Miről ír A nagy füzet?

Egyéb elfoglaltságaim miatt (ezzel is mentegetheti renyheségét, lustaságát valaki) majdnem teljesen felkészületlenül ültem be az Aradi Kamaraszínház égisze alatt futó szerda esti, az aradi nagyszínházban aznap már másodszori előadásra. Nyilván szegénységi bizonyítvány (számomra), hogy semmit se tudtam a szerzőről és a darabról – gyenge vigasz, hogy a nézők döntő többsége sem –, de hát közülük legalább senki se merészkedik írásban beszámolni az előadásról.

A szünet nélkül 125 percig tartó A nagy füzet meglepetés volt minden tekintetben.

Például abban, hogy a közönség pisszenés és taps nélkül (egyetlen, bátortalan nevetésfélét leszámítva) nézte végig az előadást, amelyet az egyik, már nem fiatal, rendszeres, és cikkeimben többször névtelenül idézett színházlátogató, utólag az általa látott „legcsúnyább előadásnak” nevezett.

Kétségtelen: ez a darab és előadás nem igazán „felelemelő”, nem végződik heppienddel – sőt –, de legalább elgondolkodtat.

Abban is meglepetés, hogy az előadáson – a budapesti Szkéné Színház és a Forte Társulat produkcióján – rendkívül határozottan látszik a rendező-koreográfus Horváth Csaba felfogása. A darabot ugyanis, úgy gondolom, sok más változatban, felfogásban is színpadra lehetne állítani, a rendező mostani variánsa nyilván nem a véletlen műve. A rendhagyó (Aradon eddig aligha látott) koncepció különlegessége, például, hogy a két kiskamasz-főszereplőt érett férfiak, az édesanyjukat viszonylag fiatal nő, a nagymamát (összetéveszthetetlenül) férfi színész jeleníti meg stb. (Nem gond, hiszen a színház fikció – bár a megszokottól eltérő változatokat a kritikusok, általában, számon szokták kérni.) Rendhagyó a sütőtökökre és a (modern, piros műanyaghálóból készült) krumpliszsákokra alapozó színpadkép (a második világháborús történetben tökből is, zsákból is van úgy húsz körüli), a hét szereplő többnyire pucér felsőtesttel, mezítláb való szerepeltetése (a férfi nézők alighanem elismeréssel fogadták az egyik női szereplő meztelen felsőtestét), és sorolhatnánk.

Szóval: távolról sem „klasszikus” színpadi megjelenítésről, felfogásról, díszletről, kosztümökről van szó. De ha a darab ezen felfogásban történt megjelenítésének semmi más érdeme se volna – szerencsére nem így van –, akkor is figyelemre méltó lenne A nagy füzetnek a színpadi ábrázolás határait, lehetőségeit feszegető előadása. Talán nem minden elképzelése, megoldása „tuti tipp”, de hát a színház (minden más művészethez hasonlóan) már csak ilyen: kismillió variánst kell kikísérletezni addig, amíg valamelyik (klasszikusként, általánosan elfogadottként) bevonul a gyakran nagyon is múlandó örökkévalóságba.

***

Visszatérve a cikk elejére: nem szóltunk a darab szerzőjéről.

Nem rajta, hanem tájékozatlanságunkon múlik: Agota Kristof 1935-ben született Magyarországon, 1956-ban telepedett le férjestül Svájcban, ahol 2011-ben hunyt el. Kristóf Ágotáról (tisztelet a kivételnek) keveset tudunk, pedig, mellesleg, Kossuth-díjas (2011). Franciául írta műveit, első regénye (Le Grand Cahier, A nagy füzet) filmadaptációja, Szász János rendezésében elnyerte a 48. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál Kristály Glóbusz-díját 2013 júliusában. Kristóf Ágota műveit (Wikipédia) több mint negyven nyelvre fordították le.

De nem szóltunk a darab cselekményéről sem. Nagyjából arról van szó, hogy a második világháború idején a (nagyvárosi bombázásveszély miatt) boszorkány hírében álló nagymamájuknál nevelkedő, a könyörtelen világban túlélni igyekvő kiskamasz ikerpárnak egyedül kell megtanulnia a túlélést. Éhezve, fázva vezetik naplójukat a nagy füzetbe. Életben maradnak, testüket megedzik önkínzó módszerekkel, de szívük megkeményedik.

A darab (a regényt, sajnos, nem ismerem) háborúellenes sikoltás, hatásos parabola a háborúnak a gyermeki pszichére gyakorolt hatásáról. Amiből a néző csak arra szavazhat, hogy soha többé háborút!