagyták elkészülni ezt a szocializmus minden idiotizmusát és hazugságát leleplező filmet, aztán amikor elkészült, tíz évig nem is engedték bemutatni, még úgy sem, hogy a cenzúra készíttetett hozzá egy olyan befejezést, ami a cenzorok szerint helyre tette a dolgokat, pedig valójában csak még nevetségesebbé tette a rendszert. (KB)

A Sánta Ferenc-regényből készült Az ötödik pecsét olyan, mint egy matrjoska baba. A tényleg minden snittjében tökéletes, a legalapvetőbb emberi kérdéseket tárgyaló filmen belül is találunk ugyanis egy kisebb csodát: Latinovits Zoltán monológját. A civilruhás ideológus ebben a pár percben azt magyarázza el a bölcsészből lett fiatal nyilasvezetőnek (Nagy Gábor), hogy miért kell verni, és hogyan kell a végletekig megalázni az embereket, ami aztán a film egyik kulcsmomentuma lesz. Latinovits sötéten sugárzó, filozofikus figurája egyébként is különös zárvány ebben a filmben. Ő a bábjátékos, az értelmező, sőt valójában maga az ördög, aki a szálakat mozgatja ebben az Istentől elhagyott világban, 1944 telén. Nemcsak metaforikus, hanem tulajdonképpen nagyon is valós világvége ez, mindennek a vége, ahol a lelkekre szabadon vadászhat a gonosz. (NR)

„A Saul fia kétségkívül az egyik legegyedibb, legmélyebb alkotás holokauszt-témában. Egyetlen szereplő vezeti végig a film nézőjét a haláltábor fojtogató bűzén és mocskán, ő tolmácsolja szavak nélkül a halálraítéltek közönyét és a tábor mindennapi abszurditását. Nemes Jeles László filmje kikerül minden konvenciót, és kompromisszum nélkül szembesít az emberiség történelmének legnagyobb szégyenfoltjával. Az alkotógárda bizakodva várhatja a cannes-i díjkiosztót, de ez a film akár még messzebbre is juthat” – jósoltuk még 2015 májusában, a cannes-i győzelem előtt. Már a bemutatkozás is erős pillanatokat szült, a filmet megtapsolták ugyan a fesztiválon részt vevő újságírók, de képtelenek voltak nyilatkozni utána. (CzF)

Nem minden az, aminek látszik. Ha például az ember egymás után látja a Mezőkövesdet, a Puskás Akadémiát és a Liverpoolt, meg a Barcelonát, akkor hiába nevezik mindegyiket labdarúgásnak vagy focinak, óhatatlanul is azt gondolja, hogy ezek az összegző meghatározások nincsenek rendben, valamelyikre más nevet kellene kitalálni, hiszen nem lehetnek ugyanazok. A Sátántangó például nem egy film. Nem tudjuk micsoda, lehet mondjuk meditációs objektum vagy egy önálló univerzum, ahol más törvények vonatkoznak az időre. Mozgóképek, fekete-fehérek egymás után, szereplők, történet, narráció, mégsem gondoljuk azt, hogy ezek így együtt tökéletesen kiadják azt, amit egy filmnek nevezünk.

A Sátántangó világa átokföld, ami egyszer régen még szép és prosperáló is lehetett, most azonban már Istentől elhagyott hely, amely már csak a megváltásban reménykedhet. (NR)

„Nem szeretem ezt a mai világot, Azt mondják, átmeneti idő... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időket” – kesereg egy átmulatott éjszaka után Szindbád (Latinovits Zoltán) a bordélyház zongoristájának. Tulajdonképpen Krúdy Gyula főhősének és egyben alteregójának, Szindbádnak a történetei mind erről szólnak. H. Z. előtt pedig az volt a legnagyobb kihívás, hogy a megfilmesíthetetlennek tartott Krúdy-világot hogyan álmodja cellulózra.

Huszárik Zoltán és operatőrként Sára Sándor a Krúdy-novellák hangulatát, a szövegből áradó dinamikát varázsolja elénk. „Abban bízom, hogy a film elmond valamit az emberről, a világról, az élet és az elmúlás misztériumáról" – foglalta össze Huszárik a céljait, és egyben a Krúdy-novellák lényegét is. Sok, a novellákban fontos momentum, mondat itt csak jelképesen (vagy egyáltalán nem) jelenik meg, az irodalomban mellékesnek tűnő részletet viszont a film kiemel és ráfókuszál. (BI)

Akkor most itt fogunk élni. A legnagyobb műalkotásoknak többnyire sajátja az, hogy nélkülük nehezen volna értelmezhető az a kor, amelyben születtek. A Megáll az idő ennél többet tud, több legyet üt egy csapásra, nem csak azt a kort skicceli fel szinte tökéletesen, amelyikben játszódik, tehát a hatvanas évek szűk levegőjét, amelybe visszaszüremlik az ötvenes évek és egészen pontosan 1956 traumája, de visszatükrözi azt a kort is, amelyben született, a kora nyolcvanas éveket. Sőt, bátran menjünk tovább, a Bereményi–Gothár-alkotás attól igazán fantasztikus, hogy örökérvényű. Bármilyen korban azonosulni tudunk Pierre-nek az iskolai rádióstúdióban elmondott monológjával, hogy éljenek a csecsemők, és hogy ne legyen semmi. Bárkit megérint, születési évszámtól függetlenül a pincében tartott zenélős sulibuli, a You Are My Destiny finom erotikája, a bontakozó szexualitás, a tablóképcsapkodós lázadás, a generációk összecsapása, a napszemüveges hátravetett fejjel semmibenézés, a kivonulás, az eszképizmus esztétikája. (NR)

Ha egy film ma sűrítené olyan bölcsen egy metaforába a szocialista rendszerek működésének alapjait, ahogyan a Szegénylegények tette, azt is mesterműnek tartanánk, de hogy Jancsó Miklós képes volt erre mindössze másfél évtizeddel a rendszer itthoni kiépülése után, az egészen elképesztő. Mert ez a film valójában nem a tizenkilencedik századi magyar betyárok története, hiába szól arról a felszínen: ez egy fájdalmas, letaglózó, gyomorba vágó, kiábrándító és nagyon okos tanmese szűkebben a Rákosi- és a Kádár-korról, tágabban pedig az önkényuralomról általában. Ami versben az Egy mondat a zsarnokságról, az filmen a Szegénylegények.

A fiatal Jancsó Miklós harmadik nagyjátékfilmjének története látszólag a ’48-as magyar szabadságharc utáni korról szól: a hatalom eltökélten igyekszik megtalálni és megbüntetni Rózsa Sándor betyárseregének tagjait, és semmilyen módszertől nem riad vissza – hogy ezt a „semmilyen módszert” mennyire szó szerint kell érteni, azt a film iszonyatosan hatásos, feledhetetlen zárójelenete, mondjuk úgy, „csattanója” mutatja meg.

Makk Károly 1971-ben bemutatott filmje úgy beszél a mindent kibíró szerelemről és az elfojtott, de valójában már alig elviselhető vágyról két ember között, hogy a filmidőnek csak egy töredékében, mindössze néhány pillanatában van egyszerre jelen az a két szereplő, akik összekötötték az életüket. És így, valójában még elsöprőbb az egész. A Déry Tibor két novelláján (Két asszony és Szerelem) alapuló film jelentős részében a Törőcsik Mari alakította Luca életébe nyerünk bepillantást, aki idős anyósáról (Darvas Lili) gondoskodva várja, hogy író férjét (Darvas Iván) végre kiengedjék a börtönből. Nem meri megmondani az ágyba kényszerült anyának, hogy fiát politikai fogolyként cellába zárták, ezért azt hazudja, hogy a férfi Amerikában forgatókönyvíróként csinál filmes karriert. Mire a férfi kiszabadul, az anyja már nem él.

(Összeállítás a HVG.hu nyomán)