Mindig magunkért, soha mások ellen

Augusztus első napjaiban Dsida-emlékműsorral lépett fel Déván Marosán Csaba kolozsvári színművész. A 80 éves fennállását ünneplő dévai Szent Antal-templomban elhangzó előadást követően beszélgettünk Marosán Csabával Dsidáról, költészetről, hitvallásról és mindennapokról.

– Dsidával úgy igazán mélyrehatóan öt éve találkoztam. Volt egy olyan sorozat a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházban, ahol a Helikon tagjait szerre bemutattam a közönségnek. És Dsida volt a második kiszemelt ’áldozat’. És akkor egy kicsit mélyrehatóbban olvasva a verseit, rájöttem, hogy nagyon közel áll a lelkemhez a költészete, mert rendkívül emberi, hétköznapi dolgokról ír, mégis a szó legnemesebb értelmében tüneményes versek ezek, amelyekben nincsenek olyan gondolatok, amik elavulnának, nincs olyan, ami ma ne lenne aktuális. (...) Úgyhogy Dsida egy kiemelt költő az életemben, színészként és Istenben hívő emberként is. Példát tud adni a jelen emberének. Ő is benne élt az erdélyi kisebbségi sorsban. És számomra a legszebb ars poetica a Tarka-barka strófában íródik le, ami esszenciális azt hiszem minden kisebbségben élő embernek. Sohasem kell hátrányként megélni a kisebbségi létet. Én mindig szupererőként tekintek az erdélyi magyar létemre. És Dsida mondja azt, hogy mindig magunkért, soha mások ellen. Ez egy alapvető gondolat. És közben krisztusi a törvény, hiszen a legfontosabb, hogy sohase ártsunk felebarátunknak. Ez a keresztény alaphitvallás, hogy mindannyian Krisztusban testvérek vagyunk. És olyan nincs, hogy a másik ellen menjek csak azért, mert más nyelvet beszél. Természetesen több szemszögből lehet nézni a dolgot. De azt hiszem, ott kezdődik el az igazi közösségépítés, ha úgy kezdünk egy közösséget vezetni, akár politikusként, akár papként, úgy ágyazzuk meg a szeretetet, hogy mindig magunkért, soha mások ellen. Ez olyan örök értékű hitvallás, ami ötven, száz vagy annál több év múltán is érvényes lesz. Ezért szeretem Dsidát. És azért is, mert fizikailag is gyakran „találkozom” vele. Kolozsvárt a színháztól pár méterre található az az épület, ahol utolsó éveit élte, és ha kimegyek a házsongárdi temetőbe, bármikor is, elengedhetetlen, hogy meg ne látogassam Dsida nyughelyét. Szeretem Dsidát és a költészetét. Erre buzdítok mindenkit. Olvassunk minél többet. Helyi költészetet. Úgy vagyok vele, mint az őstermelőkkel, a paradicsomtermelőkkel. Fogyasszunk helyit, ne a több ezer kilométerről érkező déligyümölcsöt, hanem épp az aktuális szezonális helyi gyümölcsöt. Attól erősödik meg az immunrendszerünk. Az intelligenciahányadosunk is attól erősödhet, ha a helyi irodalmat megismerjük, elsajátítjuk, és utána aztán mehetünk világirodalmat olvasni és kutatni. Vallom azt, hogy még nem elavult a gondolat, hogy nyelvében él a nemzet. És az olvasás még senkinek nem volt a kárára. Ne legyen a könyv elavult, mint formátum sem. És a modern technológia, ha körülölel bennünket, az lehet egy szerencsés helyzet is. Fölhasználhatjuk a szellem gyarapítására, nem csak a butításra. Én például a Marosán Csaba Facebook-oldalt szó szerint arra használom, hogy az irodalmat terjesszem. És erre buzdítok mindenkit, hogy terjesszük az irodalmat. Az emberi élet minden ciklusában, bármilyen helyzetben, szinte nincs olyan, hogy ne legyen egy odaillő vers. És a vers tényleg a legszebb, legtitokzatosabb jelenség, ahogyan írja Dsida is.

– A dévai előadást az a gondolat foglalta keretbe, hogy a vers nem halt meg. Mindig különös időket élünk. Most épp a járvány miatt. Sikerül-e ebben az időszakban színészként tolmácsolni a magyar költészetet, a magyar irodalmat?

– Sikerül. Természetesen mindenféle óvintézkedéseket betartva, lehet előadásokat tartani napjainkban is. Főleg szabadtéren, plébániaudvarokon. Mindenféle kültéri helyszíneken, ahol igény van rá. És azt látom, hogy igencsak igény van rá. Pont ez a sok megpróbáltatás, ínséges idő, ami ráhuppant az emberiségre, most már nem regionálisan, hanem világszinten. Az ember most kezdi érezni azt, hogy mennyire fontos a közösség, mennyire fontos a család, az a hely. ahová tartozom. Azt hiszem, hogy van egészséges lokálpatriotizmus. Bennem is kialakult és él. Úgyhogy az irodalmat igenis lehet terjeszteni. Tény, hogy mostanában inkább humoros, vidám, víg kedélyű előadásokra van igény. Ilyeneket is szoktam összeállítani, hiszen nemcsak sirattatni, elgondolkodtatni akarok, hanem néha nevettetni, s főleg optimista világlátást adni, biztatást és erőt az embereknek.

– A járvány első időszaka is arra indította az embert, hogy egy kicsit mérlegeljen, vegye számba az életét, Te ráadásul kerek évfordulót ünnepeltél idén. Harmincadik születésnapod volt. És ez is egy olyan pillanat, amikor egy kicsit elmélázik az ember azon, hogy merre is halad az úton. Hogy érzed, amit tehettél, eddig megtetted?

– Próbálkoztam és próbálkozni fogok. Igen. Megpróbáltam mindig megtenni mindent, amit megtehetek. Persze vannak néha korlátok. De az ember bizakodóan kell a jövőbe tekintsen. Főleg az az ember, akinek már gyermekei vannak, az nem lehet pesszimista. Nekem hat lánytestvérem van, heten vagyunk testvérek. Egyszerű, szerény gyermekkorom volt, viszont a legcsodálatosabb. Nem cserélnék senkivel sem, s ha visszaforgathatnám az időt, akkor ugyanúgy megélnék mindent, amit megéltem. Hiszem azt is, hogy van fönt valaki, egy sokkal nagyobb erő, mint az ember, aki igazgatja mindannyiunk életét. Az ember, ha visszatekint az addigi életére, akkor rájön, hogy néha érzékelhető Isten közelsége. És én érzem. Többször is éreztem azt, hogy véletlenek nincsenek. Vannak felsőbbrendű hatalmak, ott van Isten, aki mindannyiunkat lát. Isten mindig a legerősebb katonáira adja a legnagyobb súlyt. Úgyhogy kezdek edződni.

– Dsida kapcsán egy kicsit találkozhattunk ma este mindazokkal, akik nagy hatással voltak rá, a Helikon tagjaival, de nagy elődökkel is. Nagyon szerencsés korban élt ilyen szempontból. Hogy érzed, ma vannak-e ilyen emberek körülötted, mindannyiunk körül, itt Erdélyben?

– Igen. Vannak. Viszont nagyon sokszor túl énközpontú a közösség. Világszinten mondhatni, az egész emberiség. Kialakult egy ilyen népdivat, hogy mindenki magának, nem másokért. Viszont megint Dsida sorait idézném, hogy egymás szolgái mind és nem ura. Ez egy nagyon fontos gondolat. Emberként hiszek abban, hogy én is része vagyok egy közösségnek, és én felelős vagyok azért, hogy hogyan fejlődik, és hová fejlődik évtizedek múltán. Vagy teljesen egocentrikusan azt mondom, hogy én kikérem magamnak, mi közöm van hozzá? Az csak a véletlen műve, hogy én erdélyi magyar lettem? Nem. Mindenkinek megvan a matematikai lapja. A precíz kockák és négyzetek. Néha persze ki lehet billenni ezekből a kockákból. De nagyon jó, ha az ember tudja a helyét a világban. És akkor ne idézzem most Tamásit, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, de tényleg így van. Nagyon sokat utaztam. A Fennvaló megadta nekem, hogy eljussak a tengerentúlra is. Svédországban is meglátogattam a szó szerint kimenekült magyarokat. Németországban is jártam. Viszont mindenhol az volt a tapasztalatom, hogy rövid időn belül egyre erősebb lett a honvágyam. Jó volt látni más embereket, más élethelyzeteket, más életutakat megismerni, akik valamilyen ok folytán ki kellett meneküljenek az akkori rendszerből. Viszont szinte mindenki egyöntetűen mondja, hogy azóta is visszavágyik. Ilyenkor még jobban megerősödik bennem az a tudat, hogy én innen nem mennék el soha. Lehet bármilyen ínséges idő. Innen nem mennék el. Én hiszek Erdélyországban.